Belarbi Khemisti negyvenes éveiben járó négygyermekes családapa. Érkezésekor barátságosan üdvözli a körúti étterem tulajdonosát, akinél gyakori vendég. Kiválóan beszél arabul, franciául, de olaszul, angol és magyarul is tud. A szokatlan trópusi hőséget láthatóan jól bíró arab kereskedő egy pohár jeges víz mellett szívesen kezd el beszélni életéről, és Magyarországgal való kapcsolatáról.

Algériából, a nyolcvanas évek végén érkezett hazánkba, s nem tagadja, azonnal beleszeretett a magyar fővárosba. Szerinte az arabok sokkal jobban szeretik a közép-európai országokat, főként a lengyeleket és a magyarokat, mert ezek a népek nem nézik le az arab világból érkezőket, barátságosak, befogadóak és a tettek alapján ítélik meg az embert, nem a származás szerint.

– Nem a munkalehetőség miatt döntöttem úgy, hogy itt szeretnék élni, hiszen az első itt töltött évek alatt nem is beszéltem magyarul, így munkát sem nagyon kaptam. Ennek az országnak a varázsa, az emberek közvetlensége és a magyar lányok szépsége volt az, ami rabul ejtett. Ekkoriban takarítással kerestem meg a napi betevőt, majd később asztalosként helyezkedtem el. Mikor már jobban beszéltem a nyelvet, egy ruházati nagykereskedésben lettem üzletvezető. Nincsenek rossz emlékeim erről az időszakról, ha valaki hallotta az akcentusomat, igyekezett velem úgy beszélni, hogy azt megértsem, és azt hiszem, a mai napig elnézőbbek velem azért, mert külföldi vagyok. A férfi különösen tiszteli ebben az országban az oktatást, szerinte a magyar emberek többet tudnak a világról, mint más népek. Ismerik a világtörténelmet, a különböző vallásokat, és talán emiatt sokkal toleránsabbak a külföldiekkel. – Engem itt soha nem bántottak a származásom vagy a muszlim vallásom miatt. Nyugat-Európában viszont minden arabot terroristának néznek, nem egyszer ért engem és a családomat is megaláztatás. A magyarok mások. Végtelenül büszkék a kultúrájukra, és ezért tiszteletben tartják másokét is. Úgy gondolom, hogy a magyar igazi békeember, aki kerüli a konfliktust – mondja rólunk.

Ahogy az autósforgalom zaja hirtelen felerősödik, Belarbi megjegyzi, az autóvezetés mondjuk pont nem az erősségünk.

– Idegesek és agresszívek lesznek a magyarok a vezetéstől. Ki tudja, miért? – csodálkozik.

Belarbinak mind a négy gyermeke Magyarországon született, akik szerinte inkább magyarok, mint arabok. A gyerekek megértik az arab nyelvet, de egymással csak magyarul hajlandóak beszélni, sokszor a szüleikkel is. Mivel nem magyar állampolgárok, így a hivatalos ügyek intézése sok bonyodalommal jár, de a férfi ezért sem hibáztatja az országot, szerinte minden államnak szíve joga eldönteni, kinek mikor ad állampolgárságot. Mint sok más külföldi, Belarbi sem hagyja szó nélkül a híres magyar pesszimizmust. Azt mondja, nem tudjuk igazán értékelni azt a sok szépet, amit a régi magyarok hagytak ránk.

– A világ tele van nyomorral és szörnyűséggel, amit, ha az itt élő emberek testközelből látnának, megtanulnák értékelni, amijük van. Magyarország gyönyörű, a magyarok talán nem becsülik eléggé.

Magyarul görög

Újpest Központ zsúfolt forgatagában ki ne ismerne fel egy temperamentumos görög nőt, akinek szőkére festett haja sem rejti el a hellén népekre jellemző stílusjegyeket. Sztergiou Krisztina kétgyermekes családanya, egy IV. kerületi szépségszalon fodrásza, aki megjelenésében is igazi egyéniség. Égszínkék hosszú ruhát, mediterrán díszítésű ékszereket visel, s kerékpárját tolva siet keresztül a tömegen. Krisztina kettős nemzetiségű, édesapja görög, édesanyja magyar. A lány Magyarországon született ugyan, de a görögországi Thesszalonikiben nőtt fel.

Krisztina határozottan állítja, hogy a magyarok sokkal befogadóbbak és toleránsabbak a görögöknél.

– Hatéves voltam, amikor a családommal visszaköltöztünk Görögországba, és nem ment könnyen a beilleszkedés. Mivel apu nem az a türelmes ember volt, aki segített volna a nyelv tanulásában, így eleinte a görögök nem fogadtak be a nyelvi problémáim miatt – kezdi Krisztina gyors beszédtempóban, jellegzetes déli akcentusával. – Ezek miatt aztán később sem szerettem meg annyira a görögöket, amikor már tényleg közéjük tartoztam. Különös, hogy a húgomnak, aki már Görögországban született, nem voltak beilleszkedési nehézségei, és kezdettől fogva görögnek tartja magát, én pedig csak a gimnáziumi években kezdtem el érezni, hogy görög is vagyok. Fejben mindig magyarnak tartottam magam, még akkor is, amikor már tökéletesen beszéltem görögül és olyanná váltam, mint ők – magyarázza erőteljes gesztikulációkkal Krisztina.

Azt mondja, a magyarok felnéznek rá, amiért félig görög, míg a görögök lenézték őt, amiért félig magyar.

– A görög társadalom csak akkor fogad be egy görög származású embert, ha az teljes mértékben olyan, mint ők. A magyarok viszont nem ilyenek. Úgy vettem észre, hogy itt a határon túli magyarokat elfogadják és segítenek nekik beilleszkedni, ha itt akarnak élni. Nem véletlen az sem, hogy a hetvenes-nyolcvanas években Magyarországról Görögországba kitelepült görög kisebbségiek közül nagyon sokan visszatértek Magyarországra. Krisztina úgy gondolja, hogy az ő mediterrán temperamentumát kifejezetten szeretik a magyarok. Gyakran mondják neki, hogy kicsit hangosabban beszél és jobban hadar, mint az nálunk szokás, de ez inkább tetszik az embereknek, és sosem bántják őt a stílusa miatt.

– A magyarok jó véleménnyel vannak a görögökről, kellemes élményeik vannak a görögországi nyaralásokról, és a görög történelmet is jól ismerik. Azt viszont kevesen látják, hogy a görögök azért nagyon kedvesek a turistákkal, mert belőlük élnek. A görögök egymás között egészen mások. Összetartanak, ami nagyon jó dolog, de ezáltal nehezen fogadják el az idegeneket. Nyaralni én is Görögországba járok, és ha tehetném, ott vennék magamnak nyaralót, de vissza már nem költöznék soha. A görögök gyakran mondják, hogy én igazából hozzájuk tartozom, mert olyan vagyok, mint ők. Én meg azt mondom, ha félig görögként nem fogadtatok be, akkor most sem tartozom hozzátok.

Imád itt élni

Aki először találkozik Lilliannal, a Budapesten élő brazil újságírónővel, könnyen gondolhatja, hogy egy magyar lánnyal van dolga. Az európai külső azonban hamisítatlan dél-amerikai személyiséget takar, s valósággal árad a latinos életvidámság és közvetlenség az ifjú hölgyből. Az ukrán és magyar emigránsok leszármazottja, Lillian Priscila Bahri Halasz másfél éve döntött úgy, hogy hátrahagyja addigi életét és a napfényes Sao Paulóból a budapesti Balassi Bálint Intézetbe jön tanulni. A fiatal írónő azzal a céllal érkezett hazánkba, hogy megismerje a magyar kultúrát, az itt élő embereket és a híresen nehéz nyelvünket.

– Budapest nagyon szép. Egyszerűen imádom! A emberek viszont nyugtalanok és idegesek ebben a városban, nem értem, miért. A buszon, metrón vagy a szórakozóhelyeken is gyakran csúnya szavakat üvöltöznek egymásra, lökdösődnek, és sokan rosszkedvűek. A Balassi Intézeten keresztül megismertem néhány vidéki embert is, főleg népi táncosokat, akik meghívtak magukhoz a falujukba. Ott egészen másoknak láttam az embereket, olyannak, amilyennek a világ ismeri a magyarokat. Barátságosak, kedvesek, leleményesek, akiknek helyén van az eszük.

A lány kiválónak tartja nálunk a közbiztonságot. Azt mondja, annak ellenére, hogy sok fővárosi ember goromba, egyáltalán nem veszélyes itt élni. Tudja, hogy vannak veszélyes részei a városnak, mégis egy brazil szemével Budapest biztonságos és élhető város. Szerinte a nagyvárosi emberek sem rosszabbak másoknál, csak sokaknak előítéletük van a külföldiekkel szemben.

– Aki beszél magyarul, azt jobban tisztelik és kedvesebbek is vele. Sajnos sok hátrány ért addig, amíg egyáltalán nem beszéltem magyarul. Mikor idejöttem, fél évig csak a magyar nyelvet tanultam az intézetben, majd a következő egy évben a nyelv mellett néprajzot, földrajzot és magyar történelmet is tanultam. A magyar nyelv nagyon nehéz, és mivel a mi nyelvünkben nincsenek „ö”, „ü” hangok, így a „köszönöm” szót is alig tudtam kiejteni. Nagyon megszerettem Magyarországot, azt hiszem, ha találnék itt állást a jövőben, akkor végleg ide költöznék, valahová vidékre. Szerintem gyönyörű ország, és boldog lennék, ha itt alapíthatnék családot és itt nevelhetném fel a gyerekeimet.

Fábián Erika