Lovasíjászat
Az emberiség kultúrájában vannak genetikailag kódolt, és vannak az életben szerzett ismeretek. A magyarságra jellemző kódolt ismeretegyüttes a lovasíjászat, amely két egyidejű, nehéz művelet, a lovaglás és a nyilazás összehangolása. Erre a Belső-Ázsiából hozott örökségünkre a világ is felfigyelt.
Kevés olyan nép él ma a világon, amely napjainkig folyamatosan őrizte és továbbadta harci kultúrájának elemeit. Sajnos ezeket mi, magyarok sem voltunk képesek mindig megtartani, mivel erőszakosabb politikai rendszerek idején számtalanszor előfordult, hogy tiltották, sőt üldözték és tudatosan pusztították hagyományainkat. Jóllehet keleti kultúránknak csaknem egészét sikerült szétzúzni, a kódolt ismeretekből sok minden rekonstruálható.
A nagyállattartó türk lovas népek, a szkíták, a szarmaták, a hunok, a kunok és természetesen az ősi magyarok gyermekkoruktól kezdve gyakorolták a lovasíjász-harcmodort. Műveléséhez több összetevő kellett: a Belső-Ázsiából hozott, mélyen meglévő kód, bizonyos lótípus, a lóval való különleges kapcsolat, valamint az ősi visszacsapó reflexíj, amelyet ugyancsak a magyarok hoztak be Európába. A Kárpát-medence lovasíjász-hadseregei gyorsan lebonyolított, nagyszabású katonai akciókkal kápráztatták el és félemlítették meg kortársaikat, akiknek harci eszközei messze nem voltak ennyire hatékonyak.
A magyar lovaskultúra a XX. század második felére sajnálatos módon teljesen megsemmisült. Az egykor büszkeségünknek számító lóállományunk is megváltozott. Hankó Béla biológusprofesszor szerint az ősmagyarok lovai elsősorban tarpánszármazékok voltak. „Homlokuk széles, kis és száraz fejűek, tüzes szeműek, száraz csánkúak, acélos izmúak, eleven, tüzes és átlagosan 140 centiméteres marmagasságú állatok voltak. Istállót sohasem láttak, hideget, meleget, esőt és szélvihart egyaránt tűrtek. Ritkán feküdtek, állva aludtak. Félvad ménesekben tartották őket. Fekete sörényük lobogott a szélben; sokféle színük volt, de jó részük egérszínű, illetve patkányszőrű volt, fejér hassal és széles, fekete szíjalt háttal, fekete sörénnyel és farokkal.”
A mai lovasíjászok munkájukhoz mai fogalmaink szerinti „magyar” lófajtát választottak, a hucul lovat. A hucul fajta ugyan nem azonos a szkítákkal, hunokkal, avarokkal és Árpáddal érkező lófajtával, mégis az egyetlen olyan magyarországi lótípus, amely megjelenésében, mozgásában emlékeztet az idővel elvesztett lovainkra. Ez a fajta Kárpátalján maradt fenn, ahol hegyi lóvá vált.
Az ősi magyar és a hucul lovaknak közös az őse. A kihalás szélén álló huculpopulációt kis létszáma miatt arab vérrel frissítették. Így a hucul ló a ma élő egyik legősibb fajtának tekinthető, küllemében máig hordozza a tarpán vadló ősi jegyeit. Ez az egyetlen magyar ló, amelynek kitenyésztésében nyoma sincs a nyugati kultúrának.
Csak amikor teljesen be van lovagolva a ló, akkor lehet a hátáról íjazni. A visszacsapó íj alkalmazása az íjkezelés mesterfoka. Az íjász a vállainak vonalában tartott nyílvessző fölött a célra szegezi tekintetét. Tartása egyenes és nemes; nem görnyed, nem bújik a fegyveréhez, nem hunyorog. Mindkét szemével figyel. Nyilával félreérthetetlenül a célra mutat, mintha nem is a szemével, hanem tudatának kiterjesztésével célozna. A magyar lovasíjászat nemcsak rendkívüli ügyességet kíván, hanem mozgásával a szellemi erők üzenetét is képes érthetővé tenni a magyarság számára.
