Az Amnesty International jelentéséről szóló múlt heti sajtótájékoztatón Fodor Márk elnök hosszan beszélt a kolumbiai polgárháború áldozatairól vagy éppen az indiai Gudzsarat államban mozlimokat célzó támadássorozatról, videofelvételeket mutattak elefántcsontparti gyermekkatonákról. Szóba került még egy ártatlan szíriai férfi, aki a „terrorizmus ellen folytatott harc” kellős közepén az Egyesült Államokban ragadt, s az amerikai hatóságok jogtalanul tartották fogva. Kérdésünkre, hogy az Amnesty International vajon kiállt-e a mellett a szíriai orvos mellett, akinek – miután egy állítólag „gyanús” bankszámlára utalt át némi pénzt – néhány nap alatt el kellett hagyni hazánkat, azt a választ kaptuk: csupán hallottak az ügyről. Kiderült, hogy a gigantikus méretű nemzetközi szervezet helyi irodái nem foglalkoznak az abban az országban történő jogsértésekkel. A magyarországi helyzetről tehát adott esetben egy párizsi, esetleg timbuktui irodából írnak jelentést. És hogy a jelentésírók vajon honnan értesülnek arról, mi történik hazánkban? Fodor szerint mindez nagyon egyszerű: a különböző magyarországi jogvédő szervezetekhez beérkeznek a panaszok, melyeket ők továbbítanak az Amnesty Internationalhoz. A londoni székhelyű szervezet pedig majd „kivizsgálja” az ügyeket és meghozza ítéletét. Az előbbiekben említett jelentés Magyarországra vonatkozó része a "Bántalmazás" című fejezettel kezdődik, s a következőket tudjuk meg belőle: "Romákat is érintő rendőri bántalmazásokról továbbra is érkeznek jelentések. Novemberben a gyöngyösi kórházban, ahol körülbelül 40 roma gyászolta egy családtagját, állítólag hat rendőr közül az egyik megfenyegette az egyik romát: »Mindegyikőtöket le fogom lőni, mocskos cigányok« (…)". Szomorú történet. Arról, hogy egy névtelen rendőr valamikor állítólag mondott valamit. Ám hiába kerestük a fejezetben Berkecz Máriának, a Millenáris Kht. volt vezetőjének nevét, akit gazdasági bűncselekménnyel vádoltak, majd egy reggelen rárontottak otthonában, elcipelték a gyermekei mellől, és a rendőrségen két alkalommal is testüregi motozásnak vetették alá, s – ugyancsak állítólag, ami azonban a jelentést tanulmányozva elegendő az elmarasztaláshoz – több rendőr is megalázó módon üvöltözött vele a rendőrség folyosóján. Nem találjuk Loppert Dániel nevét sem, nem említenek szétvert tüntetéseket, véraláfutásos karú idős hölgyeket. Úgy tűnik, ezekről az esetekről nem értesül az Amnesty International, de legalábbis nem tartja őket közlésre méltónak.

Steril hazugság

Nemrégiben felröppent a hír, mely szerint Szlovákiában roma nőket sterilizálnak. Háborgott egész Európa és az Amnesty International, ám az a tény, hogy nem sokkal később bebizonyosodott, nem történt sterilizálás, már kisebb publicitást kapott. Különböző csoportok sterilizálása embertelen bűn, ám ennél nagyobb, hogy mindenféle konkrét bizonyíték nélkül ilyen vádakkal illetnek egészségügyi intézményeket és az ott dolgozó, a betegségek gyógyítására, emberéletek megmentésére felesküdött orvosokat is. Alig ült el a szlovákiai botrány, érdekes módon az egri Markhot Ferenc Megyei Kórházzal kapcsolatban merült fel egy vád: a roma nőket elkülönített kórtermekbe helyezik el, és ott sterilizálják őket. Sikítoztak a kereskedelmi televíziók, a nemrégiben felállított Esélyegyenlőség Minisztérium vezetője, Lévay Katalin az egri híreket hallva azonnal biztosította az aggódó polgárokat, mindent bevet majd az ügy tisztázására, az esetleges felelősök megtalálására. A kórház igazgatója azonnal teljes körű vizsgálatot rendelt el, amely bebizonyította, az égvilágon semmi nem támasztja alá a vádakat. Ugyanakkor – nagyon helyesen – feljelentést tettek ismeretlen tettes ellen, aki elkezdte terjeszteni a rémhíreket. Jogos a kérdés: kinek jó a hisztériakeltés, kinek jó az, ha elhitetik, egyes kisebbséget hazánkban – vagy éppen más, EU-csatlakozás előtt álló államban – folyamatos jogsértések érnek? Egyes szociológusok véleménye szerint nem ezek az országok azok, amelyek bizonyos értelemben tartanak a romáktól, amelyek nemkívánatos csoportnak tartják őket, hanem maga az Európai Unió. Az európai országok közül arányait tekintve Szlovákiában a legnagyobb a romák száma, s tudjuk, hogy Magyarországon is jelentős számú roma kisebbség él. Feltételezések szerint az EU azt akarja elkerülni, hogy a 2004-es csatlakozás után meginduljon egy romavándorlás a korábban csatlakozott tagállamok felé, így érdekükben áll olyan álügyeket kreálni, amelyek következtében az erre hivatott szervezetek újabb jogokat és kiváltságokat követelhetnek a romáknak az anyaországban, akik így már szívesen otthon maradnak.

Nehogy azt higgyük, hogy mindez kizárólag a romákra érvényes. Még mindig nem ült el a polgárok által „szétfütyült”, Vörösmarty téri, a könnyű drogok legalizálásáért meghirdetett tüntetés körüli botrány. Míg a szabadelvűek konzekvensen kitartanak azon elképzelésük mellett, hogy senkinek semmi köze ahhoz, a másik szív-e marihuánás cigarettát, hogy a könnyű drogok fogyasztása nem a kemény drogok sötét útvesztőjébe vezető kapu, s – mivel a könnyű drogok kipróbálása főképpen a fiatalokra jellemző – az iskola „nem lehet a bűnüldözés színtere”, addig a józan polgárok féltik gyermekeiket, s meg akarják őket védeni a kábítószerektől. Mindeközben már nehezen tudunk úgy végigkapcsolgatni a temérdek tévécsatornán vagy belelapozni olyan bulvárlapba, hogy ne botolnánk olyan műsorba vagy cikkbe, amely a homoszexualitásról, a melegekről szól, de legalábbis komoly szerepet kapnak benne. Nemrégiben éppen egy valóságshow leszbikus sztárja – aki a műsorban heteken át egy meleg fiatalemberrel együtt szerepelt – Medgyessy Pétert kérte fel nyílt levélben, hogy legyen gyermeke „biológiai apja”.

A Magyar Hírlap is kisebbségekkel hirdeti magát legújabb önreklámsorozatában: egy apró kisgyermekkel, akinek 4 százaléknyi esélye van arra, hogy felnőtt korára a saját neméhez vonzódjon, vagy éppen egy hatalmas marihuánalevéllel. A képek alatti szövegből kiderül, minden megközelíthető különböző nézőpontokból, s milyen jó, hogy a Magyar Hírlap csak tényeket közöl, és ezzel gondolkozásra készteti olvasóit. De milyen jogvédő szervezethez fordulhat az a történelemtanár, akit azután rúgtak ki, hogy elvitte érettségiző osztályát a Terror Háza Múzeumba? Ki foglalkozik azokkal a milliókkal, akiket azért, mert a polgári kormány mellett tették le voksukat, Orbán-Jugendnek vagy nemes egyszerűséggel fasisztáknak titulálnak? Tehetnek-e valamit, akik munkahelyükön nem merik kinyitni szájukat, ha a belpolitikáról van szó, mert félnek a kollégák reakcióitól?

A kisebbségek velünk élnek, társadalmunk részét képezik. Ám az a tény, hogy valaki egy kisebbség tagja, még nem ad, nem adhat számára több jogot, mint ami a többségnek is jár; ebből következően nem súlyosabbak az ellenük elkövetett jogsértések, mint azok, amelyeket a többség tagjai szenvednek el. A többség sem maradhat csendben, ha megsértik alkotmányos emberi jogait, ha korlátozzák szabadságát, ha megfélemlítésére törekszenek, ha rágalmazzák. Ha nem nyitja ki a száját, egy hatalmas, az ő bőrére is menő játszma részévé válik. Szükség van olyan szervezetekre, amelyek megvédik a jogait annak a lakástulajdonosnak, aki rajtakapja a betörőt, s ahelyett, hogy megkérné, ugyan várja meg, míg felhívja a rendőrséget, le találja ütni; amelyek foglalkoznak azokkal az egri orvosokkal és nővérekkel, akiket hamisan megvádoltak; amelyek védelmükbe veszik Tőkés püspököt és az általa képviselt – nem mellesleg kisebbségként élő – romániai magyarság érdekeit a román kormánnyal szemben. Nem utolsósorban pedig olyan szervezetekre, melyek képviselik az értékeiket féltő, gyermekeiket megvédeni akaró polgárokat. E sorok írója ahhoz a kisebbséghez tartozik, amelyik szereti a spenótot, és rendkívül érzékenyen érintené, ha holnaptól – a többség akaratának megfelelően – betiltanák e pompás étel fogyasztását; ám önkorlátozóan lemond arról a jogáról, hogy a spenót fogyasztása mindenkire nézve kötelező legyen. Ámbár, ki tudja, mit hoz a jövő…