Harcosok ideje

– Bivalyok fürdenek a tóban, libák úszkálnak, holló repül a kezére; olyan az egész birtoka, mint egy kis paradicsom, pedig a környéket aszály sújtja.

– Azért ilyen, mert megfogok minden csapadékot, ami a területemre esik, nem engedem elfolyni, hanem gátakkal elállom az útját. Tavakat, lagúnákat készítettem, ha nem így tettem volna, akkor most egy sivatagban lennénk. Változik a világ. Itt vannak például a parlagi libáim, ők jelzik a legjobban a változásokat.

– Hogyan?

– Amikor a parlagi ludat visszahoztam a természetbe a domesztikációból, nagyon komoly véráldozatok árán lettek ismét életrevalók. Kezdetben elvitte a róka és a nádi farkas azokat, amelyek a szárazföldön éjszakáztak, csak azok maradtak életben, amik a szigeten töltötték az éjszakát. Igen ám, de télen befagyott a tó, és a tó jegén beosontak a ragadozók. Vérfürdőt rendeztek. Akkor egy újabb taktikát eszeltek ki, a tó közepén létrehoztak egy léket – a lihogót – és egész éjszaka ott eveztek, csapkodták a vizet, hogy ne fagyjon be. Ez a lék volt az életben maradás záloga. Napközben kimentek a partra, nem köröztek a lékben, befagyott és nem mehettek oda vissza éjszakázni, és a száz libát zárt helyre kellett bevinnem. Öt éve olyan gyenge volt a jég a tavon, hogy a lihogót fenn tudták tartani. Az éghajlatváltozást nem hőmérővel mérem, hanem az állatok viselkedésén látom. Ezek jelzések. Sorsfordító éghajlatváltozás előtt állunk, a Kárpát-medence a mediterrán térségbe fog becsúszni, a mediterrán térségek eközben forrók és élhetetlenek lesznek, e változások legnagyobb nyertese a skandináv államok és Oroszország lesz, hiszen óriási termőterületek szabadulnak fel a jég szorításából.

– Mi kibírjuk ezeket a változásokat?

– A Kárpát-medence csak akkor lesz élhető, ha okosan gazdálkodunk a vízzel, és ahogyan itt a völgyben tesszük, nem engedjük elfolyni.

– Azért nyilvánul meg mostanában többször és ad interjúkat, hogy ezekre a változásokra figyelmeztessen?

– Nemcsak a természet változott meg, hanem én is. Hatvanéves koromig a harcos útját jártam, a lovasíjászat mint harcművészet volt életem fókuszában, hatvan fölött a személyiségem a harcosból a tanító irányába mozdult. Két nagy dolgot tanultam a lovasíjászatból, és egymillió lövés kellett hozzá.

– Mit?

– Ha sokat csinál valamit az ember, az a lénye részévé válik. Mindaddig, amíg a talajíjászatban egy merev kapcsolatot tudok kialakítani a céllal, addig a lovasíjászatban a céllal való kapcsolat csak rugalmas lehet. Ez a gyakorlat aztán kivetült az életemre, e felismerést követően nemcsak a lovasíjászatban, de az életemben is megváltozott a kapcsolatom a céljaimmal. A másik az összpontosítás fontossága. Utóbbi a koncentrációnál többet jelent, egy különleges képességet feltételez, mert ugyanolyan kapcsolatban kell lennem a lovammal, mint a célommal, követnem kell a ló mozgását és folyamatosan figyelnem kell a célra, mert ha megtörik a lóval megteremtett harmóniám vagy a céllal való kapcsolatom, akkor mellé fogok lőni. Ez átvitt értelemben a társadalomban az egyén és a közösség kapcsolatát mintázza, a társadalomban nincs annál nagyobb kihívás, mint hogy azonos figyelem jusson a közösségre és az egyénre, hogy meddig tud valaki egyén maradni, és mikor kell a közösség szerves részévé válnia. Erről van pár gondolatom.

– Gyakran ad interjút a Partizánnak, beszélget Puzsér Róberttel, de ugyanúgy leül beszélgetni Jeszenszky Zsolttal is. Azon a bizonyos szélsőközépen van?

– Én nem középen vagyok, konzervatív vagyok, a jobboldalon vagyok. Amit létrehozok, azt teszem le középre, ugyanis szerintem egy kulturális szereplő számára elképzelhetetlen, hogy egy lövészárokban élje le az életét. A konzervatív oldalt egyfajta számonkérő, kioktató attitűd jellemzi, a liberálist pedig a lenéző. Liberális az, aki korra, nemre, szexuális orientációra, bőrszínre és vallásra való tekintet nélkül mindenkit lenéz, a konzervatív meg osztja az észt, mert ő tudja, hogy mindennek hogyan kell működnie és kinéznie.

– Ön mitől érzi magát konzervatívnak?

– Én egy tradicionális életet élek, tradicionális párkapcsolatban vagyok. Holnap jön az állatorvos, az egyik bivalyunknak csúnyán begyulladt a szeme, ezért le kell fognom, kalodába kell tuszkolnom, és erre nem kérhetem meg a feleségemet, nem mondhatom, hogy „drágám, én elkészítem a reggelit, te meg fogd be a bivalyt”. Ami a konzervatív oldalban értékként megmaradt, az az életmód, ahogyan élek. A baseballsapkás-tetkós magát konzervatívnak tartó csak revolverezi a másik oldalt, de ha értéket kell felmutatnia, akkor már nehezebb dolga van. Én nem mászok bele mások pofájába, mondván, „te hülye vagy, hogy nincs szürke marhád, mégis milyen ember vagy te?”.

– Arról beszélt egy interjúban, hogy az ország mentalitása korrupt. Hogyan gondolkodik a politikáról?

– A politikában egyetlen objektivitás van: a választók szubjektivitása, az a fontos, hogy ki mit érez, hogyan él meg egy helyzetet. A rosszat meg lehet élni jól és a jót rettenetesen rosszul. Lin Jü-tang kínai szerző szerint a nemzetkaraktert azt határozza meg, hogy az értelem és az érzelem milyen arányban van jelen a néplélekben. Mi, magyarok lényegében érzelmesek vagyunk, nálunk az érzelmeknek sokkal nagyobb szerepe van, mint a rációnak. Magyar Péter az alkata szerint a „minden szar” pszichózisában tartja a követőit, erős érzelmeket korbácsol fel, a kormánynak pedig minden szándéka bebizonyítani, hogy minden jól van így. A politikus egy pártot szólít meg, egy államférfi a nemzetet.

– Ön szerint kibékíthetők a magyar társadalmi ellentétek?

– A demokrácia magas intellektuális szintet kíván, és a demokráciát azért nagyon nehéz művelni, mert az emberek nagy része nem érett a felelősségteljes döntésre. Mégis hogyan képzeljük ezt: én döntsem el, hogy legyen vagy ne legyen Paks II.? Én döntsem el, hogy legyen akkumulátorgyár vagy se? Magas intellektuális szint nélkül a demokrácia csak egy színjáték. Ahhoz, hogy egy demokrácia jól működjön, magas intellektuális szintnek kellene lennie, ám én ennek a hiányát tapasztalom, és egy bizonyos szint alatt kezdődik a lövészárokásás, az együttműködés helyett az egymásra lövés. Ebben élünk most is, az emberek azt hiszik, hogy jön a Tisza, és elsöpri a „véglényeket”, majd utána minden egyből megváltozik. Mindegyik azt hiszi, hogy ez egy élhető társadalom lesz, ha a másikat kiiktatom. Nem lesz az, mert a társadalom népbetegségei ugyanazok.

– Miért ássuk meg újra meg újra a lövészárkokat, miért nem tudunk együttműködni?

– Azért, mert nincs meg bennünk az a fajta empátia és szinkronkészség, ami egy tízezres seregélyrajban megvan. A raj repül és egyből irányt vált, nincs vezérük, hanem együttéreznek, együttműködnek. A parlagi lúdjaimnál is azt látom, hogy sosem alszik mindegyikük egyszerre, valamelyikük mindig ébren van, őrködik, mert az életükkel játszanának, ha mindenki egyszerre húzná a lóbőrt. Vajon hogyan osztják be az őrséget? Ez a lasseiz-faire mentalitás megnyilvánulása. A diktatúra meg demokrácia pedig fej fej mellett van, senki se gondolja, hogy egyik magasabb rendű a másiknál, fej fej mellett van, mert egy jó vezető tudja, hogy mikor kell alkalmaznia diktatórikus mentalitást. Amikor tudja, hogy mit kell csinálni, akkor nem játszhat demokráciát. Amikor ki kell takarítanunk az istállót, nem azt mondom, hogy „kérlek szépen, takarítsuk ki, gyerekek, ha van hozzá kedvetek”, hanem most azonnal kilapátoljuk a szart, punktum.

– Évtizedek óta harcosokat, lovasíjászokat képez, több ország lovasíjász-közösségeit irányítja. Mit tanult ebből a szerepkörből?

– Azt, hogy a demokratikus, a diktatórikus és lasseiz-faire berendezkedés nem áll egymással szemben, és egy jó rendszeren belül mindhárom jellemzőit megtalálod. Vannak pillanatok, amikor vezetőként diktátorként működöm, vagyis diktálok, máskor meg felvetem, hogy üljünk le beszélgetni, mert mindenkinek érdekel a véleménye. Nekem a vezetésről az a képem, hogy egy jó vezető tudja, mikor kell diktálnia és mikor kell tárgyalnia, meg szerencsére van körülöttem egy öt-hat emberből álló mag, akinek sosem adok utasítást, mert nem kell, őket nem szabad irányítani, anélkül is teszik a dolgukat, ez a lasseiz-faire. Amikor Windsorban, az angol királyi udvarban léptem fel, megismerkedtem egy füvet nyíró emberrel, és kiderült róla, hogy egy volt MI6-es, a jegyárus pedig tengerészgyalogos volt. Mindenkiről kiderült, hogy hasonló múltja van, mert csak lojális emberek dolgozhatnak a királyi család körül. Nálunk mindenki lovasíjász, a titkárnőtől kezdve a cégvezetőig, ide nem kerülhet be civil, mert egyszerűen nem értenénk egymást.

– Ez a válság csak minket sújt, vagy általános emberi jelenség?

– A nyugati embernek az alapvető problémája, hogy gőgös, azt gondolja, hogy a teremtés kulturális koronája, és nem hajlandó tudomásul venni, hogy kívüle más szereplők és nagy múltú népek is vannak. Tudja, hogy mi a 996?

– Akkoriban vette feleségül Szent István Gizellát…

– Nem évszámra gondolok, hanem munkaidőrendszerre. Kevesen ismerik, pedig Kínában azt jelenti, hogy 9-től 9-ig dolgozom a hét hat napján. Több száz millió embernek ez a jelszava, így élik az életüket. Ez akkora felhajtóerő, amire szerintem a világ nincsen felkészülve. Trump azt ígérte, hogy hazaviszi az ipart, de vajon ki fog az amerikai gyárakban dolgozni? Európa sajnos ellustult. Kína a gazdaságával harcol, nem halmoz fel támadó fegyverarzenált, a védelemre készül. Érdekesek a kínaiak, akik eljönnek a kaposmérői edzőtáborba, mert külsőre nyugatiként érkeznek. Először nyugatias embereket látok, baseballsapkában, pólóban, a világon mindenki a nyugati kulturális mintázatok felé akar gravitálni. De kemények az edzőtáborok, három nap után lepattogzik róluk ez a nyugatias zománc a fizikai és lelki terheléstől, leszedi az emberről a rárakódást, és akkor látom meg a bennük az igazi kínait.

– Az milyen a zománc alatt?

– Alázatos, tisztelettudó és nagyon szorgalmas. Ez a 996-os mentalitás rájuk épül. Hogy mennyire lehet ezt fenntartani hosszú távon, azt nem tudom.

– Most éppen egy 16 éves székely lány, Csiszér Ivett nyerte meg a világbajnokságot. Kívülről ez nagyon férfias harcművészetnek látszik. Meglepte a fordulat?

– Már harminc éve megmondtam, hogy a lovasíjászat a harcművészetek királynője. Akkor sokan megmosolyogtak, és most íme, eljött a székely lány. A lovasíjászat kívülről férfiasnak látszik, de belülről nőies, mert fontos benne az egyensúly, a lóval alkotott harmónia. Abból lesz világbajnok, aki képes az összpontosításra, tehát egyszerre tud figyelni a lóra és a célra, jól lovagolni és jól lőni kevés.

– Elégedett-e a világbajnokság sajtóvisszhangjával?

– Amíg a Pride-ról részletesen tájékoztatnak és heteken keresztül beszélnek róla a konzervatív médiában, egy ilyen lovasíjász-bajnokságról, ami elsöprő magyar sikerrel zárul, alig lehet hallani, alig lehetett látni. Ebben észlelek egy elképesztő kulturális deficitet, de volt egy jelenet, amit nem láttak és nem közvetítettek, pedig szerint sok magyar ember szívét megdobogtatta volna az a látvány, amikor kihirdettem, hogy egy székely lány nyerte a világbajnokságot. Ekkor a több száz fős nézősereg spontán elkezdte énekelni a Székely himnuszt. Ezt is meg kellett volna mutatni az országnak.

– Ez is az identitásválság tünete.

– Pedig ebben a völgyben minden az, aminek látszik, ezek nem díszletek. Nem hiszem, hogy egy konzervatívnak az a dolga, hogy küzdjön a liberálisok ellen, ez rossz gondolat, nekünk a saját értékeinkkel kell foglalkoznunk, azokat kell felmutatnunk. Vétek, hogy nem ezt tesszük és nem ezt mutatjuk be. A Dél-Afrikából érkezett lovasíjász-vezető bocskaiban jött, pedig senki sem mondta neki, hogy abban jelenjen meg. A magyar vezetők is abban járnak, 35 fokban is, mi ezzel tiszteljük meg a kultúránkat, a nemzetközi bírók sem pólóban, hanem bocskaiban jöttek, pedig a kutya sem szólt nekik ezért. Amikor Amerikába mentem, az ottani teljes amerikai és kanadai lovasíjász-vezetőség fölállva, bocskaiban fogadott. Ezt így látták követendőnek, különben is szép, nemes ruhadarab, így hát felvették ők is. A példában hiszek, nem a baseballsapkás konzervativizmusban, sem az átnevelőtáborokban, hanem abban, hogy az emberek látnak egy példát és azt követik.

– Pedig sokáig még itthon is fasisztának tartották, aki bocskait visel.

– Engem nagyon bánt az öngyarmatosítás. Amikor fordított név van egy névjegykártyán, mondjuk László Kovács, vagy elkezdem kiírogatni a cégérekre, hogy diszkont vagy barber shop, ezzel feladjuk a kultúránkat. Én mindenhol Kassai Lajos vagyok, nem engedem, hogy kiforgassák a nevemet, és én sem teszem ezt másokéval. Ennek az az oka, hogy Kassai a család, és nekem a család az első, nem a Lajos, nem azt teszem előre, mert mi elsősorban egy közösség vagyunk, és ezen a közösségen belül vagyunk egyének. Sok emberrel vagyok kapcsolatban Kanadától Szaúd-Arábiáig, és a sikeres kapcsolatok alapja az empátia. Én mindenhol tiszteletben tartom a helyi szokásokat, mert én megyek oda, nekem ez normális, de ugyanezt várom el attól, aki Magyarországra jön. Amikor egy nagykövet titkára felhívta a titkárnőmet, és kioktatta, hogy ez a nagykövet muszlim, és hogyan kell majd iránta viseltetnie…

– Akkor?

– …visszahívtam és elmondtam neki, hogy a nagykövet úr csak akkor jöjjön ide, ha betartja a mi szokásainkat, ha nem, akkor köszönjük, de inkább maradjon távol, mert nehogy azt higgyék, hogy mi elkezdünk másképpen viselkedni miatta. De most ismét tele vagyok hittel, mert hosszú szünet után feléledt a lovasíjászat Erdélyben és Székelyföldön, ha mindent jól csinálunk, akkor integrálhatjuk a románokat is.

– Hogyan?

– Erdélyben már négy pályánk van, szép számmal jönnek a gyermekek a képzésekre. Korábban a magyarok a székelyekhez jártak töltekezni, onnan hozták a táncot, a zenét és a meséket, most pedig innen árad visszafele egy nagy energia, és nem a tánc, hanem magas szintű harcművészet megy ki. Remélem, hogy vissza tudunk valamit hozni abból, ami régen a magyarokat jellemezte, amikor képesek voltak egyénként megállni a helyüket, megoldani a feladatokat, és egy pillanat alatt közösségé szerveződni, ha kell. De azt mondtam Lőrincz Rómeónak, a székelyföldi iskola vezetőjének, hogy románokat is látni akarok a lovasíjász-iskolában, mert ez egy olyan kulturális platform, ahová integrálnunk kell őket.

– És érdeklődnek a lovasíjászat iránt a románok?

– A román lovasszövetség el is fogadta a Kassai-féle lovasíjászatot lovas szakágként. Míg Magyarországon ellenszavazatok is akadtak, addig a bukaresti lovasszövetség egyhangúlag elfogadta. A székely lány is a román lovasszövetség támogatásával jött a világbajnokságra, és két román lovasíjász is; egyikük Bukarest mellett fogja felépíteni a lovasíjászpályáját és csatlakozik a rendszerünkhöz. Én ebben a munkában hiszek, mert mi, magyarok egyetlenegy terroristát sem termeltünk ki, a terrorizmusnak a magyar ember lelkében nincsen gyökere, nem vagyunk baszkok, sem írek, ha megpróbálunk ilyenek lenni, akkor felsülünk. Mi integrálni tudunk, a magyar kultúra ebben erős. Nem a románokkal való szembenállás fog minket előrevinni, ebben nem vagyunk jók, meg kell találnunk a saját személyiségünkre, egyéniségünkre jellemző stratégiát. Ha valaki terrorista, akkor robbantgasson, mi a kulturális misszióban vagyunk erősek. Azoknak az osztrákoknak a gyerekei, akiket azért telepítettek a nyakunkra, hogy uralkodjanak a magyarokon, azoknak a gyerekei már a magyarokhoz voltak lojálisak.

– Tehát a mi erőnk a kultúránkban rejlik?

– Mi integráló nép vagyunk, és erre a legjobb példa a Szent István-i államszervezés, ami sajnos az István–Koppány-szembenállásra lett kihegyezve, pedig a kereszténység felvétele messze túlmutat a magyarság belügyén. István felismerte, hogy a kereszténység tudja megadni azt az ideológiát, ami egyesítheti a Kárpát-medence népeit. A sztyeppei nomád birodalmak mindegyike uralt egy adott területet, de nem integrálta a népességet, és amint fellángolt egy trónviszály vagy válság, ezek a birodalmak felbomlottak; innen a szólás, hogy eltűntek, mint az avarok. Az istváni keresztény térítést nagyon rossz fényben tüntetjük fel, de a kereszténységnek van egy olyan alapgondolata, miszerint mindenki egyenlő Isten előtt, és ez alkalmas volt arra, hogy minden itt élő népet integráljon egy olyan birodalomba, ami mindmáig működik. Csinálhatta volna úgy, mint a nagy történelmi elődei, hogy adót fizettet és leigáz, de István úgy gondolta, hogy mi egy közösség vagyunk, templomokat építünk, együtt dolgozunk, és mindnyájan magyarokká leszünk. Az integráció a mi kulturális erőnk, ha példát mutatunk, és az ragadós lesz, akkor visszanyerhetjük a Kárpát-medence egységét.

– A jövő bűvös gömbjébe nézve hogyan látja, van-e még egy ezer évünk a Kárpát-medencében?

– Azt nem tudom, hogy nekünk, magyaroknak, van-e még egy ezer évünk itt, de annak a tudásnak, amit hordozunk, több ezer éve van. Nagyon fontos, hogy az ember önállóan és közösségi lényként is tudjon létezni, erre tanít a lovasíjászat is. Azt, hogy mi leszünk-e vagy nem leszünk, nehéz megjósolni, de azon értékek, amiket képviseltünk, mindenképpen meg fognak maradni.

Legutóbbi cikkeink Kassai Lajos munkássága kapcsán

Amikor a nyíl a szívedbe talál

A lovasíjászat lényege, hogy a nyíl útja befelé visz, önmagad mélységei felé. 14 ország 80 versenyzője vett részt a kaposmérői lovasíjász-világbajnokságon.

Tizenhat éves lány a világbajnok!

A Kassai-völgyben rendezett lovasíjász-vb nemcsak sportági seregszemle, de kulturális rituálé is.