Erőt adni azoknak, akik hitték, hogy eljön a nemzeti megújhodás
Harmincéves a Demokrata
2004-ben, a tízéves évfordulón íródtak ezek a sorok: „Kezdetben volt a Szent István-kenyér. Az első szabadon választott kormány bukásával egy időben bukott meg az első polgári napilap, a Pesti Hírlap is. A nagy létszámú szerkesztőség munkatársainak egy maroknyi csoportja néhány hónapos erőpróba után egy hetilapot indított útjára, az Új Demokratát. A Horn-kormány megalakulását követően, 1994. augusztus huszadika előtt jelent meg az újság. Az első évfolyam első számának akkor még fekete-fehér címlapján egy vekni kenyérre a Szent Koronát rajzolta az alkotó, jelképezve ezzel a megújulásában megtorpant Magyarország hirtelen támadt nosztalgiáját a kádárizmus állóvize iránt. Sok minden történt azóta, egy dolog azonban változatlan: a kezdetben »Új«, majd jelző nélküli, és végül »Magyar« Demokrata töretlenül küzd a társadalom éleslátását elhomályosító kádári nosztalgia ellen az elkerülhetetlenül bekövetkező szellemi és lelki rendszerváltozás mielőbbi eljöveteléért.”
A „szellemi és lelki rendszerváltozás”, amiről a kilencvenes évek elején a baloldal nyomasztóan növekvő befolyását kifogásoló MDF-esek panaszára kesernyés választ adó Antall József miniszterelnök még így beszélt: „tetszettek volna forradalmat csinálni”, szóval ez a mindent alapjaiban megváltoztató szellemi-lelki forradalom csak 2010-ben, az első kétharmados jobboldali választási siker idején jött el. A formális és felülről vezérelt úgynevezett rendszerváltást 1989–1990-ben inkább elviselte, mintsem támogatta a korszakos társadalmi változásra felkészítetlen közvélemény. Ez a magyarázata annak, hogy a nem várt ingyencsoda – végre kolbászból lesz a kerítés! – elmaradásával, első reflexből megbuktatta az új rend képviselőit, és kormányra emelte a bukott elnyomókat és a velük egy követ fújó szabad demokratákat. Azok a reménykedő értelmiségiek, köztük a Pesti Hírlap, majd a Demokrata szellemi műhelyének tagjai is, akik a rendszerváltozást a maguk hite szerint megváltásnak szerették volna látni, kiszabadulásnak a börtönből, megtisztulásnak a kényszerűen elszenvedett és eltűrt rabság testre és lélekre lerakódott szennyétől, csalódottan látták, hogy a reménykedés korai. A társadalom többsége nem óhajt megújulni, sőt visszaköveteli a Kádár-kor langyos biztonságát. 1990-hez képest a szellemi és lelki megváltásra még húsz évet kellett várni.
Gondolkodó emberek számára azonban nem vezet visszafelé út. Az első évtizedben magányos szigeteken élt túl a progresszív értelmiség, és e szigetek lakói a maguk álmait követvén, még nem voltak képesek egymás között erős hidakat építeni, de még csak közlekedni sem nagyon. A Magyar Fórum körül szerveződő „népi-nemzeti” értelmiség éppen olyan távol állt a Pesti Hírlap, majd utóda, a Demokrata szellemi holdudvarától, mint a Fidesz vagy akár a Kisgazdapárt köreitől. Még nem született meg a közös éthosz, a Nagy Közös Álom, Amiben Mindnyájan Hiszünk, és a meghaladott múlt tagadása pedig önmagában nem volt alkalmas e körök egymáshoz közelítéséhez. Az majd a polgári értékrend megfogalmazásával és a Fidesz kitörésével a liberális világhálózatból, végül megérkezésével a szilánkosra törött konzervatív táborba kezdődött el.
Kissé leegyszerűsítve ezt úgy kell elképzelnünk, hogy a legfiatalabb és gyakorlatilag a kommunizmus iránt már immunis politikai generáció tagjai helyzetüknél és életkoruknál fogva hamar és könnyen képessé váltak stratégikusan gondolkodni, azonban fiatalságuk okán ekkor még nem tudták az alapjában véve tekintélytisztelő társadalom szélesebb rétegeit megszólítani. A kamaszok aligha képesek a maguk képére formálni a szüleiket, itt pedig erről lett volna szó. Másfelől a szülők generációja – tisztelet a kevés hősnek, aki áthozta a szabadság haldokló szellemét az innenső partra – helyzetének, életkorának, átélt élményeinek, sebeinek köszönhetően már nem volt alkalmas arra, hogy hatékony és innovatív nemzeti stratégiát dolgozzon ki, viszont óriási tömegtámogatást élvezett, hiszen milliók éltek és gondolkodtak úgy, mint ők. Volt tehát egy ambiciózus és okos agy, amelyhez még kicsiny test tartozott és volt egy hatalmas test, amely viszont a Kádár-kor fertőzései miatt már nem volt képes a progresszív gondolkodásra.
A találkozás szükségszerű volt, az egyesülés elkerülhetetlen, bár olykor fájdalmas, és dicséret illeti mindkét felet. A fiatalokat a bátorságukért, hogy mertek szakítani azzal a bázissal, ahonnan elindultak – nem mintha lett volna akkor másfajta bázis –, a szülők generációját pedig azért illeti elismerés, mert csak egészen minimális berzenkedéssel, de alapjában véve őszinte lelkesedéssel fogadták saját táboruk szívébe a jövevényeket, és fogadták el rögtön azok primátusát. Lett erő és éthosz, megfogalmazódott a nagy közös álom, és támadt egy olyan vezető is, akit mindenki azonnal a szívébe fogadott. Meg is született a csoda 1998-ban. A baloldal nagyképűsége és a jobboldal váratlan összefogása eredményeként megalakulhatott az első Orbán-kormány. Vészterhes diadal volt ez, de akkor is csoda volt, és a Kisgazdapárt – ezt ne vitassuk el tőlük – dicsőséges múltjához méltóan még egyszer részt vehetett az ország talpra állításában, hogy aztán nagy tehetségű vezetője utóbb ízzé-porrá zúzzon mindent, amihez hozzáfért.
Hogy hol volt eközben, és mit csinált az önök kedvenc lapja? Ott voltunk mindenhol, igyekeztünk mindenről beszámolni, ami fontos, de legfőképpen azzal foglalkoztunk, amihez a legjobban értettünk, és ami a szívünkből jött: erőt adni azoknak, akik hitték, hogy eljön a nemzeti megújhodás. Olyan volt a sorsunk, mint az országé. Voltak reményteljes pillanatok, amikor úgy éreztük, ránk mosolyog a sors kegye, és voltak bukások, nem is egyszer, hanem sokszor. De minden bukás után talpra álltunk, még akkor is, amikor teljesen reménytelennek látszott. És ma is itt vagyunk. 30 év után.
Ott voltunk, ott jártunk a Történelem főutcáján, egy összefogást erősítő, lélekemelő rendezvénysorozaton, amit a 2002-es fájdalmasan elszenvedett választási vereség után kezdtünk el szervezni. A polgári körök reneszánsza adott lehetőséget és alkalmat arra, hogy több mint négy éven át az ország szinte minden településére elvigyük a hitet, hogy a szeretet és az összefogás erejével egyszer majd visszatérhetünk. Politikusok, művészek, a jobboldali sajtó hősei, jeles közéleti személyiségek vettek részt ezeken az olykor ezreket megmozgató rendezvényeken.
Ott voltunk a budai Gesztenyés-kertben tartott Demokrata liget nevű rendezvényeken, ahová tízezrek jöttek el, és amelyek este a Kongresszusi Központban telt házas koncertekkel – és az elmaradhatatlan élő Sajtóklubbal – zárultak. Ott ült az egyik koncert vendégei között az első sor közepén a legendás Bara Margit színésznő, akit a Demokrata hozott vissza a köztudatba, és akit felállva és tapsolva köszöntött a Kongresszusi Központ ötezres közönsége.
Megalakítottuk a Magyar Ház Kiadót, amely az őstörténeti tárgyú könyvek közrebocsátására vállalkozott, és mivel azt tapasztaltuk, hogy a nagy könyvterjesztő vállalatok ezt a tárgykört nem hajlandók az olvasókhoz eljuttatni, létrehoztuk a Szkítia Könyvesboltot is, ami fénykorában országos hálózattá fejlődött, és aminek köszönhetően e stratégiai fontosságú tényirodalom ezrekhez és ezrekhez jutott el, amíg a digitalizáció és az internet lassan meg nem fojtotta a könyvkiadást és könyvkereskedést.
Ott voltunk az első Békemenet első sorában, a második sorban pedig egy hatalmas táblán hirdettük a Demokrata felirat alatt, hogy „szívvel-lélekkel” szolgáljuk ezt az ügyet. Aztán még tízszer voltunk ott, és mindig mindenről beszámoltunk.
Pénzt gyűjtöttünk az olvasóktól, és azon a pénzen házat vásároltunk Jolinak és gyermekeinek, egy rettenetes állapotú ólban nyomorgó csonka, cigány családnak Miskolcon, abban a reményben, hogy az emberibb élet esélye megnyílik számukra. Ami meg is valósult.
Sok mindent tettünk az újságírás és a lapszerkesztés mellett, a felsorolást folytathatnánk, mert az igazi újságíró nemcsak tudósítója, de alkotó formálója is a valóságnak. Időközben a nyomtatott lap mellett megjelent internetes testvére is, a Demokrata.hu, sőt azóta bemerészkedtünk az online beszélgetések, az úgynevezett podcastek területére is.
Múltunk a Pesti Hírlap révén egyidős a rendszerváltozással, és bár nem tudjuk, mit hoz a digitalizációs korszakban a jövő a nyomtatott napi-, heti- és havilapok, sőt a lapozható könyvek számára, titokban abban reménykedünk, hogy amint a színházat nem söpörte el a mozi, a mozit nem pusztította el a televízió és a televíziót nem törölték el az online csatornák, mert mindegyik megtalálta a maga helyét, úgy talán a nyomtatott sajtó is magára talál szűkülő táború, de annál tiszteletre méltóbb olvasói körében.
Hiszünk a jövőben és készülünk is rá, alkalmazkodva a kor kihívásaihoz. Van azonban valami, ami örök, és amin semmilyen módon sem kívánunk változtatni. Ez pedig a legfontosabb és legszentebb üzenet, ami Jézustól származik: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket!” Ezt a jobboldali tábor 2002 után így fogalmazta meg magának: „Továbbra is rendületlenül hiszünk a szeretet és összefogás erejében.” Hiszünk tehát abban, hogy ez az alapfelfogás soha nem évül el, ezért ha a Gondviselés megadja rá az esélyt, az elkövetkező évtizedekben is ezen az úton járunk.
