Hidak az óhazából az Újvilágba

A legutóbbi, 2020-as népszámlálás során több mint másfél millióan vallották magukat magyarnak az Egyesült Államokban. A történeti Magyarországról az 1880-as évek elejétől az első világháború előtti évtizedig terjedően vándoroltak ki a legnagyobb számban az USA-ba, ők a József Attila Hazám című versében említett másfél millió kitántorgó emberünk. Balogh Balázs, a Hun-Ren Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója szerint azonban a valós szám a kétmillióhoz áll közelebb, ebből 650-700 ezerre tehető a ténylegesen magyar etnikumúak létszáma. A rendelkezésre álló adatok szerint a magyarok jellemzően az egykori északkeleti vármegyékből, Felvidékről és Kárpátaljáról vándoroltak ki Amerikába, de jelentős volt az Erdélyből, főként Szeben, Fogaras, Kisküküllő vármegyéből, illetve a jelenleg nagyrészt Szerbiához tartozó Torontálból való kiáramlás is. A Dunántúlról kivált Veszprém vármegyéből keltek útra. A XIX. század végi emigránsok elsősorban az amerikai Közép-Nyugaton, illetve a keleti parton telepedtek le. Ellis Island-i megérkezésük után kinti életük első helyszínei a puhaszénövezet bányavidékei voltak Pennsylvania, Nyugat-Virginia és Ohio államokban. A XX. század küszöbén már az acélgyárakban, vasöntödékben és a vasútépítéseken vállaltak a legnagyobb számban munkát. Leszármazottjaik szétszórva, de ma is jól azonosítható központokban élnek az USA-ban. A földéhség volt a kivándorlás felhajtóereje a Trianon előtti Magyarországon, jellemzően föld nélküli zsellérek, törpebirtokosok vágtak neki az útnak, és addig maradtak kinn, amíg annyi pénzt össze nem gyűjtöttek, amiből itthon földet tudtak vásárolni. Sokan többször, négyszer-ötször is megjárták az utat Amerikába, sok évet töltve ipari munkával, hogy pénzt keressenek. Balogh Balázs emlékeztet rá, hogy a korabeli amerikaiak a magyarokat vándorfecskéknek nevezték. Öt év után lehetett állampolgárságért folyamodni, de az erre jogosult magyaroknak mindössze tizenöt százaléka nyújtott be állampolgársági kérvényt. Sokak hazatelepülési számításait azonban keresztülhúzta az első világháború kitörése, majd az azt lezáró trianoni döntés.

– A kilencvenes évek végén készítettem interjút olyan idős amerikaival, aki emlékezett arra, ahogy kisgyermekként látta a szülei zokogni, mivel a területcsonkítás miatt nem volt hova hazatérniük – meséli Balogh Balázs.

Akik önszántukból vagy részben kényszerűségből kinn maradtak, iskolákat, templomokat, testvérsegítő egyesületeket alapítottak. Balogh Balázs kutatása alapján tudható, hogy a többség megtalálta a helyét az Újvilágban, a magyar munkaerővel meg voltak elégedve az Egyesült Államokban. Időnként a magyarok temperamentuma okozott problémát: a feljegyzések az indulatból kipattant verekedéseket és az itallal összefüggésbe hozható rendbontásokat rótták fel nekik.

– Becslések szerint a kivándorolt magyarok harmada tért haza Amerikából. Négy generációra vetítve ez azt jelenti, hogy akár millióan is élhetnek Magyarországon olyanok, akiknek az ősei megjárták Amerikát, majd hazatértek – ezt már Bakos Réka, a nemrég megjelent Óhazából az Újvilágba című könyv társszerkesztője teszi hozzá.

Bakos Réka öt éve kezdte el kutatni családja történetét, aminek folytán megtalálta a dédmamája nevét az amerikai hajóslisták egyikén. Dédnagyapja 1905-ben, dédnagyanyja 1909-ben vándorolt ki Pittsburghbe, illetve házasságot is a pennsylvaniai városban kötöttek.

– Innentől kezdve nem volt megállás. Tudni akartam a teljes történetet, hogy pontosan hol laktak, kikkel laktak, mivel foglalkoztak.

Kiderült, hogy dédnagyapja a már kinn lévő öccséhez utazott ki, az 1910-es népszámlálás során pedig a két testvér és ifjú feleségeik már egy háztartásban éltek.

– A dédnagyapám édesapja nagyon korán meghalt. A családnak apránként el kellett adogatni a földeket, hogy meg tudjanak élni. Dédnagyapám azért ment ki Amerikába, hogy az ott megkeresett pénzből vissza tudja vásárolni azokat a földeket, amelyek az édesapjáéi voltak – mondja Bakos Réka.

Az eredetileg HR-területen dolgozó szerző érdeklődése egyre erősödött az amerikás magyarok történetei iránt. Tavaly februárban egy családfakutató csoportban olvasta Szabon János bejegyzését, akinek dédapja többször is megjárta Amerikát, végül itthon telepedett le családjával. Beszélgetés közben kiderült, hogy a dédnagypapák bizonyára ismerték egymást, mivel reformátusként jó eséllyel ugyanabba a pittsburghi templomba jártak. Végül elhatározták, hogy összegyűjtik az amerikás magyarok itthon és Amerikában élő leszármazottjait. Kezdeményezésüket hihetetlen érdeklődés követte. Már az első napon több mint kétszáz ember jelentkezett a Facebook-csoportba, Magyarországról és Amerikából egyaránt. Az első pillanattól kezdve több tucat tag osztotta meg családi fényképeit, dokumentumait és az azokhoz kapcsolódó történeteket. Az első csatlakozók között volt dr. Fenyvesi Anna, aki tavaly március elején vetette föl, hogy gyűjtsék össze egy kötetbe a történeteket.

– Több mint negyven szerző, többségükben leszármazottak írták meg családi történeteiket. Kétharmaduk Magyarországon, egyharmaduk az Egyesült Államokban él. A hol megrázó, hol lélekemelő elbeszélések pedig alulnézetből, a hétköznapi ember szemszögéből mutatják be a nagy történelmi eseményeket és azok generációkon átnyúló hatásait – meséli Bakos Réka.

Megrázó történetekben pedig valóban bővelkedik a kötet. A szerzőnek például sikerült megtalálnia dédnagyapja Amerikában maradt öccsének leszármazottjait. Harmad-unokatestvére, Franklin Deak a kötet amerikai könyvbemutatóján előadóként elmesélte, hogy nagyszüleinek két csecsemőkorú gyermeke is tüdőbetegségben halt meg Pittsburghben. Akkoriban az acélgyárak miatt iszonyatosan szennyezett volt a levegő.

– Amikor Frank nagymamája harmadszorra is megfogant, eldöntötték, hogy Pittsburgh helyett Magyarországon, tisztább falusi környezetben hozza világra a gyermekét. Frank édesapja végül az óceán közepén született, nem messze onnan, ahol a Titanic elsüllyedt. Az útlevelében születési helyként az Atlanti-óceán – é. sz. 55 fok, ny. h. 32 fok szerepel – teszi hozzá Bakos Réka.

– Tavaly októberben találkoztunk először az amerikai rokonokkal, nagyon megrázó élmény volt – folytatja. – Felkerestük Frank nagyszüleinek sírját a pittsburghi temetőkben és ellátogattunk a templomba is, ahol dédszüleim összeházasodtak. Boldog vagyok, hogy sikerült összekötnünk a párhuzamos világokban futó szálakat, amelyek több mint száz éve szakadtak el, amikor a két testvér örökre búcsút intett egymásnak.

Szabon János családtörténeti utazásához is az internet nyújtott segítséget. Szabon János az észak-borsodi Vadnán álló tornácos házuk padlásán talált egy műtermi fényképet, amely egy elegáns, csíkos öltönyben álló férfit ábrázolt. Édesapja testvére volt az egyetlen, aki ismerte a fotó eredetét. Az idős férfi elmondta, hogy Gál József a titokzatos személy, a házat építő dédapjának a sógora, aki közel száz éve kivándorolt Amerikába, aztán soha többé nem hallottak róla. Szabon János a nagybátyjától tudta meg azt is, hogy az ő dédnagyapja is járt a távoli országban, hogy az ott összegyűjtött pénzből Vadnán házat építsen a családjának. Abban az időben a faluból többen, az idősek emlékei szerint legalább 15-20 férfi ment ki dolgozni. Szabon János dédnagypapája háromszor, azaz 1900-ban, 1905-ben és 1909-ben vágott neki a nagy útnak. Minden alkalommal, amikor hazatért a feleségéhez, született egy gyermekük. Egyszer amikor Szabon János a világhálón böngészett, egy kézzel rajzolt családfa került elé, amelyen dédnagyapja és a nagyapja is szerepelt.

– Először azt hittem, hogy a dédnagyapám párhuzamos családját találtam meg Amerikában – mondja.

Végül a rajzot készítő hölgyet megkereste a Facebookon. Beszélgetni kezdtek, és hamar kiderült, hogy az ohiói hölgy valójában a padláson talált képen szereplő Gál József dédunokája.

– Abban a pillanatban elfelejtettem levegőt venni. Gyorsan beszkenneltem a fotót és elküldtem frissen megismert harmadunokahúgomnak, Julie-nak – teszi hozzá.

Mint utólag megtudták, Gál József négy gyermeket hagyott Amerikában. Családja abban a hiszemben volt, hogy Kanadába szökött, Szabon János azonban hosszas nyomozás után kiderítette, hogy valójában hazatért Magyarországra, Felsőkelecsényen telepedett le, ott is lett eltemetve. A történet érdekessége, hogy kutatás közben rájött arra is, hogy Szabon János református kollégiumban tanuló fiát az a hölgy tanította éveken át angolra, aki tudtukon kívül harmad-unokatestvére volt, és akinek az édesanyja megörökölte Gál József házát Felsőkelecsényen…

Mindezek azonban csak szemelvények abból a hihetetlen gyűjteményből, amely az Óhazából az Újvilágba című kötetben fellelhető. A szerkesztők, Bakos Réka és dr. Fenyvesi Anna pedig már a második köteten dolgoznak. A múlt, a jelen és a jövő közötti hidak építésében fontos szerepük van ezeknek a történeteknek, hiszen emléket állítanak az óceánon átkelő, jobb élet reményében kivándorló generációknak.

A munka mindezek mellett a magyar nemzet XX. századi történetének egy alig ismert epizódját tárja fel, és egyéni sorsokon keresztül mutatja be az amerikás magyarok bátorságát és erőfeszítéseit. A vérrel és verejtékkel szerzett dollárokból vásárolt földekre végül az ötvenes években a kommunisták tették rá a kezüket. A gazdákat kizsákmányolóknak, kulákoknak bélyegezték, földjüket elvették, családjuk boldogulását lehetetlenné tették. Ezek a történetek azonban most méltó helyet kapnak a közösségi emlékezetben, megőrizve a kivándorlók örökségét a szélesebb közönség és az utókor számára is.