Gyóni Géza költő
Nemrég adták hírül oktatási szakembereink, hogy beemelik a Nemzeti alaptanterv irodalomról szóló részébe azokat a szerzőket, akiket valamilyen megbélyegzéssel kitiltottak a magyar költők és írók sorából. Az ifjú nemzedék így megismerheti mások mellett az I. világháború katonaköltője, Gyóni Géza munkásságát is.Gyóni Géza neve talán csak az idősebb nemzedéknek mond valamit, akik szüleiktől, nagyszüleiktől hallottak a katonaköltőről. Az első világháború alatt és után kifejezetten divatos szerző volt, aki saját bőrén tapasztalta meg a háború borzalmait. Az irodalomtörténészek jó része dilettánsnak tartotta, Juhász Gyula ugyanakkor így vélekedett róla: „1914-ben a háború költőjeként indult a lengyel mezőkre, 1917 nyarán mint a nemzeti demokrácia és az emberi szolidaritás vértanúja esett el.” Ki volt Gyóni Géza, honnan indult és hogy maradt a hóborította Szibéria örökös foglya? Eredeti családi neve Áchim, édesapja Áchim Mihály evangélikus lelkész, az egyházközség harcos magyarosítója. Édesanyja Bekker Gizella, a pozsonyi virágvölgyi evangélikus tanító leánya. Géza 1884. június 25-én született Gyónon (Pest vármegye). 1894-ben nagy tragédia érte a családot: a paplak mind a hat gyermeke diftérián esett át, és a négyéves Ádámka meghalt. Ez a tragikus esemény meghatározta Gyóni gyöngeségeit is egész élete folyamán. Ezzel a mély bánattal ment a szarvasi evangélikus gimnáziumba, ahol már megírta első zsengéit. 1902-ben beiratkozott a pozsonyi evangélikus teológiára. Belekóstolt a szerkesztőségi munkába is, közben versei jelentek meg. Első önálló kötetét Pozsonyban adták ki Versek címmel. 1907-re elkészült a második Gyóni-kötet Szomorú szemmel címmel, ez már Budapesten látott napvilágot. Időközben meghalt az édesapja, már mint nyugalmazott gyóni lelkész.
Gyóni Géza 1914. augusztus 1-jén indult a harctérre, egyenesen a hírhedt galíciai várba, Przemyślbe. A véres ostrom maradandó nyomot hagyott költészetén, Przemyśl erődjének oroszok általi bevétele pedig megpecsételte a költő további sorsát. Ekkor született meg legismertebb verse, a Csak egy éjszakára… című, amelyben rendkívül érzékletesen írja le a borzalmakat. Élményeit 1914-ben a „engyel mezőkön, tábortűz mellett című kötetében foglalja össze, ez Przemyślben jelent meg. Orosz hadifogságba került öccsével, Mihállyal együtt; a hosszú menetelés végállomása a szibériai Krasznojarszk volt. Érzékeny lelke, gyönge teste nem tudott megbirkózni a szibériai pokollal, és 1917. június 25-én, harmincadik születésnapján meghalt, miután elvesztette szeretett öccsét, Mihályt is.
A Gyóni Géza Társaság és más civil szervezetek, valamint magánszemélyek többször tettek kísérletet arra, hogy hazahozzák a katonaköltő maradványait. Állami szinten nem mutattak érdeklődést az ügy iránt. Gyón és Dabas egyesített községi tanácsa 1972-ben levélben kérte Krasznojarszk város vezetőit, hogy kutassák fel Gyóni sírját, amíg még lehetséges. A krasznojarszki vezetők tudatták, hogy a város honismereti és történelmi bizottsága kutatja a sírt.
Szabó Vilmos dunaszentbenedeki lakos a szibériai fogságban barakk- és szobatársa volt Gyóninak. Ő mondta el a költő halálának körülményeit. A történetet Fügedi Péter nyugalmazott tanár adta közre 1972-ben. Eszerint a költő a fogolytábor irodalmi körének vezetője volt. Egy napon járvány ütött ki a táborban; naponta 15-20 fogoly hunyt el, Gyóni is megbetegedett. Halálakor többen is az ágyánál voltak, a szemét az említett Szabó Vilmos zárta le. Az egyik katona megjegyezte, hogy meg kellene jelölni a holttestét, biztosan keresik majd. Találtak is egy vasabroncsot, a derékszíj helyére ezt erősítették Gyóni derekára.
A Gyóni Géza Társaság 1939-ben expedíciót szervezett a költő sírjához, de ez nem valósult meg. Újabb bizottság 1939. július 31-én utazott Szibériába Gyóni hamvainak hazahozatala ügyében, de elvesztek a bürokrácia útvesztőiben, ugyanis a magyar állam semmiféle támogatást nem adott tervük megvalósításához. Gyóni Géza sírját 1989 júniusában felkeresték a Petőfi Sándor után kutató Megamorv Petőfi Bizottság tagjai is. A krasznojarszki öregek elmondták, hogy egy jeles magyar költő nyugszik ott, akit derekán vasabronccsal temettek el; magyarok közül senki nem keresi és nem látogatja a sírt. Most még meg lehetne találni.
Ma is várja a hazatérést.