Fegyver és halál helyett béke és élet

– A nagyhéten a keresztény világ Jézus jeruzsálemi bevonulására, az utolsó vacsorára, a kereszthalálra, a megváltásra, a feltámadásra emlékezik. Győzedelmeskedhet-e napjainkban is a krisztusi béke az emberi erőszak felett?

– Az út, amely Krisztus kereszthalálához vezetett, sajátosan tárja fel emberi gyengeségeinket és az emberiség abbéli meggyőződését, hogy az erőszak legitim megoldást kínál problémáink rendezésére. Amikor Pilátus megkérdezte: „Akarjátok-e, hogy szabadon engedjem nektek a zsidók királyát?”, akkor valójában kegyelmet kínált fel Jézus ügyében, a tömeg azonban Barabást választotta. A négy evangélium nem ad egyértelmű felvilágosítást arról, hogy ki is volt Barabás, hiszen János rablóként, Márk és Lukács gyilkos lázadóként, míg Máté híres fogolyként említi.

A legfrissebb tudományos kutatások közül több vélelmezi, hogy Barabás zelóta volt, aki a római elnyomás elleni fegyveres ellenálláshoz csatlakozva vált gyilkossá. A Pilátus előtt megjelenő tömeg tehát annak idején az erőszakot választotta. A történelem ugyanakkor azt bizonyította, hogy a Római Birodalmat nem Barabás és a zelóták, hanem Krisztus követői, a keresztények voltak képesek csak megváltoztatni, és nem erővel, hanem imádsággal térdre kényszeríteni.

– Mit gondol, a szomszédunkban pusztító háború lezáráshoz hozzá tud járulni a kereszténység?

– A XI. századtól vált gyakorlattá, hogy a katolikus egyház bizonyos esetekben szüneteltette a háborús állapotokat, és a böjti időszakokra, valamint az egyházi ünnepek időtartamára betiltott minden fegyveres erőszakot, ezzel is elősegítve a békét. Erre ma természetesen nincs lehetőség, de a pápa, az egyházi állam béketeremtő szándékát és megnyilatkozásait nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ferenc pápa már a háború első évfordulóján is arra kérte a nemzetek vezetőit, hogy a konfliktus befejezéséért küzdjenek, legyen tűzszünet, és kezdődjenek béketárgyalások. Számomra különösen fontos volt, hogy Őszentsége nem nevesítette az orosz és az ukrán nemzet vezetőit, hanem „nemzetek vezetőiről” szólt, azaz a világ politikai közösségét szólította fel a tűzszünet, majd a béke megteremtésére.

– Milyen üzenete van ennek a kereszténydemokrata pártok számára?

– A kereszténydemokrata pártok tagságát többségében olyan hívő emberek alkotják, akik osztoznak a megbékélés és a kölcsönös megbocsátás alapvető keresztény erényében. Mindez pedig egyértelműen meg kell hogy határozza az általunk követendő politikát. Az egyházak társadalmi tanításának gyakorlati megvalósítása azonban sokszor nehézségekbe ütközik, és néha még annak tartalma körül is értelmezési viták alakulnak ki, mint annak idején Barankovics István, a Demokrata Néppárt elnöke és Mindszenty József hercegprímás között. A háború és a vele járó pusztítások esetében azonban nem vetődhetnek fel ilyen nehézségek, ugyanis az emberi élet és méltóság védelme alapvetés egy keresztény ember, így egy kereszténydemokrata politikus számára is.

– Az emberi méltóság védelmét mindig is hangsúlyozó európai vagy tágabban értelmezett nyugati politikában ugyanakkor jelenleg mintha más, főként hatalmi szempontok érvényesülnének.

– Arról is beszélgethetnénk most, hogy mennyiben tekinthető még kereszténynek Európa nyugati fele… A mostani háborús helyzet valójában egy jelentős geopolitikai játszma, amelyben Európára a gyalog szerepét osztották. Történelmi tapasztalataink alapján egy ilyen, akár világháborúvá is terebélyesedhető konfliktus hazánk számára csak kedvezőtlen változásokat hozhat. A béke és az élet helyett a fegyver és a halál választása olyan eredményekre vezet, mint amiről Karinthy Frigyes 1917 januárjában, az első világháború idején írt. Nagy nevettetőnk a háborúval járó pusztításokat látva, tőle szokatlan tragikus hangnemben meséli el, hogy a feltámadott Krisztus füstölgő romok közepette sorra keresi fel azokat, akik három napja Barabást kiáltottak Pilátus előtt. Ezek az emberek már megtapasztalták korábbi döntésük pusztító következményeit, és sírva kérik Jézust, hogy segítsen nekik jóvátenni hibájukat. Krisztus ismét Pilátus elé viszi őket. Csak annyit kellene kiáltaniuk, hogy „a názáretit”, de a sokaság ismét Barabást kiált, és rémülten néznek egymásra, mert „külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: A názáretit!” Valahogy így vagyunk ezzel ma Európában, sokan beszélnek arról, hogy békére volna szükség, de amikor szólni, tenni kell, valahogy mégis szinte mindenki a háborút és a halált választja.

– A húsvét a halál és a feltámadás szimbóluma is. Eddig inkább előbbiről beszéltünk, mint a feltámadásról…

– E kettő mereven nem választható el, hiszen a kereszthalál nélkül nincsen megváltás, és nincs feltámadás. Éppen ezért különösen fontos, hogy húsvét misztériumát teljességében tudjuk befogadni. A nagypéntek, a megváltás napja emberi ésszel is felfogható, de magának a feltámadásnak a megértése már sokkal bonyolultabb. Pedig ilyen nehéz háborús időkben vagy egy világjárvány kellős közepén mindez elevenbe vágó kérdés! Louis Évely belga katolikus pap 1968-ban Az öröm útja című könyvében tette fel az alábbi kérdést: „Miért van az, hogy szívesen belekapcsolódunk a nagyböjt során a szenvedéstörténetbe, de a húsvét utáni Szent Ötven Nap örömében mintha magára hagynánk Jézust? Pedig a kereszténység igazi jele nem a kereszt, hanem a feltámadás öröme.” Tavaly vehették birtokba a hívők Péliföldszentkereszten a „Via Lucist”, amely elkísér minket Krisztussal a feltámadástól a mennybemeneteléig. A hétköznapok kihívásai közepette javaslom, hogy a pünkösdig tartó időszak alatt keressék fel és járják végig ezt a csodát, ezzel is felemelve szívüket! Mert itt igazán megérthető lesz az a régi kelet-közép-európai hagyomány, hogy ezekben a húsvéti napokban az emberek nem „jó napot”, nem „jó estét”, hanem a „Krisztus feltámadt!” és „Valóban feltámadt” üdvözléssel köszöntötték egymást. Ezek a szavak nemcsak az öröm és a remény meghirdetését hordozzák, hanem felelősségre és a küldetésre is figyelmeztetnek minket. Az egyházat az evangelizáció folytonosságának szükségességére emlékeztetik, minket, hívő embereket pedig a Krisztushoz méltó életre intenek.