Hiányzik a brüsszeli szakértelem

Bár valóban sokszor kerül elő a migráció kérdése, de nem érdemben beszélünk erről. Ugyanaz a három-négy, a kvótával, a migráció hasznosságával kapcsolatos, kutatások által nem igazán alátámasztott mondat hangzik el, különböző civil szervezetek mantrái. Azt látom, nem csupán egyes országok szeretnék más mederbe terelni a vitát, hanem sok esetben maguk a már ideérkezett migránsok is szeretnének érdemi párbeszédet – mondta a Demokratának Járóka Lívia, az Európai Parlament alelnöke. A fideszes politikussal a növekvő európai szegénységről, a Sargentini-jelentésről és a magyarországi cigányság helyzetéről is beszélgettünk.

– Hányszor volt szó az elmúlt fél évben az Európai Parlamentben a kvótákról, és hányszor az európai szegények integrációjáról?

– Találó kérdés, mert világossá is teszi a helyzetet – a bevándorlás ma sokkal hangsúlyosabb téma. A migráció a LIBE bizottságban, illetve a Nőjogi és Esélyegyenlőségi Bizottságban is, amelyeknek tagja vagyok, nagyon gyakran előkerül, és mindenhol a kvótamechanizmus szükségességét hangsúlyozzák. Lassan bejönnek azok a kutatások, amelyek azt támasztják alá, amit antropológusok húsz éve látnak, hogy nem működnek azok az integrációs programok, amelyeket a különböző nyugati tagállamok kitaláltak – így talán lesz mód ezekről a kérdésekről végre nyíltan beszélni. Jómagam már tizenöt évvel ezelőtt, antropológusként szembesültem olyan életutakkal – például Angliában megismert kenyai bevándorlókkal, belgiumi muzulmán hátterű fiatalokkal, kisgyerekként Franciaországba kerülő, aztán hosszú évig az utcán, lakótelepek aljában bádogházakban, esetleg pincében, kommunában lakó kameruniakkal kapcsolatban –, amelyek tisztán megmutatták az integráció nehézségeit. Aztán persze kutattuk a németországi törökök sorsát, láttuk a dániai, svédországi közbiztonsági helyzetet – mindezek alátámasztották, hogy a migrációval, ezen belül a már itt élők integrációjával komolyan foglalkozni kell. A legújabb tapasztalataim is azt mutatják, hogy sok esetben nincs meg a szakértelem Nyugat-Európában. Kelet-Európában gyakran jóval több az ezzel kapcsolatos ismeret, nem csupán az őshonos vagy frissen jött kisebbségek kapcsán, de mi például azzal, hogy immár élénk, napi kapcsolatban vagyunk határon túli magyarokkal, sokat tanultunk arról, hogyan kell eltérő iskolai rendszerekből érkező fiatalokat közösen oktatni. Vagyis számos tapasztalat gyűlt össze Kelet- és Közép-Európában, amit Nyugat-Európában nem nagyon hallgatnak meg.

– Pedig lenne rá alkalom…

– Bár valóban sokszor kerül elő a migráció kérdése, de nem érdemben beszélünk erről. Ugyanaz a három-négy kvótával, a migráció hasznosságával kapcsolatos, kutatások által nem igazán alátámasztott mondat hangzik el, különböző civil szervezetek mantrái. Azt látom, nem csupán egyes országok szeretnék más mederbe terelni a vitát, hanem sok esetben maguk a már ideérkezett migránsok is szeretnének érdemi párbeszédet. Beszéltem például Szíriából érkezett, középosztálybeli családokkal, akik taníttatni akarják a gyerekeiket, azt várják, hogy az országukban béke legyen, és visszatérhessenek oda – ők maguk fogalmazták meg, hogy egy migránsbiznisznek lettek a részei. Nemcsak egyes szervezetek, de adott esetben szerintük bizonyos tagállamok is jól keresnek ezzel. Erről persze nem esik szó az EP-ben, ahogyan sajnos számos más fontos kérdésről sem.

– Az Orbán-kormány ugyanakkor az elmúlt években sokat tett a szegények felzárkóztatásáért, a cigányság integrációjáért – a magyar uniós elnökség egyik legnagyobb sikere is az európai roma keretstratégia elfogadása volt. A Sargentini-jelentésben mégis negatívumként szerepel a cigányság magyarországi helyzete. Hogyan látja ezeket a bírálatokat?

– Amikor annak idején elkezdtünk azzal foglalkozni, mennyien élnek szegénységben Európában, gyakran szegénytelepeken, akkor azt láttuk, hogy miközben ezeknek az embereknek mindössze tíz százaléka roma, ugyanakkor ma szegény nem romának lenni legalább olyan diszkriminatív helyzetet jelent, mint romának lenni. Antropológusként azt is tapasztaltam, hogy a roma családi szövetek még erősebbek, mint a nem romák esetében, ezért mondjuk a munkanélküliség elviselése, egy betegség megélése vagy családi tragédia elviselése egy ilyen nagyobb, összetartóbb közösségben egyszerűbb, könnyebb. Tehát sokszor, mondjuk, egy franciaországi szegénynegyedben élő nem roma elesettebb, mint valaki itt, Magyarországon egy vidéki cigánytelepen. Éppen ezért már akkor fontosnak éreztem, hogy mind a negyvennyolcmillió európai szegénnyel foglalkozzunk. És mivel ebből maximum egy-másfél millió volt a valóban mélyszegénységben élő magyar, szó sem volt arról, hogy csupán a saját problémáinkat akartuk megoldani, hanem jóval szélesebb rétegen akartunk segíteni. A magyar elnökség alatt tehát küzdöttünk azért, hogy negyvenöt-negyvennyolcmillió embert érjenek el ezek a legszegényebbeket érintő programok, bevontuk az összes tagállamot, és ennek a munkának a nyomán olyan programot írt az Európai Bizottság, amit valamennyi ország elfogadott. Ez tehát nagyon komoly előrelépés volt, Magyarországon is megtettük a szükséges intézkedéseket, létrejött a megfelelő infrastruktúra, hazánkba is ugyanúgy megérkeztek a pénzek, mint a többi tagállamba. A források felhasználásának ellenőrzését, a monitoringot is szerettük volna elérni, sajnos három tagállam, az angolok, a finnek és a dánok az utolsó pillanatban blokkolták Orbán Viktort a Tanácsban, mégis valamiféle ellenőrzési mechanizmus is kialakult európai szinten. Tehát azt mondhatjuk, minden egyben van…

– És milyen eredményeket tudnak felmutatni az uniós országok?

– Míg Európában százhúszmillióra emelkedett az ilyen típusú szegénységben élők száma az elmúlt nagyjából öt évben, vagyis több mint kétszeresére, Magyarországon jelentősen csökkent. Míg Európában sok helyen drasztikusan nőtt a korai iskolaelhagyók száma, hazánkban bár alacsonyabb lett a tankötelezettség felső határa, mégis azt tapasztaljuk, hogy csökken a lemorzsolódás. Köszönhetően annak, hogy vannak olyan programok, amelyek bent tartják a fiatalokat az intézményekben tizenhat esztendős koruk után is. Fontos az is, hogy azok a gyerekek, akik valamiben tehetségesnek bizonyulnak, akikre később lehet építeni a családot, kiemelkedhessenek tehetségmentő programokon keresztül – ilyenek a Biztos Kezdet Gyerekházak, a Kedves Házak, és még lehetne folytatni a példákat –, az oktatásban is elindult tehát az építkezés. Vagy említhetném azt is, hogy egyre több roma család tudja igénybe venni a csokot. Számos tekintetben tapasztalunk Magyarországon előrelépést, mégis minket ekéznek, ezért vagyok kollégáimhoz hasonlóan felháborodott egy-egy meghallgatáson az Európai Parlamentben, amikor megalapozatlanul támadnak bennünket, sokszor olyan dolgot felemlegetve, ami még a korábbi kormány sara volt.

– Például?

– Felhozzák mondjuk a gárdameneteléseket, amik 2010 előtt voltak, vagy olyan korábbi kötelezettségszegési eljárásokat romaügyben, amik már okafogyottak, megoldottak. Egészen furcsa történetekkel szembesülünk időnként. Épp a napokban szavazunk a Sargentini-jelentéshez készült véleményről a nőjogi bizottságban, és ebben idézik az ERRC, az Európai Roma Jogok Központja munkatársait azzal kapcsolatban, hogy milyen rossz a magyar nők egészségügyi hozzáférése. Ugyanennek a szervezetnek képviselői, amikor átvették a Raoul Wallenberg-díjat év elején Strasbourgban, még arról beszéltek Kertész Ágnes rendkívüli és meghatalmazott nagykövetnek, hogy milyen jó a magyar romastratégia, milyen pozitív, hogy az élére álltunk az ügynek, és elfogadtattuk Európában. Pár héttel később, amikor Budapestre látogatott a nőjogi bizottság delegációja, már egészen más képet rajzoltak fel. Ezeket az eseteket nagyon nehéz visszaadni a parlamenti, bizottsági vitákban. Szomorú, ami történik, azért is, mert ezek az alaptalan, szakmaiatlan kritikák lejáratják a LIBE bizottság és a többi érintett testület munkáját.

– A Sargentini-jelentés egészéről mi a véleménye? Mi lehet a sorsa: átmehet az illetékes bizottságokban, illetve ősszel a plenáris szavazáson?

– Jelenleg azt tapasztalom, hogy a különböző véleményformáló bizottságokban leszavaznak minket, elvetik a módosító indítványainkat, hiába bizonyítjuk be, hogy a jelentés adott pontja, az adott vád szöges ellentétben áll a valósággal. Sok esetben a politikustársaim felületes információkkal rendelkeznek, illetve sokan talán attól félnek, hogy kiderül, éveken át alapvető ismeretek nélkül támogatták civil szervezetnek nevezett erős lobbicsoportok álláspontját.

– A baloldali-liberális politikusok szívesen beszélnek a rasszizmus, kirekesztés elleni fellépés szükségességéről vagy épp a nők jogairól. Mondhatni, számukra ideális jelölt volt tavaly az Európai Parlament alelnöki posztjára, hiszen édesanya, ráadásul az EP történetének első roma képviselője volt 2004-ben. Ehhez képest a liberális zöldek és szociáldemokraták mégsem támogatták a megválasztását. Azóta mennyire segítik a munkáját?

– Azt szokták mondani, hogy olyan képviselő vagyok, aki zárt ajtók mögött kiosztja az ellenfeleit, kifelé, a választók előtt pedig már egy reménykeltőbb, konszenzusosabb képet mutat. Ez igaz is, mert a választók megérdemlik, hogy szakmai érvek alapján próbáljunk közös mezsgyéket találni. A Sargentini-jelentés áprilisi vitájában mégis fel kellett hívnom a figyelmet arra az arcátlanságra, hogy amennyiben a szocialista-liberális képviselőket valóban érdekelné a romaügy, a szegények ügye, akkor nem szavaznák le azokat a kezdeményezéseket, amik az Európai Bizottságot jobb munkára sarkallnák. Erősebb ellenőrzési rendszerrel és a romák sokkal határozottabb bevonásával, ami persze azzal járna, hogy az érintett szervezetekben át kellene adni a pozíciókat a helyi viszonyokat ismerő embereknek, akik tudják például, hogy az adott térségben merre célszerű indulni, kiket érdemes megkeresni. Nemcsak Magyarország szempontjából fontos felhívni a figyelmet ezekre a problémákra, hanem azért is, hogy az EU 2020–2027-es időszakra vonatkozó szegénység elleni terve, amely immár száztíz-százhúszmillió embert érint, sokkal hatékonyabb legyen.