Magyarábok a Nílus mellett

Almásy megtudta, hogy a magyarábok őseit akkor már több mint 400 éve telepítette le II. Szelim szultán határőrnek a núbiai feketék ellen. Almásynak tovább kellett utazni Kairóba, ahol megkapta a magyarábok történetének dokumentumait. Távozása után Vádi-Halfában Hansjoachim von der Esch kutatta tovább a magyarábok történetét. Magyararti szigetén összegyűjtött mintegy 150 magyar szót, és a sziget egyik szikomorfájának árnyékában az emberek elmondták, hogy „mi, férfiak a magyarok nemzetségéből származunk, múltunkról soha semmit nem jegyeztek fel a könyvek, de történetünket megőriztük és ma is jól tudjuk, honnan kerültünk ide”. Esch irodalmi kutatások alapján kiderítette, hogy II. Szelim szultán 1517-ben megszállta Egyiptomot, és Szlavóniából, a Szerémségből, Erdélyből és Boszniából hozott ide foglyul ejtett férfiakat, akik a harcok befejezése után otthonra leltek. A már a Magyararti szigeten lakókhoz Mária Terézia idejében is költöztek magyarok, akik a korábban fölvett muszlim vallásukat nem akarták katolikusra cserélni.

Fehérvári Géza Londonban élő orientalista 1963-ban látogatta meg Magyarartit, éppen mielőtt az Asszuáni-gát építése miatt 1964-ben elárasztották a szigetet. A magyarábok a kartúmi magyar követséghez fordultak, hogy hazatérhessenek, de a kommunista magyar állam elutasította kérésüket.

Ezután Fodor István orientalista, követségi tanácsos 1965-ben és utána hajtott végre egyszemélyes expedíciót. Négy magyaráb faluból hozott értékelhető eredményeket. Ekkor a magyarábok már Kom Ombo környékén, négy faluban laktak (Katta, Inejba, Tuska és Ibrim), oda költöztették őket a szigetük elárasztása után. Fodor István számos magyar közmondást, eredetmondát, zenét, népművészeti anyagot gyűjtött össze. A magyarábok például nem beledit (arab kenyér) esznek, hanem kenyeret sütnek, ismerik a pörköltféléket, a húsos leveseket, és ételeiket magyarosan fűszerezik. Érdekes, hogy családfájukat az ajtófélfára írva vezetik. Sok keresztény szokást megtartottak, például ujjukkal kis keresztet rajzolnak újszülöttjeik homlokára, a kenyérre pedig, mielőtt megszegik, késsel vésnek keresztet. 1965-ben hétezren vallották magukat magyarábnak Egyiptomban és Szudánban. A Kom Ombo és Vádi-Halfa környékén élők elsősorban földtulajdonosok, földművesek, az asszuániak inkább diplomások, orvosok, mérnökök és kereskedők voltak. Fodor István egyik megjelent munkájában így ír: „Nem hinnénk, hogy olyan nagy nyomorúságban lenne az ország és a világ magyarsága, hogy ne tudna bármely csekély lépést tenni – immár a 24. óra után – e kis, magyar származásukat meghatóan valló, lassan teljesen széthulló magyar közösség érdekében.”

Miután a magyarábokhoz eljutott a híre, hogy Kákosy László magyar egyiptológus ásatást folytat a Királyok völgye előtti Gurna faluban, gyakran ellátogattak hozzá. Ekkor már Kiszely István antropológus és e sorok írója is tagja volt az expedíciónak. Megtudtuk, hogy a magyarábok minden, a területükre érkező magyar kereskedő, turista, műgyűjtő vagy kutató nevét felvésték az ajtófélfájukra, és várták az anyaország segítségét – hiába. A Magyararti sziget 1964-ben történt elárasztása előtt sírjaik megmentésére segítséget kértek a magyar államtól, de ez a megkeresés is süket fülekre talált.

A Magyarok Világszövetségének II. kongresszusa előtt kértük a szervezet akkori elnökét, Csoóri Sándort, hogy vegye fel a világszövetségbe a magyarábokat. Csoóri Sándor küldött nekik egy okmányt a felvételről, és három repülőjegyet, hogy a képviselőik részt vehessenek a kongresszuson. Amikor elvittük nekik az oklevelet, szemük könnybe lábadt, és azt mondták: „Megtiszteltetésnek vesszük a meghívást, de a repülőjegyre nincs szükségünk, mert nem vagyunk szegény emberek.” Eljöttek Budapestre közel 500 év után, mintha sose mentek volna el.