Harc a BBQ-magyarokért

1988-ban világklasszisokat cserélt Magyarország: Faludy György visszatért hazai pályára a száműzetéséből, helyette Bede-Fazekas Zsolt kitántorgott Kanadába. Egy magyar ment, a másik jött. Egyiket ismerték, szerették, a másiknak csak akkor kezdődött el kulturális küldetése. Anno Faludy a kommunista pokolbéli víg napok után távozott Nyugatra, és hozzá hasonlóan Bede-Fazekas Zsoltot is a kommunisták űzték el Magyarországról, alig két évvel az első szabad választások előtt. A pártállam titkosszolgálata tovább akarta működtetni a vörös gépezetet, új fogaskerekeket kerestek hozzá. Bede-Fazekas Zsolt – és felesége, Tenzi – akkoriban a győri színházban dolgozott. Örökmozgó emberként a könyvesboltok körül sürgött-forgott, és mindenhová eljárt, ahol kultúrát mérnek. Aztán egy szép napon megkörnyékezték, hogy legyen besúgó. Elbeszélgettek vele egy rögtönzött 101-es szobában, felváltva győzködték és fenyegették.

– Ha vállalom, akár csak színlelve is, annyira bemocskolódtam volna, hogy az Isten se mossa le rólam a sarat. Döntenem kellett: vagy beadom a derekamat, vagy elmenekülünk a francba. Így hát disszidáltunk – szögezi le Bede-Fazekas Zsolt.

Először Ausztriába, majd Kanadába mentek, egyenesen a prérire. Fél évig angolul tanultak és közös jövőjüket tervezgették. Nem üres terepre érkeztek: Kanadában manapság is 350 ezer magyar vagy magyar származású ember él. Torontóban 40-50 ezren is lehetnek, tehát nagyjából annyian, mint Egerben. Bede-Fazekas Zsolt örökmozgósága nem hagyott alább, és igen hamar belecsöppent a kanadai magyarok kulturális életébe. Ám a diaszpórabeliek gyanakvással fogadták az újonnan érkezőket, mert azt hitték róluk, hogy kádári agymosottak.

– Amikor megérkeztünk a szocializmusból, és szerettünk volna bekerülni a magyar élet vérkeringésébe, az intézményekbe, először elhajtottak bennünket, mert bizalmatlanok voltak. Próbáltuk elérni, hogy ne csak bálokat rendezzenek, hanem legyenek más, fiatalosabb programok is, például filmklubok. Fokozatosan megbarátkoztunk az értelmiséggel, de ők már megöregedtek, ritkán járnak el hazulról. Azóta is folyamatosan jönnek a fiatalabb nemzedékek, ám nagy részüket már egyáltalán nem érdekli a magyarságuk. Mostanában sok barátom költözött haza Magyarországra, mert ott sokkal pezsgőbb és színesebb az élet.

Merjünk kicsik…

Bede-Fazekas Zsolt minden követ megmozgatott, hogy Kanadában is minőségi magyar kulturális élet legyen. Az évek során a Paraméter klubba elhívta Cseh Tamást, Vikidál Gyulát, Kátai Zoltánt, Tolcsvay Bélát, Hobót, Pomázi Zoltánt és így tovább. Legutóbb Borvendég Zsuzsanna történész – Az impexek kora szerzője – tartott több előadást Bede-Fazekas Zsolt meghívására. Csakhogy az ördög malmai is őrölnek, egyes tengerentúli „magyarok” többször próbálták kitiltatni meghívottjait Kanadából. Mindmáig telefonálgatnak és lobbiznak, Tolcsvay Bélát is szerették volna kívül tudni, mondván, „szélsőjobboldali”. Pórul is járt a határon, órák hosszat vizsgálták. Végül beengedték.

– Sokan vagyunk mi, magyarok, de lélekben már nem annyira. Mindenhová ugyanaz az ezer ember jár el. Ha a magyarságunkról van szó, akkor merjünk nagyok lenni, de ha kultúracsinálásról, akkor igenis merjünk kicsik lenni: járjunk el inkább kevesebben egy rendezvényre, de ragaszkodjunk a minőséghez. A diaszpórának az a tragédiája, hogy kevés embert érdekel az a fajta minőségi kultúra, amit Kátai Zoltán, Cseh Tamás vagy Hobo képvisel. Nekünk az volna a feladatunk, hogy akkor is lenyomjuk ezt a kultúrát az emberek torkán, hogyha először nem szeretnék lenyelni. Durván hangzik? Vállalom, mert csak így maradhatunk meg. Az a gond, hogy felettünk kissé eljárt az idő, a harmincas, negyvenes nemzedéknek kéne átvennie tőlünk a stafétabotot, de ők nem buzgólkodnak. És hogyha ezt kimondod, akkor népszerűtlen leszel, de attól még igaz.

Bede-Fazekas Zsolt karakán kultúrember. Jól tudja, hogy a felszínes magyarság hosszú távon a magyar közösség lelki sorvadásához és eltűnéséhez vezet. És ez azért felfoghatatlan, mert a multikulturális Kanadában minden bevándorlóközösség él és virul, csak a magyarok vesztették el közösségi tereiket. Elmeséli, hogy harminc évvel ezelőtt, amikor először járt Torontóban, egyből a magyar negyedbe vezetett az útja. Akkoriban húsz magyar étterem működött a városban. Ma már csak kettő. Magyar patikák, élelmiszer- és vasedényboltok, no meg két magyar könyvüzlet is várta a vásárlókat.

– Az a jó dolog Kanadában, hogy igazán multikulturális ország, de nem az a fajta multikulti van itt, mint Nyugat-Európában, hiszen az óvilágot egy idegen kultúra özönli el. Kanada egy csalamádékultúra, mindenféle ember él együtt benne, vegyesen. Egy torontói politikus nemrég azt nyilatkozta, hogy Kanadában nemcsak engedik, hanem elvárják, hogy az légy, aki vagy, hogy tartsd meg a kultúrádat, identitásodat. Sokan képesek erre, például ma is él és virul a lengyel, indiai, olasz, portugál, kínai és görög negyed. Hát nem furcsa, hogy épp egy ilyen környezetben szűnt meg létezni a magyar negyed? – teszi fel a költői kérdést Bede-Fazekas Zsolt.

Manapság inkább az dívik, hogy a Kanadában született fiatalok – diákok, egyetemisták – hazaköltöznek Magyarországra, és a szüleik már nem tudják visszacsábítani őket. Hogy miért? Leginkább azért, mert jó értelemben vett kultúrsokk éri őket: nálunk sokkal pezsgőbb a kulturális élet, mint Kanadában. Torontóban például egyetlenegy színház működik úgy, mint a magyarországi állami színházak, a többiek csak alkalomadtán rukkolnak elő valami népszerű musicallel vagy színdarabbal. Ám nem a hazatántorgók miatt tűnt el a magyar negyed, hanem inkább azért, mert a rendszerváltás után sok olyan ember költözött Kanadába, aki nem a közösséget, csak a pénzt kereste.

– Sokan rótták fel nekem, hogy mégis mit képzelek, ők nem azért jöttek ide, hogy Hobo József Attila-estjére járjanak. Szóval nem volt utánpótlás, nem jártak el az éttermekbe, sem a programokra. Hiába kapjuk otthonról a nagy kormányzati támogatásokat, visszatért az a régi időszak, amikor egy székely vagy bácskai bálon ötszáz ember nyomja ki a vendéglő falát, de közülük öten sem gyűlnek össze, ha a kanizsai Udvari Kamaraszínház lép fel a városukban.

Bede-Fazekas Zsolt szerint a diaszpóra helyzetéről csak őszintén és kendőzetlenül szabad beszélni. Elmondja, hogy a kínai fiatalok többnyire kínaiul beszélnek egymással a metrón, ám a másod- vagy harmadgenerációs magyarok még a néptáncfoglalkozásokon is angolul trécselnek.

– Sokak szerint örülnünk kellene, hogy egyáltalán ilyen formában őrzik a magyarságukat, de szerintem nyelvében él a nemzet, ez kész katasztrófa. Úgy teszünk, mintha a cserkészet, a hétvégi magyar iskola és néptáncoktatás megtartana minket, pedig már nem úgy működnek, mint régen. Természetesen tisztelet a kivételnek, de van olyan hétvégi magyar iskola, amelyben már alig szólalnak meg magyarul. Azt mondja a tanár, hogy kénytelen angolul beszélni a fiatalokkal, mert már nem értenek magyarul… Hát éppen ezért vettük ki a fiunkat az egyik torontóiból, és inkább rajziskolába írattuk – mondja Bede-Fazekas Zsolt.

BBQ-magyarok

Kényelmes állapot barbecue-zni a tóparton, sütögetni az oldalast, kirándulni és csak úgy élvezni az életet, szóval kanadaivá válni. Nincs kötelességérzeted, vázolja Bede-Fazekas Zsolt a diagnózist, orvosi higgadtsággal.

– Ám ez már nem az az ország, ahová megérkeztünk – teszi hozzá. Szerinte mindez a liberális politika rovására írható, és Trudeau miniszterelnöksége alatt sokat romlott a helyzet. A drogliberalizáció oda vezetett, hogy már fényes nappal égetik és szívják a krek kokaint az utcán.

– Minap egy magyar származású rendőr barátom filmezett le egy ilyen alakot a metrón. Ő éppen azt fontolgatja, hogy elköltözik Torontóból a három gyermekével, mert kezd a város élhetetlenné válni. Pedig Torontó még így is izgalmas, színes hely, Kanada természeti csodái is változatlanul gyönyörűek, ám a drog következtében elharapózott a bűnözés, mindennapossá vált, hogy a kábítószeres őrültek embereket lökdössenek a metró elé, vagy késsel megvagdossák az utasokat a villamoson. Nemrég egy gyönyörű lány arcát vágták fel – sorolja Bede-Fazekas Zsolt.

A rendőrség különleges egységeket hozott létre, és fél évig járőröztek a metrón, de elfogyott a pénz, ki kellett vonni őket. Amerikai mintára Kanadában is követelték az „elnyomó rendőrség” támogatásának megnyirbálását, ám Ontario tartomány konzervatív vezetése még több forrást adott a rendőröknek. Így sem volt elég. Az amerikai társadalom káros jelenségei sokkal hamarabb beszivárogtak, mint hitték. Torontóban mindenütt munkanélküli fiatalokba lehet botlani, segélyből élnek, és a hivatal már nem kötelezi őket arra, hogy munkát keressenek. Bede-Fazekas Zsolt egy olyan épületet igazgat házmesterként, amelyben államilag támogatott lakások is vannak, ezért már 32 éve figyeli a hanyatlás folyamatát. A munkaképes, életerős fiatalok otthon heverésznek, szívnak, és eszük ágában sincs dolgozni.

– Ma már senkit sem zaklat a hivatal, állami lakásban fetrengenek, és 1400 dollár bérleti díj helyett havi nyolcvanat fizetnek. Pedig Kanadában sem a fán terem a pénz. Bajban van az egészségügy, kevés az ápoló, az orvos és a kórházi ágy. Emberek halnak meg csak azért, mert nem műtötték meg őket idejében. Ha valaki azt hinné, hogy csak Magyarországon vannak gondok, téved. Fiataljaink alig tudnak ingatlant szerezni, és folytathatnám. Más jelenségek is feltűnnek: tavaly sokan azért tüntettek, hogy a tizenéves gyermekeket ne lehessen nemváltó műtétre vinni a szüleik tudta nélkül. A cinkos orvosok nem fogják azt mondani, hogy gondold meg jól, még inkább tolják a gyerekeket abba az irányba, mert ez óriási üzlet. A tiltakozás élén egyébként a muszlimok állnak, de nem csak ők mennek ki az utcára, ott van mindenki, aki úgy gondolja, hogy a gyerekekhez ne nyúljanak.

Pannónia

Torontóban két magyar könyvesbolt működött, az egyik Tüske bácsié volt. A hely arról volt híres, hogy esténként betért Faludy György, Fáy Ferenc és Tűz Tamás, Tüske bácsi pedig bezárta a boltot, borozgattak és irodalomról beszélgettek. A legendás hely azóta megszűnt, és a Pannónia könyvesbolt is lehúzta volna a rolót, hogyha Bede-Fazekas Zsolték át nem veszik az üzletet. Azóta ő működteti az amerikai diaszpóra utolsó nagy könyvesboltját, az utolsó magyar szellemi erőteret az Újvilágban. A legújabb könyveket is meg lehet találni a Pannóniában, ám a könyvolvasás szokása is letűnőben van.

– Könyvesboltosként számtalanszor állítottunk ki ajándékutalványt tanároknak. Sokszor megtörtént, hogy még csak le sem vásárolták, amit az intézményvezetőjüktől kaptak. Torontóban volt olyan tanár, aki két ajándékutalványt is kapott, de nem váltotta be, pedig csak annyit kellett volna tennie, hogy bejön, összeszedi és elviszi a könyveket, ingyen. Volt olyan, hogy az Egyesült Államokban egy egész tanári kar kapott ajándékutalványt, de egyikük sem hívott fel.

Eszmecserénket pedig egy tanulságos anekdotával zárjuk, amelybe bele van sűrítve minden, ami a rendszerváltás utáni posztkommunista időkben a külhoni magyarokkal történt. Bede-Fazekas Zsolt a Civil Jogász Bizottságnak szervezett egy kanadai körutat, és Böjte Csaba testvér is erre járt.

– Meghívtam az estre, kérdeztem baj-e, ha a magyar jogászok, Morvai Krisztináék asztalához ültetem; azt mondta, hogy hatalmas megtiszteltetés lenne. Annyian jöttek el, hogy tízezer dollárt gyűjtöttünk az árváknak. Ám akkor Gyurcsányék voltak hatalmon. A kanadai magyarok felterjesztésére, jó pár hónappal korábban, kaptam egy Pro Cultura Hungarica érdemrendet, az itteni kulturális tevékenységemért. De még mielőtt hivatalosan átadták volna, elkövettem azt a „hibát”, hogy meghívtam a Civil Jogász Bizottságot. És mint utólag megtudtam, azonnal utasították a torontói főkonzult, hogy dobja a szemétbe a Pro Cultura díjamat. Vele viszont annyira jóban voltam, hogy ezt egyszerűen nem mondta el nekem. Át sem adhatta, mert ha szembeszegül a kormányzati akarattal, azonnal visszahívják. Aztán Gyurcsányék bezárattak egy csomó konzulátust, köztük a torontóit is, a konzulék repültek, és költözésük legvégén behívott a már kongó irodájába. Felesége egy nejlonzacskóban kihozta a Pro Cultura Hungarica érdemrendemet, a raktárból. Azóta csak egy dísz az asztalomon, de emlékeztet arra, hogy mit jelent az igazi diktatúra, és hogy nem a díjakért dolgozunk, hanem a magyarságért.