Fel kell építeni az európai demokratikus jobboldalt

– Néhány nap már eltelt, mióta bejelentették az EP néppárti frakciójából való kilépést. Voltak olyanok, akik azóta próbálták önöket visszacsábítani?

– Visszacsábítók ugyan nem, olyanok viszont szép számmal akadtak, akik később azt mondták, hogy számukra nem volt teljesen világos, eltitkolták előlük, hogy ennek a mostani alapszabály-módosításnak ilyen következményei is lehetnek, és ha ezzel tisztában lettek volna, akkor másképp járnak el. Mindezt persze osszuk el kettővel, mert utólag ugyan jó szöveg, de ki tudja, valóban így tettek volna-e. És persze olyanok is akadtak szép számmal az eddig 187 fős néppárti frakcióból, akik az évtizedes munkatársi kapcsolat befejezése okán kedves és őszinte üzeneteket küldtek nekünk, hogy sajnálják a döntésünket, és abban reménykedtek, hogy másképpen oldódik majd meg ez a vita. De hát erre csak azt tudom mondani: késő bánat ebgondolat.

– Ami viszont továbbra is nehezen érthető, hogy amikor egyes tagországok éppen csak kifelé tartanak a koronavírus-járvány harmadik hullámából, máshol pedig most van a legnehezebb időszak, miért volt olyan fontos a Néppárt vezetőinek, hogy keresztülverjék ezt az alapszabály-módosítást? Hiszen önök világossá tették, hogy elfogadása esetén a Fidesz kilép a frakcióból.

– A kérdésben van a válasz is: éppen ezért volt ez most fontos. Az Európai Néppárt vezetőinek nagy része a „Fidesz-problémával” kapcsolatban beszűkült tudatállapotban van, márpedig az ilyen radikálisan csökkenti a helyes döntésre való képességet. Az elmúlt években ezek a kevéssé jeles néppárti vezetők már-már művészi színvonalra fejlesztették a kognitív disszonancia elfojtását: meg sem fordul a fejükben, hogy az egész helyzet az ő politikai működésükkel, tevékenységükkel kapcsolatos hibákra világít rá. Annyira meg vannak győződve a saját zsenialitásukról, hogy még az egyre rosszabb választási eredmények sem bizonytalanítják el őket. A világsajtó pedig valahogy mostanában eszmél rá, hogy az Európai Parlamentben bizony masszív baloldali többség van: ha együtt szavaznak a szociáldemokraták, a Renew, azaz a liberálisok, a zöldek és a kommunisták, akkor megvan a parlamenti többségük. Össze is illesztették a négy kicsi legót, és ma már az történik, hogy a Néppárt frakciója, élén Manfred Weberrel, kuncsorog ennek a baloldali blokknak, hogy „légyszi, hadd legyünk már mi is a részesei ennek a többségnek”. Ez kicsit olyan, mintha Magyarországon a Fidesz és a KDNP abban látná a politikai előrelépés lehetőségét, hogy könyörögne, hadd legyen benne a Gyurcsány-féle szivárványkoalícióban…

– Elég hihetetlenül hangzik.

– Pedig az égegyadta világon semmiféle túlzás nincs ebben: a Tusk vezette Néppárt, illetve a weberi frakció pontosan ezt a politikai vonalvezetést tartja jónak. Szerencsére ez sokunknak elfogadhatatlan, a néppárti vezetők viszont ebben az előbb említett beszűkült tudatállapotban úgy gondolják, hogy a szomorú tények ellenére nekik van igazuk, és mi vagyunk a bajkeverők. Éppen ezért mindenáron meg akarták találni azt a helyzetet, amiben ki tudnak minket tuszkolni az Európai Néppártból, és úgy látták, erre a koronavírus-járvány árnyékában a legjobb sort keríteni, mert a közvélemény részéről így várhatóan még kevesebb figyelem irányul majd az ügyre. Ez volt tehát az ellenünk irányuló manővernek az egyik oka.

– És mi lehetett a másik?

– Bár nem akarok Török Gábor-i tollakkal ékeskedni, maradjon csak meg neki a nemzet első számú politikai béljósa pozíció, de azért azt még a vak is látja, hogy egyfajta interregnum időszaka van a Néppártban. Mégiscsak a CDU a legbefolyásosabb politikai erő a Néppártban, Merkel asszony pedig most már végérvényesen bejelentette, hogy ez az utolsó kancellári ciklusa. Reményeink szerint a választások után újra CDU/CSU-s kancellárja lesz Németországnak, az ő személyét azonban még nem ismerjük, Laschet úr, a CDU új elnöke pedig bár egy minden tiszteletet megérdemlő kereszténydemokrata politikus, egyelőre nem rendelkezik azzal puvoárral, amivel Angela Merkel bírt a korábbi években. A Weber–Tusk-tandem pedig ezt a hatalmi vákuumot jól ki is használta, az egyértelműen más megoldást favorizáló CDU ellenében most sikerült átvinniük a kiszorításunkat.

– Mi volt a töréspont a Néppárt és a Fidesz viszonyában? A migrációs válság? Vagy már korábban is voltak problémák?

– Mindez igen hosszú folyamat volt. Az európai politikában persze pont a migrációs válság kapcsán esett le százmillióknak a tantusz, hogy a sok-sok, addig belterjesnek tetsző, szimbolikus kérdések mentén zajló politikai vita valójában éppen az ő személyes életükről szól: hogy akik A-t mondanak, azok valójában milliós nagyságrendben akarnak rájuk szabadítani illegális bevándorlókat, akik meg pont ellenkezőleg, B-t, azok mellettük állnak, és meg akarják védeni Európát. Ekkor vált világossá számukra, hogy mit is jelent az erős nemzetállamok együttműködése, és mit az új birodalomépítő stratégia, a tagállamok eljelentéktelenítése és Brüsszel lopakodó hatáskörbővítése. Mit jelent az európai életforma megvédése, és mit a multikulturalizmus. Mit jelent, amikor a genderőrülettel szemben nem mondhatod azt, hogy szerinted egy családban bizony az apa férfi, az anya pedig nő. Sőt még kimondani sem kell, már pusztán a gondolatért is szégyellheted magadat, hiszen ma már az európai közéletben gondolatrendőrség is működik… Ezek a kérdések már régóta benne voltak az európai politikában, és szerepeltek sok ország közéleti témái között, de igazán plasztikusan csak a migrációs válság tudta megmutatni az emberek millióinak, hogy a két különböző narratíva valójában miről is szól.

– A Néppárton belül addig nem volt egyértelmű, hogy ki merre tart?

– Sokak előtt szerintem akkor, a migrációs válság kellős közepén vált világossá, hogy mi tényleg mást gondolunk, mint ők, tényleg azt az irányt tartjuk helyesnek, azokat a hagyományos és sikeres kereszténydemokrata, konzervatív értékeket, politikai programokat és megoldásokat, amelyeket Kohl és Martens képviselt a kereszténydemokrácia, az európai polgári politika, a Néppárt jövője kapcsán. Persze korábban sokan mások is így gondolkodtak a pártcsaládunkban, de idővel kidobták ezeket az elveket a saját politikai léghajójuk kosarából, hátha így magasabbra emelkedhetnek. De egy frászt, ettől csak még kormányozhatatlanabb lett, és tovább süllyedt a léghajójuk. 2015 körül vált igazán látványossá ez a fajta a különbség a Fidesz és a Néppárt centrista, illetve liberális tagpártjai között, de a folyamat valójában már 2011–2012-ben elkezdődött, amikor az új médiaszabályozás és az Alaptörvény kapcsán megjelent az első támadáscunami Magyarország, az Orbán-kormány ellen, ami aztán a Tavares-jelentésben csúcsosodott ki. A Néppárt részéről ekkor még, bár nagyon komoly belső piszkálódások után, alapvetően inkább megvédtek bennünket. Bár már mondogatták a jól ismert mantrákat, és meghallgathattuk az összes gyalázatos, fantáziátlan és pitiáner fake news-szöveget, amit különböző sorosista think tankekben és az itthoni baloldali boszorkánykonyhákban kiterveltek, összességében mégis azt tudom mondani, hogy nagyobbrészt még szolidárisak voltak velünk.

– A migrációs válság kirobbanása utáni Sargentini-jelentésnél viszont már nem ez volt a helyzet.

– Igen, akkor a többség már bőven ellenünk szavazott. Azt hiszem, itt volt a cezúra, végérvényesen eltört valami. Mert nemcsak hogy még a minimális szolidaritást sem mutatták, de beálltak abba a vádaskodón károgó kórusba, amelyik a hazai és nemzetközi baloldali politikai riválisaink saját érdekükben megfogalmazott támadásait visszhangozta szüntelen. Azaz nem csupán nem védtek meg, de egyenesen hátba támadtak bennünket. Mindezt ráadásul úgy, hogy mi egy politikai családhoz tartoztunk. És hol volt még 2019 márciusa, a tagságunk felfüggesztése…

– Ezzel együtt is úgy tűnt, amikor 2018 végén a kereszténydemokrata vonalat képviselő Manfred Weber lett a Néppárt csúcsjelöltje a liberális Alexander Stubb-bal szemben, hogy vele még mindig jobban járunk…

– Nem szeretnék magyarázkodni: egyszerűen tévedtünk. Nem kicsit, nagyon. Weber akkor, CSU-s képviselőként, a leg­elvadultabb néppárti liberálisokat leszámítva, a pártcsalád liberálisabb része, a centrumban helyet foglalók és a Néppárt legalább harmadát jelentő kereszténydemokrata szárny számára is elfogadható volt. Ő így is indult neki a következő időszaknak a jelölése után, hiszen nagyjából 80-20 arányban nyert a kongresszuson. De miután kapott egy csomó pofont, durva támadást az európai baloldali-liberális mainstream elittől – beleértve a politikai riválisokat, a médiaelitet, az NGO-nak hazudott radikális baloldali politikai nyomásgyakorló csoportokat és mindenki mást –, aminek következtében azt se tudta, fiú-e vagy lány, láthatóan arra jutott, hogy neki alapvetően váltania kell, és meg kell felelnie ezeknek a baloldali és liberális elvárásoknak, ha sikeres akar lenni. Ezzel pedig belépett a Stockholm-szindrómás néppárti politikusok népes táborába, ő is beleszeretett a baloldali „túszejtőibe”. Ezeknek a politikusoknak mára már az lett az életük legfőbb vágya, hogy valami nagy liberális orgánum megsimogassa, megdicsérje őket. Szeretnék, ha ezek megírnák róluk, hogy „Manfred Weber remek politikus”, szeretnék azt olvasni, hogy „Jean-Claude Junckernél nagyobb formátumú bizottsági elnök még nem volt”, hogy „Donald Tusk úgy emberileg, mint művészileg kifogástalan”. Ez életük vágya, pontosan, mint amikor a túsz beleszeret az elrablóiba. Webernél is megfigyelhettük ezt a pálfordulást, egyre inkább meg akart ennek a mainstream csoportnak felelni, és stubbabb lett a Stubbnál. Közben meg mantrázza ezt a szánalmas öndefiníciót, hogy ő hídépítő. Csakhogy a híd az egyik oldalról a másikra vezet át. Ami pedig nem ér át, az bizony nem híd.

– Orbán Viktor múlt csütörtökön azt írta: „A mi feladatunk is világos. Most az EPP nélkül kell felépíteni az európai demokratikus jobboldalt, amely otthont nyújt azoknak az európai polgároknak, akik nem akarnak migránsokat, nem akarnak multikulturalizmust, nem estek LMBTQ-őrületbe, védik Európa keresztény hagyományait, tisztelik a nemzetek szuverenitását, és nemzetüket nem a múltjuk, hanem a jövőjük részének tekintik.” Mit jelenthet a gyakorlatban az európai demokratikus jobboldal felépítése a Fidesz szempontjából? Csatlakoznak egy másik pártcsaládhoz? Netán új frakciót próbálnak létrehozni az Európai Parlamentben?

– Még csak néhány nappal vagyunk a kilépés után, azt gondolom, hogy az ember ilyen rövid idő alatt ne akarjon túl okos lenni. Persze a jövőt illetően a gondolkodást nem a nulláról kezdjük – ez nagy hiba lenne –, de most egyelőre még a beszélgetések, a tervezés ideje van. A Fidesz európai parlamenti delegációjának vezetőjeként nem szeretnék sejtelmes félmondatokba bocsátkozni; az biztos, hogy többféle megoldás is elképzelhető, de a cél teljesen világos: találjanak európai politikai otthonra azok, akik az erős nemzetállamok hatékony együttműködésének Európájában hisznek a birodalmi elgondolások helyett, akik az európai életformát akarják megvédeni a multikulturalizmussal szemben, és akik a genderőrület közepette is a normalitás világát képviselik. Mára már teljesen nyilvánvaló, hogy az európai szivárványkoalícióba jelentkező és ott a jelek szerint teljes jogú, boldog taggá váló Néppárt nem tud politikai otthona lenni a klasszikus nemzeti-keresztény értékeket valló európai polgároknak. A cél tehát adott, ami pedig a technikai-szervezeti kérdéseket illeti: mindent a maga idejében.