– Ön fordította mongolról magyarra a Belső-Mongóliai Tudományegyetem professzorának, Ucsiraltunak a közelmúltban megjelent A hun nyelv szavai című könyvét. A Demokrata olvasói ismerik a szerzőt a 2007-ben vele készített beszélgetésből, de milyen híre van a világ más részein?

– Elsősorban Kínában, Mongóliában, Japánban tudnak róla, mert ezeken a területeken fordult meg, volt vendégprofesszor és kutató, de kértek már tőle tanulmányt az egyesült államokbeli Bloomington Indiana Egyeteméről is, ami az orientalisztika egyik központja. Jómagam 2007-ben mutattam be az általa ismertetett hun pecsétfeliratokat a németországi Speyerben tartott tanácskozáson, ahol igen nagy feltűnést keltett, hogy azok is hun nyelvűek.

– Mennyiben új Ucsiraltu teóriája?

– Hivatkozik Shiratoi japán nyelvészre, jóllehet őt nem tartják komoly kutatónak, mert csak találomra próbálta rekonstruálni a szavakat, és nem hozott konkrét nyelvészeti példát, mint Ucsiraltu. Csak most indulnak azok a kutatások, amelyek például a hunok utáni velük rokon nép, a tagbacs nyelvével foglalkoznak. Róluk a már elhunyt orientalista, a kínai nyelvet jól ismerő Ligeti Lajos írt tanulmányt az 1970-s években. Bár ő is megállapította a tagbacs nyelv mongol és török párhuzamait, mégis azt mondhatjuk, hogy a professzor most megjelent könyve egyedülálló jelentőségű.

– Az utóbbi években mintha módosulna az a feltételezés, hogy a hunok nyelve a török volt.

– Ez így is van rendjén, hiszen a türkök csak a Kr. utáni VI. században bukkantak fel, tehát a hunoknál sokkal fiatalabb nép. Ez a ma már elavult felfogás azért alakult ki, mert az oszmanisztika a törökség földrajzi közelsége miatt komolyabb szerepet kapott a XIX. században, és a kutatók inkább az ő nyelvüket vizsgálták. Azóta rájöttek, hogy ugyanazok a hun szavak nemcsak a törökben, hanem a mongolban is megvannak.

– Ön a kötet fordításakor észrevette, hogy Ucsiraltu nyelvészeti megoldásai egybevágnak Fogarasi János és Szentkatolnai Bálint Gábor módszerével. Mi ennek a lényege?

– A két jelentős magyar nyelvészhez hasonlóan Ucsiraltu is a gyökök kutatását tartja alapvetőnek, ezért is vitte magával a Czuczor–Fogarasi-szótárat Magyarországról. Ez persze nem véletlen, hiszen Mongóliában is jelentek meg a régi mongol gyökökkel foglalkozó szótárak. Ucsiraltu a hasonlóságokat mind a török, mind a mongol nyelvben a hunokhoz köti, ugyanakkor kijelentette, hogy a mongol és a magyar nyelv, különösen ez utóbbi, őrizte meg talán legarchaikusabban a hun szavakat.

– Milyen nyelvtani felfedezés hívta fel Ucsiraltu figyelmét a magyarokra?

– Kínában közismert tényként kezelik, hogy a magyarok a hunok leszármazottai. A kínai kutatók már az 1970-es években komolyan elemezték a magyar történeti krónikákat, és ezekből tudták, hogy a magyarság nagyon sok hun elemet megőrzött. Amikor 2005-ben elkezdtem lefordítani Ucsiraltu tanulmányait, megakadt a szemem néhány szón, amelyekről megírtam neki, hogy nálunk ezek mit jelentenek. Teljesen megdöbbent az olyan egyezéseken, mint pl. a hun hitű, amit mi a hit szavunkkal fejezünk ki és a „Boldogasszony”-kultuszt jelentette. Ekkor döntött a magyarországi kutatás mellett. Mindenképp szeretne visszajönni, mert ahogy levelében írta: „Attila király közvetlen leszármazottaival közelebbről meg kell ismerkednie.” Itt a magyar krónikákból ismert székelységre célzott.

– A hivatalos történetírás csacskaságnak tekintette a pusztai népek mondáit, nem fogadta el szóbeliség hagyományát, s helyette a mesterséges nyelvcsaládelméletet erőltette.

– Az 1850-es évektől erőteljes nyugat-európai támadás indult a Szent Korona-tan ellen, és ugyanez folytatódott a nyelvészet terén is. Ennek keretében nem akarták elfogadni a keleti eredetű forrásokat, de nemcsak a miénket, hanem a kínaiakét sem. Azóta Nyugaton és a világ számos országában már módosították ezt a szemléletet, Angela Marcantonio nyelvész, a cambridge-i egyetem tanára például a mongol nyelvről szóló, Angliában nemrég megjelent összefoglaló műre hívta fel a figyelmet. Abban Schönig leírja a török–mongol nyelvi kapcsolatok fejezeténél, hogy azoknak hun, vagy hun utódnépek lehettek a közös ősei. Ezzel szemben nálunk a hivatalos történetkutatás nem hajlandó a nemzetközi tudományos élettel együttműködni. Ennek persze egyik oka, hogy nincs is olyan nyelvész, aki foglalkozni tudna Ucsiraltu anyagával.

– Az említett, a magyar krónikákról szóló kínai tanulmányokat fordítja valaki?

– A krónikák kérdésével Györffy György óta senki nem foglalkozott. A kínai szakos hallgatók idegenkednek a pusztai civilizációtól, akiket pedig érdekelne, nem biztos, hogy a kínaira akarják szánni az idejüket. Csornai Katalin szinte egyedüliként fordítja a kínai forrásokat, eközben hun szavakat talált bennük, együtt is dolgozott Ucsiraltuval, amikor a professzor itt járt. Vannak olyan szavak, amelyekkel a professzor azért nem foglalkozott, mert számára értelmezhetetlenek, esetleg nem találhatók a mongolban vagy az ótörökben, a magyarban viszont igen.

– Mit tanítanak a mongol és kínai tanszékeken?

– Az a legnagyobb baj, hogy a hunokkal és egyáltalán történeti kérdésekkel alig, inkább vallással, néprajzzal és elsősorban a modern korral foglalkoznak, holott számunkra az a legkevésbé érdekes. Ez persze hatalmas munkát igényelne, hiszen Ucsiraltu maga is 15 éve kutatja ezt a területet. Éppen ezért nem kellene félresöpörni, hiszen komoly kínai történészek munkái állnak mögötte.

– Tavaly fogadták őt a Magyar Tudományos Akadémián. Csupán udvariassági találkozás volt, vagy szakmailag is történt előrelépés?

– A Néprajzi Intézetben volt a találkozás, én tolmácsoltam. Ott Ucsiraltu hitvilágot érintő cikkeire voltak kíváncsiak. A Nyelvtudományi Intézetben nem fogadták, csak közölték velem e-mailben, hogy ha előadást tart valahol, oda eljönnek meghallgatni, de ezt sem tették meg. Kérdezem, hogyan nevezheti magát valaki kutatónak, ha nem is érdeklődik azon téma iránt, amiért óriási távolságból idejön egy ilyen jelentős szakember? Nálunk sajnos annyira Nyugat-központú a tudományos világ, hogy aki Keletről jön, azt szinte Batu kán leszármazottjának tekintik és nem veszik komolyan. Ezt személyesen többször tapasztaltam. Viszont, ha egy keleti professzort meghallgatnak, akkor kiderül, hogy nagyon is tudna segíteni a magyar kutatóknak, például régészeti leletek beazonosításában, vagy mitológiában és persze nyelvészetben is.

– Milyen feladatai lennének ezzel kapcsolatban az MTA intézeteinek?

– Elég sok embert kiképeztek már orientalistának, őket kellene ilyen kutatási feladatokkal megbízni, és kifejezetten az ilyen páratlan eredményekre ráállítani azokat, akik keleti nyelveket is ismernek. Együttműködést kéne kötni az ilyen szakemberekkel Japántól Ukrajnáig, mert mindenhol rengeteg emlék került elő a régészeti és filológiai kutatások kapcsán.

– Volt valamilyen visszhangja ezeknek az eddig csak Kínában megjelent tanulmányoknak? Felkeltette az ottani emberek érdeklődését a tudósokon kívül?

– Mivel Ucsiraltunak elég sok tanítványa van az egyetemen, igyekszik többüket rávenni, hogy tanuljanak meg magyarul. Az ő nyomdokain már más kutatók is elkezdtek foglalkozni a hun nyelvi emlékekkel, de sajnos nem tudjuk, hogy még hány ilyen aranybánya létezik Kínában és Mongóliában, hiszen Ucsiraltu munkájáról én is csak véletlenül értesültem.

– Az ottaniakat nem zavarja, hogy a Kínában előkerült, „luani szépségnek” nevezett asszony, vagy a halála után is majd kétméteres harcos múmiáiról készült fényképek nem kínai típusú embereket mutatnak, hanem esetleg szkítákat?

– A források alapján mind a mongolok, mind a kínaiak tisztában vannak azzal, hogy kik éltek ott korábban. Jóllehet északi népeknek vagy hunoknak nevezik őket, de a szkítákat is emlegetik a távoli területeken yüecsiként. Boodberg, a híres sinológus már az 1970-es években kijelentette, hogy ez a megnevezés a szkíta név eltorzított kínai változata. Ezek a hírek egyébként nemzetközi kiadványokban is megjelentek, sőt néhány az MTA könyvtárában is megvan, csak tudósaink nem olvassák ezen műveket.

Szakács Gábor