Felhangzott a „Hajrá, Magyarország!”

–  A Puskás Aréna kivitelezése során lényegében mindennap ott volt az építkezésen, és akik látták dolgozni, azt mondják, tényleg minden apró részletre odafigyelt. Volt azért önben egy kis izgalom az ünnepélyes megnyitó napján, vagy négy évtizedes tapasztalattal a háta mögött az ember ilyenkor már tudja, hogy a helyükön vannak a dolgok?

–  Természetesen volt bennem izgalom. Egyrészt azért, mert tulajdonképpen a nyitómérkőzés volt számomra is az első alkalom, hogy mintegy teljesen kicsomagolva lássam a házat. A belső terek végleges burkolatát ugyanis igyekeztek az utolsó pillanatig megóvni, így amikor az átadás előtt két nappal utoljára jártam a helyszínen, még akkor is sok helyen le volt takarva. Másrészt komoly kérdés volt, hogy viselkedik majd az aréna közel hetvenezer nézővel. Egy ilyen létesítménynél nagyon fontos, hogyan tudja elérni a közönség a beléptetőkapukon átjutva a lépcsőket, a közlekedőn keresztül a szektorbejáratokat, majd a székeket, hogyan tudják használni a vizesblokkokat, vagy például jól vizsgáznak-e a büfék. Ez mind olyan dolog, amit az ember nyilván alaposan megtervez, ezerszer átgondol, módosít, javít az elképzeléseken, de az aréna vizsgája mégiscsak ez a telt házas esemény. Az igazán éles üzem pedig egyértelműen a jövő évi Európa-bajnokság lesz. Mindenesetre a harminchárom évvel ezelőtti, 1986-os magyar–brazil meccs óta ez volt a leglátogatottabb hazai futballmérkőzés; örülök, hogy nem adódott semmi gond.

–  Amikor néhány héttel az átadás előtt beszélgettünk, elárulta, hogy érzelmileg nagyon kötődött az egykori Népstadionhoz, hiszen számtalan meccset látott ott. Ezt a ’86-os magyar–brazil találkozót is?

–  Sajnos akkor nem kaptam jegyet, de ’85-ben a hollandok ellen, amikor hetvenezernél is többen voltak, magam is ott lehettem a nézőtéren. Sok időt kellett tehát várni, hogy ismét hasonló közönség legyen egy hazai futballmérkőzésen, az izgalom elsősorban ennek szólt; szerencsére egyértelműen pozitív visszajelzéseket kaptam. Bemehettem a vezetési központba is, megfigyelhettem a biztonsági szakemberek munkáját, akik ugyanúgy tudják felügyelni a hatvanötezer néző minden mozdulatát, biztonságát, mint a külföldi stadionokban. Jó érzés volt azt tapasztalni, hogy amit elképzeltünk és Nyugaton láttunk, az működött.

–  Nyilván nem csak szakmai szempontból volt izgalmas önnek ez az este.

–  Természetesen volt egy privát, érzelmi része is a dolognak. Életem során valóban nagyon sok mérkőzésen jártam a Népstadionban. Fiatalon mindig a táborban voltunk a barátaimmal, ott, ahol a leghevesebb a szurkolás, ahol az ember a leginkább ki tudja fejezni azt a szeretetet, amit a csapat iránt érez. Amikor most a tábor tagjai, az ultrák elkezdték skandálni, hogy „Hajrá, Magyarország!”, nem restellem bevallani, könnybe lábadt a szemem. Ekkor szólalt meg először az épület, úgy szólalt meg, ahogyan egy labdarúgó-mérkőzésen kell – a magyar szurkolók ebben rendkívül erősek –, nagyon jó érzés volt ezt hallani. Az az arénahangulat, amit elképzeltünk, megrajzoltunk, amire én a tervezés hat és fél éve alatt gondoltam, megvolt és működött. Örömmel töltött el az is, hogy csupa mosolygós emberrel találkoztam, nagyon sokan gratuláltak, megöleltek. A legfontosabb vizsga ugyanis mégiscsak ez: mondhatnak a szakértők bármit egy épületről, mindez mit sem ér, ha az emberek nem szeretik.

–  Említette, hogy megkönnyezte, amikor először megszólaltak az arénában a szurkolók, ami egyébként egyszerű nézőként is katartikus élmény volt. Egyetért-e azzal, hogy a stadionok a modern világ katedrálisai, lényegében szakrális terek?

–  Egy ilyen eseménynek közösségépítő ereje van. Hogy egy viszonylag friss élményt említsek: hiába láttam rengeteg meccset életemben, még számomra is elképesztő érzés volt, amikor a tavaszi magyar–horvát találkozón fordítani tudott a válogatott egy ilyen erős ellenféllel szemben. Egy gyereknek, fiatalnak, aki először tapasztal meg hasonlót, ez egészen biztosan életre szóló élmény. Vagy gondoljunk a 2016-os franciaországi Európa-bajnokságra, amikor szintén kiválóan vizsgázott a csapat; mit jelentett ez a szereplés akár a helyszínen szurkoló magyaroknak, akár itthon, amikor megállt a forgalom a körúton, mert annyian tódultak ki az utcára. Egy ilyen közös örömmegélés tehát igenis közösséget teremt. Nem véletlen, hogy a stadionokat, a labdarúgás szempontjából valóban szakrális épületeket szentélynek is hívják. Ha ismét úgy muzsikál majd a válogatott, ahogyan reméljük, akkor a magyar labdarúgásnak a Puskás Aréna ugyanúgy a szentélye lesz, mint a Népstadion volt.

–  Többször is beszélt arról, hogy az építészet olyan művészeti ág, amely mindig hat az emberre. Hogy lehet megtervezni ezt a hatást?

–  Az építészet azért más, mert minden egyéb esetben van beavatkozási lehetőségünk. Ha nem tetszik egy könyv, becsukjuk, és nem olvassuk tovább. Ha nem tetszik a zene, kikapcsoljuk a rádiót vagy a lemezjátszót. Az épülettel viszont legfeljebb annyit tehetünk, hogy ha az emberek nagyon utálják, néhány évtized múltán elbontjuk, de mivel nagyon drága műfajról beszélünk, az ilyen döntés is nagyon nagy felelősséggel jár. Minden épület hatással van ránk. Egy családi ház vagy iskolaépület éppúgy, mint egy kórház, ahová gyógyulni járunk, vagy egy színház, ahová kikapcsolódni. És nemcsak akkor hat ránk, amikor használjuk, hanem akkor is, ha csak időről időre elhaladunk előtte. Az épület megfogalmazása tehát nemcsak funkcionálisan, hanem esztétikailag is nagyon fontos, de ez a megfogalmazás hitem szerint akkor jó, ha szervesen kötődik a funkcióhoz. Az esztétikai megjelenést is egyfajta funkcionális kérdésnek gondolom tehát, nem lehet a kettőt külön kezelni. Ha egy épület funkcionálisan rossz, nem tudom megoldani a problémát azzal, hogy kívülről ráaggatok dolgokat. Egy épület akkor igazán jó, akkor igazán szép, ha ez belülről fakad. Akárcsak az embernél. Ha a szépség belülről fakad, akkor lehet az épület tartós és időtálló.

–  Az időtállóság egy ilyen létesítménynél, mint a Puskás Aréna, különösen fontos.

–  Az egykori Népstadion a városkép része volt, nagyon nívós épület, amit ilyen vagy olyan okból, de szerettek az emberek; ifjabb Dávid Károlyék kiváló munkát végeztek annak idején. Az építészeti koncepciómat alapvetően meghatározta, hogy nem akartam végleg kitörölni a városképből ezt a létesítményt, azt szerettem volna, hogy legyen megidézve az új arénában, és ne csak rátételemekkel. A homlokzaton megjelenő pilonok rendkívül fontosak. Lényeges szerepük van abban, hogyan tudják elérni a nézők az ülőhelyüket, nagyon fontos szerepet játszanak az épület tartószerkezetében, merevítik ezt az összetett vasbeton szerkezetet, ráadásul az egész nézőteret lefedő acél tetőszerkezet erőit is átveszik, és közvetítik a talaj felé. Nemcsak azért tartottuk meg tehát őket, mert jól ismert karakterelemei voltak a Népstadionnak, hanem mert rendkívül jól működtek. Ezt nemcsak mint építész mondom, hanem mint aki gyerekkora óta rengetegszer ment le és föl ezekben a lépcsőházi pilonokban.

–  A hat és fél éves tervezés során hány ember munkáját kellett koordinálnia?

–  Nagyon szűk csapattal kezdtük a munkát, ők az elsőtől az utolsó pillanatig kitartottak mellettem. Egy ilyen épület megtervezéséhez viszont az alapszakágakon túl – mint statika, gépészet vagy elektromos tervezés – nagyon sok más dolog is hozzátartozik. Például a pályatechnológia: ma egy ilyen létesítményben nem egyszerű gyepszőnyeg van, mint amilyen a régi Népstadionban is volt, itt ez már egy többrétegű szerkezet, aminek a megtervezése külön csapatot igényel. Nem csupán tűzvédelmi tervezésre van szükség, hanem menekítési szimulációt is kell csinálni, amivel egy másik csoport foglalkozott, ahogyan a tető acélszerkezetének, a catering, azaz a nézők kiszolgálásának vagy az épület körüli tájépítészeti kialakításnak a megtervezésével is. És ez csak néhány kiragadott példa. Úgyhogy a szűk tervezői létszám végül közel kétszáz főre duzzadt. De ez természetes, nem is lehet egy ekkora projektet másképpen megvalósítani. A tervezőkollégák aztán a kivitelezés során kijártak az építkezésre, és a projekt fontos hozadéka volt számomra, hogy rendkívül jó kapcsolat alakult ki a helyszínen dolgozó építőkkel. Mindig jó viszonyban váltam el a kivitelező kollégáktól egy-egy épület befejezésekor, de nagyon nagy öröm volt, hogy még egy ekkora létesítménynél, millió probléma leküzdése után is megmaradt ez a jó kapcsolat. Az, hogy mindig partnerre találtam bennük, ők pedig bennünk, tervezőkben, azért is fontos volt, mert az építkezés során nagyon szoros határidőket kellett betartani, és így kölcsönösen tudtunk segíteni egymásnak. Biztosan lehet üvöltözve is létrehozni valami jót, bár a magam részéről ebben nem nagyon hiszek, de szerintem az épület is gazdagodik azzal, ha az azt megvalósítók jó emberi viszonyban vannak, és partnerként segítik egymást.

–  Amikor szeptemberben az arénában jártunk, olyan részletekről is büszkén mesélt, mint a lépcsőház világítása vagy a szellőzőrácsok. Minden épületénél ilyen aprólékosan figyel a legkisebb részletekre is?

–  Igen, mindig törekszem erre. Kicsit féltem is attól, hogy az aréna hatalmas méretei miatt ez most sokkal nehezebben megy majd. Nem mondom, hogy könnyű volt, de szerencsére tényleg partnerre találtam a kollégákban, közösen igyekeztünk a legjobb megoldásokat megtalálni. A jó épület ismérve szerintem az, ha a részletek is megfelelően ki vannak dolgozva.

–  Ha megnézzük az elmúlt két évtized nagyobb munkáit, amelyek önhöz kötődnek – mint a Pannonhalmi Bencés Főapátság fogadóépülete, a füzéri alsóvár és látogatóközpont, a Papp László Budapest Sportaréna vagy most a Puskás Aréna –, ezek nagyon eltérő jellegű, funkciójú épületek. Vagyis nincsenek bevált rutinmegoldások, amiket átemelhet egyik tervből a másikba.

–  Ez így van. A magam részéről úgy gondolom, hogy az a jó építész, aki ha megkap egy megbízást, és leül a hófehér papír elé, mindent elkezd újragondolni. A rutin talán annyiban számít, hogy az ember az évek során rájön: nem baj, ha elsőre nincs meg a jó megoldás, az sem, ha másodikra sincs, nem kell pánikba esni, lecövekelni az első meghúzott vonalnál, mindig lehet mást csinálni, változtatni. A felsorolt épületek kapcsán érdekesség, hogy mind olyanok, amelyek egy év alatt több tízezer, akár több százezer embert is fogadnak. Évi százezer látogató fordul meg a pannonhalmi apátság 650 négyzetméteres fogadóépületében is, ezt, illetve az apátsági főbejárat felé vezető erdei utat párhuzamosan terveztük a Budapest Sportarénával, ami pedig 42 ezer, az épületet körülvevő térrel együtt 130 ezer négyzetméter. Vagyis óriási a méretkülönbség, a fogadott létszámban viszont koránt sincs ekkora eltérés. Ezért valóban igaz, hogy nem lehet rutinból tervezni, mindig egyedi megoldásokra van szükség. De talán ez teszi szórakoztatóvá az építészetet.

–  Szakmai szempontból tekinthető a Puskás Aréna csúcspontnak a pályafutása során? Vagy bár a szívének kedves, de csupán egy fontos feladat a sok közül?

–  Nehéz erre válaszolni. Hasonló kérdést akkor is tettek fel nekem, amikor a Budapest Sportaréna elkészült, miközben az azzal párhuzamosan futó pannonhalmi munkánk ugyanolyan fontos volt számomra. Ahogyan a mostani, a belvárosi multifunkcionális szabadidő- és sportközpont is az, háromezer-hatszáz négyzetméterével hiába nem mérhető a nemzeti stadionhoz. Másfelől ugyanakkor a Puskás Arénára természetesen sokkal nagyobb figyelem irányul a közvélemény részéről, és persze az is igaz, hogy hat és fél év munkája nagyon sok mély- és csúcsponttal nyomot hagy az emberben. Ennyiből tehát mégiscsak más a Puskás. Összességében azt mondhatom: hála istennek olyan épületeket tervezhettem eddigi pályám során, amelyeknél később nem tették tönkre ilyen-olyan okból az eredeti elképzeléseket, és valamennyire mindegyik a szívemhez nőtt. Kicsit talán rossz hasonlattal élve, az ember az összes gyermekét szereti, azt is, amelyik olimpiai bajnok lesz, és azt is, amelyik „csak” jól teljesít az élet más területén.