– A gazdatüntetés elemi erővel világított rá, hogy súlyos válságban van a magyar mezőgazdaság. Mi a legfőbb baj?

– Az agrárpolitika, pontosabban annak hiánya. A magyar mezőgazdaság legalább 1985 óta folyamatosan keresi az utakat, s húsz éve bukdácsol csapdából csapdába. Korábban, a kommunizmusban megszokott dolog volt, hogy ha ehető hústerméket állítunk elő megfelelő áron, akkor azt el tudjuk adni a nagy KGST-ben. Ez már az 1980-as években megváltozott, s azóta nem talál magára a magyar mezőgazdaság. Nincsenek életképes, hosszú távú tervek, a termelőket pedig magukra hagyták. Ehhez járult hozzá a piac kinyílása, a versenyhelyzet, amelyben jelentős hátránnyal indultak a magyar gazdák.

– A hozzáértők azt mondják, a birtokszerkezettel is bajok vannak.

– Ma két véglet létezik, a törpebirtok és a latifundium. 1990 után azon folyt a vita, hogy az elvett tulajdont miként lehet visszajuttatni tulajdonosának. A magától értetődő reprivatizáció azonban más utat vett, így sok esetben nem az eredeti tulajdonosok kapták vissza a földjeiket, hanem spekulánsok szerezték meg. Ezért aztán a birtokreform, amiről már a két világháború között nagy viták folytak, megint csak elmaradt. Ahhoz képest, hogy már Matolcsy Mátyás és mások hangoztatták a nagybirtokrendszer egészségtelenségét, ma megint az a helyzet, hogy ezeket akarják újra kialakítani, holott az integrált középüzemek, illetve a középbirtokok létrejötte, megerősödése volna kívánatos. Az európai uniós példák bizonyítják, hogy ezek a leghatékonyabbak. Különösen a magam szakterületén, a szőlészetben és a borászatban van így.

– Az európai minták azt is igazolják, hogy nem helyes szétszakítani, szembeállítani a termelést és az értékesítést.

– Valóban, ott kialakult egy közös érdekeltségű termékpálya, integrálták egymást a kistermelők, a családi birtokokat támogatták, így egy nagyon ütőképes üzemi struktúra alakult ki. Az intenzív kultúráknál – zöldség-, gyümölcstermesztés – kifejezetten előny a családi méretű birtok. A szőlőkultúra munkaigénye hetvenszer, nyolcvanszor nagyobb, mint a gabonatermesztés esetében. Egy gabonatermesztő 8-9 munkaórával meg tudja oldani a termesztést hektáronként, egy szőlőtermesztő azonban hat-hétszáz munkaórát is bele kell fektessen, még a gépesítéssel együtt is. Nálunk ráadásul a termékpálya végső szakasza kikerült a termelők ellenőrzése alól. A holland vagy dán mezőgazdaságban, nem is beszélve a franciáról, minden ágazatban a piacig ér az integráció – vagy szövetkezeti formában, vagy máshogy megoldva. Nálunk gyakorlatilag élesen kettéválik a termelés, illetve a feldolgozás és az értékesítés fázisa, s bizony nem a magyar mezőgazdaság hasznára. Gond van a hitelrendszerrel is. Ötéves futamidejű hitelekkel nem lehet mit kezdeni. Bármilyen beruházást veszek is alapul, a megtérülés a mezőgazdaságban legalább tizenöt-húsz év. Az iparban, ha akarom, évente kétszer, háromszor is meg lehet forgatni a tőkét, a mezőgazdaságban objektív okok miatt egy évben csak egyszer lehet aratni, szüretelni. A gazdák kiszolgáltatottak a termeléstől az értékesítésig húzódó rendszerbe beékelődött különböző tényezőknek.

– Mi lehet a megoldás?

– Vannak istenáldotta tájak, ahol ideálisan lehet búzát vagy egyebet termelni, különösebb megkötöttségek nélkül, nagy hozamokkal, alacsony önköltséggel. Ugyanakkor van sok olyan termőterület, ahol gyümölcsöt, szőlőt, zöldséget, gyógy- és fűszernövényeket, apró magvakat, egyebet lehet termeszteni elsőrangú minőségben, de nem nagy mennyiségben – ami még a piaci igényeknek megfelelő lehet. Ezek körülhatárolt területek. Ha ez a körülhatároltság egy magas szintű termelési kultúrával találkozik, abban a pillanatban óriási minőségeket lehet előállítani. Ilyen például a bortermelés. Ma nem asztali borok, tájborok és minőségi borok, hanem prémiumborok és tömegborok vannak a világ borpiacán. Az utóbbit isszák az alkoholisták, a középosztály azonban az első kategóriába tartozókat fogyasztja. Eljutottunk oda, hogy az elmúlt tizenöt évben a világ borpiacán a prémiumborok aránya harmincegynéhány százalékról ötvenegy százalékra növekedett, miközben Magyarországon ez csak négy és fél százalék!

– Mennyi? Négy és fél százalék?

– S miközben sokan arról beszélnek, hogy az ötszáz hektár fölötti birtokok versenyképesek, arról nem esik szó, hogy valójában ezekkel a termékekkel vehetnénk fel nagy eséllyel a versenyt.

– De hát a kiemelkedő, prémium minőségre éppen a nagyüzem nem képes!

– 1937-ben 137 olyan agrárterméke volt Magyarországnak, amelyet a termőhelyéről márkáztak. Hogy ne csak a borról beszéljek, a híres belga sörgyártás az 1930-as években malátaszükségletének 80 százalékát Magyarországról szerezte be, és akkor még nem is beszéltem a kajsziról, az őszibarackról, a makói hagymáról, a különböző paprikákról, amelyeket mind-mind a földrajzi eredetükről márkáztak. Ehhez rendelt szabályozókkal. Ehhez képest például a bor esetében csak most kezdünk ezen gondolkodni. Az eredetvédett bor lenne a megoldás. De még el sem indultunk ezen az úton, már olyan pályázatok érkeztek be, amelyek a termelékenységről, a mennyiségről szólnak. Ha ezeket elfogadják, máris utat tévesztettünk. A lényeg a hazai adottságokat figyelembe véve a minőségi szemléletre való átállás, és nemcsak a borászatban, de ott különösen. Magyarország valamikor európai mezőgazdasági éllovas volt, azóta Franciaország vette át ezt a szerepet. Az agrártermelők kettéváltak. Az egyik csoport jól hasznosítható típustermelésre állt be, ahol a mennyiség, a minél nagyobb hozam a lényeg, minél kisebb önköltség mellett. A másik arra az értéktöbbletre, amikor egy termőhely óriási minőségre képes, de nem nagy mennyiségben.

– Azért már vannak nagy borászaink, nagyszerű családi borászatok, pompás borokkal…

– Valóban. De ki tudja, hogy 1948-ig ezen a téren a franciák előtt jártunk, s ma a sor végén kullogunk, mert nem alakították ki azokat a szabályzókat, támogatási formákat, amelyek segíthettek volna az új körülmények között is megőrizni vezető helyünket. Nem igaz tehát, hogy a kis- és középüzemek nem versenyképesek, hiszen ez a termelési forma – és hangsúlyozom, ez lehet a magyar mezőgazdaság egyik fontos útja – pontosan a kis- és középüzemeknek kedvez.

– Ehhez persze szükség volna markáns magyar érdekvédelemre a mezőgazdaság területén is…

– Nem lehet ott komoly érdekvédelemről beszélni, ahol a termékpálya olyan élesen kettéválik, mint Magyarországon. A termelői érdekeltség elszakadt a feldolgozói körtől. Mire egy termék eljut a piacra, három-négy stáción is keresztülmegy. A borfelvásárlási árak a 15 százalékát teszik ki a kocsmai áraknak, s a termelők ma sokszor az önköltségi ár feléért kénytelenek eladni akár a szőlőt, akár a bort. Ehhez járul még a borhamisítás.

– A kilencvenes években sokat lehetett hallani erről, az emberek beszéltek a Kiskőrös-Soltvadkert-Kecel "bormudaháromszögről", a tablettás borokról és egyéb szörnyűségekről, amelyek az egyébként kitűnő homoki borok hírnevét is alaposan megtépázták. Sikerült-e visszaszorítani a borhamisítást?

– Sajnos nem. Az Országos Borminősítő Intézet rendszeresen az első három hely valamelyikén végez a hasonló európai uniós intézmények minősítésén, mégsem tudnak mit kezdeni a csalókkal. Pedig nem olyan bonyolult ügy ez. A borhamisítást legkönnyebben a cukron keresztül lehet megfogni. Van egy speciális eszköz, amely 90 másodperc alatt kimutatja, hogy a bor alkoholtartalmának hány százaléka származik a szőlőből, és mennyi az utólag hozzáadott cukorból. Ehhez képest nálunk működik egy bizottság, ki tudja, hány taggal, amelyik folyamatosan azon töri a fejét, hogy miként lehetne adminisztrációval megfogni a hamisítókat. Ki merem jelenteni, hogy a német vagy az osztrák szőlőtermesztő semmivel sem adminisztrál többet vagy kevesebbet, mint a magyar, de van egy nagy különbség. Az ottani adminisztráció tájékoztatja a gazdát, logikája pedig a szakma kívánalmainak megfelelő. Nálunk egy rosszul felfogott jövedéki elvre alapul. Igaz, hogy egy ilyen gépesített vizsgálat nyolcvan-százezer forint, de a logika azt diktálná, hogy a szabálysértési bírságok ezt a kiadást ellentételezzék. Ma közel sincs elegendő ilyen vizsgálat, csak töredéke a szükségesnek. A Hegyközségek Nemzeti Tanácsában már nem bírtuk tovább cérnával, ezért az év elején a HNT saját költségén megvett kétszáztíz bort, az ország minden borvidékéről. Kiderült, hogy a kétszáztíz minta 43 százaléka nem lehetett volna forgalomban!

– És akkor kitört a pánik…

– Szó sincs róla! Minden más országban ez történt volna a kormányzati szerveknél. Nálunk megvonták a vállukat, és nem történt semmi. Ez a hozzáállás minden másra kivetíthető egyébként. Ezért aztán a csalók nyugodtan tevékenykedhetnek. Pedig óriási károkat okoznak a bortermelőknek. Míg 1995-ben 530 ezer hektoliter bort exportált Magyarország Oroszországba, literenként 1,3 amerikai dollár áron, addig a 2000-es években már ez alig 70 ezer hektoliterre zuhant vissza, literenkénti ára pedig harmadára csökkent. Összességében pedig felére csökkent a borexportunk a ’90-es évek közepétől napjainkig a hamisítások miatt. Elveszett ugyanis a bizalom.

– Hogyan hamisítják a bort?

– Vagy vizezik és cukrozzák a mustot, vagy azt mondják az erre csábítható termelőnek, hogy vizezd és cukrozd a mustot, én adom hozzá a vizet és a cukrot, és átveszem a termékedet. Ilyen esetekben a termelőnek csak annyit kell mondani, hogy nagyobb a hozama, és máris ellenőrizhetetlen a dolog, hiszen senki nem tudja mérni, hogy valójában mennyi szőlője termett. Utána a pénzügyőr fölveszi a készletet, és máris bent van a rendszerben a hamis bor. Az igazi bevétel, ami kiesik itt, az az áfa. A statisztikák szerint hárommillió hektoliter bor fogy el Magyarországon évente. Ez azt jelenti, hogy 2,4 milliárd forint körül kéne lenni a jövedéki adónak, de csak valamivel több mint a fele jön csak be. A bor mintegy harmadáért tehát senki nem fizet jövedéki adót. Ha ennek az áfa-, nyereségadó-, szja-vonzatát nézem, az bizony húsz-harmincmilliárd forint hiány. Ezen kívül a bejövő olcsó francia, spanyol, olasz, tengerentúli borok egy része szintén nem felel meg az európai uniós előírásoknak. Ezek kiszűrése is nagy segítség lenne a termelőknek.

– Említette, hogy nálunk a jövedéki szemlélet uralja a borellenőrzést. Ez mit jelent pontosan?

– Először is, Nyugat-Európában nem számolnak fel a mai fogalmak szerinti jövedéki adót a borra, mert hatalmas népesség-megtartó szerepe van. Több mint 2,1 millió ember foglalkozik bortermeléssel az Európai Unióban. Komoly jövedéki adó van rajta viszont a jellemzően nem bortermelő országokban. Magyarország a kettő átlagát vette alapul. Befizetjük a literenkénti 8 forintos díjat, amiből a pénzügyőrséghez durván másfélmilliárd forintnyi összeg jut el. Ebből tizenháromezer adóraktárt kell ellenőriznie a 8 forint miatt. Könnyű kiszámolni, hogy ennek a költsége jóval nagyobb, mint ami befolyik adóban, vagyis ráfizetéses a rendszer.

– Ez igen!

– Franciaországban ezt úgy oldották meg, hogy a megállapított jövedék húsz százaléka megy a pénzügyőrséghez, a maradék nyolcvan százalék kettéoszlik: egyik felét az ellenőrzésre fordítják, a másikat pedig a francia bor támogatására. Ha Magyarországon a befolyó összegből mondjuk félmilliárd forintot a borellenőrzésbe forgatnának vissza, nagyot lépnénk előre a minőségi termelés felé, s ez megfelelő marketinggel párosulva fantasztikus eredményeket produkálna.

– A rendszerváltozás utáni agrárpolitikusok vajon miért nem tudták felvenni a harcot a mennyiségi szemlélettel és a hamisítókkal?

– Sajnos az elmúlt időszakban nem volt olyan mezőgazdasági vezető politikus, aki európai szinten versenyképes lett volna. A jobboldali kormányok idején sem. Középszinten, alsóbb szinten nagyon jó gondolkodású, kitűnően képzett emberek voltak, de ez kevésnek bizonyult. A családi gazdaságokat támogató szemlélet ugyan helyes volt, de nem sikerült hosszú távú mezőgazdasági koncepcióvá tenni, mert a másik oldalnak viszont van egy mániája, mindig mindenből nagyot akar, és nem szívleli a kistermelőket. Így az a támogatás, amit az egyik ciklusban kitalálnak, a másikban elvész. Nincs hosszú távú koncepció. A magyar mezőgazdaságnak sokszínűnek kell lenni. Ebbe belefér a nagybirtok, a kisbirtok, csak meg kell találni az egészséges arányt. Könnyű azt csinálni, mint a kommunizmusban, hogy elveszik a földeket. Mintha ma is ez köszönne vissza, csak indirekt eszközökkel: pusztuljon a kistermelő, pusztuljon a kisbirtok. A politikust nem azért választották meg, hogy erőszakkal kihúzza a gazda lába alól a földet, hanem azért, hogy megteremtse azt az agrárpolitikát, ami az Európai Unió többi országára jellemző. S még csak újat sem kell kitalálnia, hiszen ilyen szellemiségű agrárpolitikusokat találunk a magyar történelemben szép számmal, elég ha csak Darányi Ignácot, Beke Lászlót, Reichenbachot, Teleki Pált, Matolcsy Mátyást említem.

– Pedig Trianonban az ország gazdasági struktúráját is szétszaggatták…

– Mégis 157 magyar mezőgazdasági világmárkánk volt akkor, éspedig többféle műfajban. Sörárpa, maláta, gyümölcs, burgonya, paprika, ló – lehet sorolni. Mivel Trianon után vámgyűrű és politikai gyűlölet vette körül az országot, a minőségre kellett helyezni a hangsúlyt. A támogatási formákat ehhez rendelték. Egyszerű, már a monarchiában is működő és bevált módszereket választottak. Baross Gábor közlekedési miniszter például annak idején a közlekedési költségek miatt zónatarifákra osztotta fel a díjakat. Ha valaki Makón vagy e hagymatermő tájhoz tartozó falvak valamelyikében adott fel egy hagymaszállítmányt, és igazolta, hogy azt eredetvédett termelésnek megfelelő körülmények között termelte, akkor csak a Budapest előtti utolsó rövid zónatarifát kellett megfizetnie. A másik kérdés a reklám. Annak idején öt magyar borház működött a világ legfontosabb borpiacain, ahol a magyar borokat népszerűsítették. Tengerjáró hajókra kéredzkedtek fel bormintákkal, és az út során bemutatták azokat. Ma is tele vagyunk kitűnően képzett agrárkoponyákkal, csak a világot kellene közel hozni, hogy megértsék, hogyan működik ez másutt. Könnyű lenne ráépíteni erre a hatalmas tudásra egy jól működő agráriumot, de ehhez a politikum akarata is szükséges. A franciák azt mondják, egy ország borászatának állapota jellemzi a politikum állapotát is. Ha ez így van, akkor Magyarországon nagyon nagy a baj.