Ali budai pasa július 6-án érkezett a vár alá. Ennek előzménye, hogy a porta és I. Ferdinánd német-római császár, magyar király között az 1547-ben öt évre szóló békét a császár megszegte. Miközben erdélyi kormányzója, a kiváló politikus, Martinuzzi Fráter György elérte, hogy a Castaldo és Pallavicini Sforza által ostromlott Lippa várát a törökök harc nélkül adják fel és elvonuljanak, ez oly gyanússá tette szemükben a papot, hogy a napjainkban csupán néhány falmaradványból álló alvinci kastélyában Ferdinánd tudtával megölték. A pápa ugyan vizsgálatot indíttatott, de a király beavatkozására eltussolták az ügyet. A török szultán mérhetetlen haragra gerjedt, Ahmedet Temesvár és környéke, Ali budai pasát pedig a felvidéki bányavárosok meghódítására szólította fel, akiknek aztán együtt kellett Eger ellen vonulniuk.

A felvidéki hadjárat útjában csak az utánpótlást veszélyeztető kicsiny Drégely vára állott. Az azóta is Töröktábornak nevezett síkságra érkezett 12-14 ezer fős, ostromra kiképzett sereg a várat könnyű prédának tekintette, hiszen csupán 146 főből álló katonaságával kellett megküzdenie. Ennek tudatában Ali megadásra szólította fel a védőket, Szondi György várkapitány azonban a kilátástalan helyzet ellenére, nem várt választ adott.

A Drágul, Dráguly, Dragoly néven szereplő Drégely XIII. században épített várát egy ideig Csák Máté katonái birtokolták, majd örök királyi adományul az esztergomi érsekség tulajdonába került. Várday Pál érsek 1546-ban Szondit nevezte ki parancsnokává. A falakat a lőportornyot ért villámcsapás rengette meg, ám a várkapitány királyhoz intézett, többszöri, az erőd javítását és felszerelésének kiegészítését sürgető levelére intézkedés nem történt. Ennek következtében egy ilyen állapotú vár megvédése eleve reménytelen feladat volt, Szondi mégis elutasította a pasa ajánlatát. A hozzá követként küldött Márton papot két apródjával és két török foglyával küldte vissza, az ő életükért cserébe az apródoké megtartását kérve. A pasa válasza nem késett sokáig. Először a vár alatti fapalánkot gyújtatta fel, majd megkezdte a kaputorony lövetését. A negyedik napon, július 9-én, Szondi tűzre vettette bútorait, ruháit, kincseit, leszúratta paripáit, hogy semmi ne kerüljön a támadók kezére. Így várta a török végső rohamát, amelyben valamennyi még megmaradt katonájával hősi halált halt. Elismerése jeléül maga Ali méltatta sírjánál és tűzött rá kopját.

A rommá lőtt várat már nem állították helyre, köveinek túlnyomó részét a környékbeli építkezésekhez hordták el. A példamutató hősök csak 1868-ban kerültek ismét az érdeklődés középpontjába, amikor megalakult a Szondi Emlékbizottság, amelynek tagjai között volt Arany János, Horváth Mihály, Ipolyi Arnold és Simor János, Esztergom hercegprímása. A trianoni országcsonkolás, ennek következében a vár a magyar–szlovák határövezetbe került, és a két világháború csökkentette a Szondi-kultusz ápolását, 1945 után szinte teljesen feledésbe is merült. A vár körzetében szovjet légvédelmi ütegek lőgyakorlatai rombolták a környezetet 1989-ig.

– Abban az évben a természetvédelem vállalta el a romok gondozását, mielőtt a nemzeti örökség, majd a Duna–Ipoly Nemzeti Park létesítésénél annak egyik legértékesebb része lett – emlékezik a kezdetekre Teszári Károly, a nemzeti park Börzsöny tájegységének akkori vezetője, a helyreállítás és az 1991-ben létrejött Drégelyvár Alapítvány kezdeményezője.

Mivel az erődítménynél sem víz, sem áram nincs, a munkát szinte középkori körülmények között végzik. A keleti várfal alatt tátongó meredek, harmincméteres mélység fölött úgy dolgoztak, hogy a sziklában kerestek olyan pontokat, ahol az állványok egyik lábát rögzíteni lehetett, majd minden irányban kikötötték. Életveszélyes mutatvány volt. Egy alkalommal villám csapott közvetlenül az építőanyagot szállító vascsörlő mellett álló fába, a dolgozókat azonban megkímélte. Nem kis gondot jelentett, hogy a visszaépítéshez használható eredeti maradvány-, valamint az anyagukban azokhoz hasonló kövek tíz kilométeres körzetben elfogytak. A műemlékvédelem szerencsére engedélyezte, hogy a több méter vastag falak két széle közé más típusúakat töltsenek. Eddig több mint ezer köbméter követ használtak fel, és így már kibontakozott a vár egykori alakja.

– Csupán mellvédmagasságig szeretnénk visszaépíteni a feltárt részeket, és nem akarunk a helyszínhez méltatlan, a látogatókat kiszolgáló épületeket sem emelni. Ez nem az a hely, ahol sört, virslit és bóvlit árulnak, harsog a zene, mert itt az ember kissé magába szállhat. Kegyeleti hellyé vált, még ha nem is tudjuk, hol temették el a vitézeket – beszél terveikről Teszári Károly.

Dombai Gábor, Drégelypalánk helybeli születésű polgármestere azonos nézeteket vall. Már gyermekként többször járt a romoknál és látta, hogy előbb-utóbb semmi nem marad belőlük. Amikor 1990-ben a település vezetőjévé választották, az önkormányzat első intézkedései között fogalmazta meg az alapítvánnyal való együttműködést, maga pedig annak kuratóriumi tagja lett.

– Szeretnénk méltó emlékhelyet Szondi György sírköve körül, de előbb rendbe kell tenni a környezetét. Az önkormányzat egyik fő célja az 1860-as években kezdett, majd szinte megszűnt Szondi-kultusz felelevenítése, ezért évente ünnepséget tartunk a várban, kerek évfordulón két-három naposat. Ilyenkor felvonjuk Szondi és Magyarország zászlait, amikor pedig a csodálatos kilátás és a történelmi emlékek hatása alá kerülő közel kétszáz jelenlévő elénekli a Himnuszt, itt annak igen komoly súlya van – méltatja a helyszín jelentőségét a polgármester.

Ezt érzik az idelátogatók is. A várban az egyik fa törzséhez eljegyzésük alkalmából fiatal pár láncolt lakatot, a kulcsot a falról a sűrű erdőbe hajítva. Fogadalmuk teljesült, ma már férj-feleségként élik napjaikat. A látogatók megható sorai olvashatok a kis faládában elhelyezett két emlékkönyvben is. – Eger helytállásában Drégely nagy szerepet játszott, hiszen Dobó István és a várvédők már tudtak a két hónappal korábban történtekről. De Európa is sokat köszönhet azért, amit a magyarság tett az Oszmán Birodalom terjeszkedésének megállítására, hiszen Szondi példát mutatott a földrésznek emberségből, hősiességből, katonabecsületből, honszeretetből. Akár uniós védettséget is élvezhetne ez a vár. Kötelességünknek érezzük, hogy gyerekeinkben és a környék lakóiban ezt a szellemiséget elmélyítsük – mondja Dombai Gábor.

És ezek nem pusztába kiáltott szavak. Folyamatosan növekvő mértékben, évente már 10-15 ezer ember keresi fel a várat és Drégelypalánkot, ahol nincs olyan létesítmény, az általános iskolától a múzeumig, szörpüzemig, amely ne Szondi nevét viselné.

Az Ipoly-völgy tíz települése turisztikai egyesületet hozott létre a célok egyesítésére, míg az idei évben a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. első ízben külön pályázat nélkül 20 millió forint körüli összeget biztosított az immáron történelmi emlékhellyé minősített vár felújítására.

Szakács Gábor

Ön is segíthet!

A Drégelyvár Alapítvány 200, 500 és 1000 forint értékű „kőjegyeket” bocsát ki, az ennek megfelelő méretű köveket a falakba építik. Számlájukat a Drégelypalánk és Vidéke Takarékszövetkezet vezeti: 63800104-10008896

Az adó 1 százalékát az 19667410-1-12 adószámon fogadják köszönettel.

Az emlékkönyvből

„Egy igen fárasztó emelkedő megtételével köszönjük meg az itt elesett hősöknek, hogy példájukkal leckét adtak mindnyájunknak bátorságból, becsületből, hazaszeretetből.”

„Köszönet mindazoknak, akik a vár gondját viselik és sokunknak lehetővé teszik, hogy emlékezzünk az elődökre.”

„Szlovákiai magyarok voltak itt a szép hegyvidéken, hol minden gyönyörű: a táj és a magyar testvérek.”

„Mély áhítattal álltam az elesett hősök emléktáblája előtt. Az itt töltött percek megerősítettek magyarságtudatomban.”

„Magyarország gyönyörű. Örülök, hogy itt születtem.”