Meghaladni Trianont
Ma már nem lehetnek kétségeink afelől, hogy a trianoni békediktátum mélyen igazságtalan volt, még a diktálók saját normái szerint is. Hiszen a béketárgyalásokat annak a szándékával kezdték, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia romjain Közép-Európa minden nemzete végre saját államot alkothasson magának. Ehhez képest olyan etnikailag heterogén államalakulatokat kreáltak, amelyeknek népei az első pillanattól az egymástól való megszabadulást várták.
Csehszlovákiába összekényszerítették a cseheket és szlovákokat, az előbbiekhez kötözve többmilliós német, az utóbbihoz milliós magyar és ruszin kisebbséget. Miután a saját nemzetiségeik nagy részét sikerült elüldözniük, a csehek és szlovákok az első adandó alkalommal felrúgták a kényszerházasságot, utólag is bizonyítva a békekonstrukció hazug voltát. Jugoszláviát csak a királyi, majd a kommunista diktatúra tudta egyben tartani, hogy aztán a népei véres polgárháborúban szakítsák ki magukat a minden történelmi alapot nélkülöző délszláv államból. Románia milliós magyar és német (szász) kisebbséget kapott, az úgynevezett wilsoni elvek nagyobb szégyenére.
Trianon igazságtalansága ebből is nyilvánvaló. A legnagyobb bűnt persze a magyarsággal szemben követték el, a középponti magyar tömb milliós közösségeit vágva el az anyaországtól, nem is beszélve a Székelyföldről. Adódik a kérdés, hogy ez a békediktátum hogyan jöhetett mégis létre, milyen út vezetett el idáig. A válasz bonyolult, sok összetevőből áll, a lényeg azonban így is megragadható. És ha ez sikerül, akkor arról is sokat megtudhatunk, hogy ma mit tehetünk azért, hogy most végre megnyerjük a békét, elkerüljük a régi hibákat, és előnyünkre fordítsuk, amit száz év alatt megtanultunk.
Nagyon fontos, hogy nem szabad becsapni magunkat. Trianon nem valamiféle titkos nemzetközi összeesküvés következménye, a békediktátumig vezető folyamat mögött történelmi tények és folyamatok rejlenek. Ezek közül a legfontosabb, hogy 1920-ban a teljes Szent István-i állam még államszövetség formájában sem volt tartható, ahogy hosszú távon Csehszlovákia és Jugoszlávia sem volt az. A határváltozás semmi módon nem volt elkerülhető. És még egy szempontot nem hagyhatunk figyelmen kívül: Magyarország elveszítette a háborút, és ez teljes mértékben kiszolgáltatta a körülményeknek. E körülmények létrejötte azonban részben Magyarországon múlott.
Demográfia
1920-ra a magyarság a Kárpát-medence jelentős területeit demográfiai okból veszítette el. Itt tudnunk kell, hogy egy nép demográfiai egyensúlyát nemcsak a születések száma alakítja, hanem az asszimiláció is. A magyarság az ország első ötszáz évében jelentős asszimilációs vonzerőt gyakorolt a környező népekre, lélekszáma nem csupán a betelepülő néptöredékekkel (jászokkal, kunokkal), hanem a környező honos népek beolvadásával is gyarapodott. Az asszimiláció persze nem volt gyors folyamat, hiszen egészen a XIX. századig senki nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy ki milyen nemzetiségű, mégis elmondható, hogy a magyarság a középkor folyamán a demográfiai versenyben sikeresen szerepelt. Ezért volt képes viszonylag hamar kiheverni a tatárjárás óriási emberveszteségét, amely elsősorban a sík vidékek tisztán magyar etnikumú lakosságát sújtotta.
A török hódoltság következményeiről ugyanez nem mondható el. A török háborúk a mai ország középső területein tragikusan megritkították a magyar lakosságot, a Délvidéken pedig olyan mértékben elpusztították, hogy a magyar etnikum a többséget soha többé nem tudta visszaszerezni, a magyar–szerb nyelvhatár fokozatosan feljebb tolódott. Északon pedig kettős népmozgás indult meg, a Felvidék déli területeiről a magyarok a megritkított Alföldre és Dunántúlra, a szlovákok a délre húzódó felvidéki magyarok helyére vándoroltak, a nyelvhatár itt délre csúszott.
Erdély külön történet, itt a románság sok évszázadon át tartó folyamatos beszivárgása fordította meg az etnikai arányokat. A lényeg azonban mindhárom területet illetően ugyanaz: a magyarság elveszítette a többségét. A Kárpát-medence peremvidékén a magyarság a demográfiai versenyt a Mohácstól 1920-ig tartó időszakban elveszítette.
Mindez hatalmas tanulsággal szolgál a jelenre nézve: a demográfia nagyobb történelemalakító erő, mint akárhány hadsereg. Nyugat-Európa népei ezt még mindig nem értik, nekünk azonban keserves lecke tanította meg a tétel igazságát. A történelem természetesen nem ért véget, és a jövőt az a nép nyeri meg, amelyik a demográfiai vetélkedésben előnybe kerül.
Hírünk a világban
A második versenyt a nemzetközi diplomáciában veszítettük el. Az 1867-es kiegyezéssel Magyarország lemondott az önálló külpolitikáról, gyakorlatilag eltűnt a nemzetközi diplomáciából, sőt a nemzetközi nyilvánosságból, messziről nézvést belesimult a Habsburg Birodalomba, alig tűnt többnek, mint annak távoli tartománya. Ennek kettős következménye volt: Magyarország nem képviselte az álláspontját a nemzetközi folyamatokban, de ami még súlyosabb, a magyar politikai elit nem is értesült ezekről a folyamatokról.
Miközben Magyarországon azt gondolták, hogy a különböző, legfőképpen szlovák nemzetiségi mozgalmak nem túl jelentős belügyek, amelyeket a politika viszonylag könnyen leszerelhet, nem érzékelték, hogy Nyugat-Európában, elsősorban a cseh politikusok tevékenysége nyomán óriási rokonszenv támadt e mozgalmak iránt. Nem érzékelték, hogy a magyar államról, annak a kisebbségekhez való viszonyáról alkotott kép a kiegyezéstől az 1910-es évekig gyökeresen megváltozott, radikálisan negatívba fordult. A magyarság az első világháború előtt a nemzetközi közvélemény rokonszenvéért folytatott versenyt úgy veszítette el, hogy nem is értesült e versenyről.
Kiáltóan adódik a tanulság: az aktív külpolitika legalább annyira szolgálja a jövőt, mint a jelent.
A politikai baloldal felelőssége
Ott állt tehát a háborúban vesztes magyarság a győztesek ítélőszéke előtt, demográfiai hátrányban, külpolitikai hátország nélkül, ellenséges közvélemény által befolyásolt politikusokkal szemben. De még mindig maradtak esélyei. A teljes Nagy-Magyarország megtartása persze reménytelen volt, de a színmagyar területek ügyében lett volna miről tárgyalni. Ekkor azonban Magyarországra zuhant előbb a polgári baloldal, azután a kommunizmus.
Újra és újra felvetődik a kérdés, hogy vajon ha egy a körülményekhez képest stabil kormány az adott lehetőségek közepette egyben tartja a magyar hadseregnek legalább egy részét, megakadályozhatta volna-e területek elcsatolását. Újra és újra azt kell válaszolni, hogy igen, megtarthatta volna Dunaszerdahelyt, Kassát, Nagykárolyt, Nagyváradot, Szabadkát, Észak-Erdélyt.
Mint tudjuk, nem ez történt. Az őszirózsás forradalomnak nevezett eseménysorozat az ország katonai ellenálló képességét gyakorlatilag fölszámolta. Károlyi Mihály még csak egy dilettáns volt az ország élén, kormányának tevékenysége azonban logikusan torkollt a kommunista diktatúrába, amellyel Magyarország megszűnt tényező lenni a hadszíntéren és a béketárgyalásokon.
Mire a nemzetközi és hazai támogatást élvező Horthy Miklós közreműködésével tárgyalóképes kormány alakult Magyarországon, a döntések már megszülettek. Az új kormány csodával határos teljesítménye, hogy visszaszerezte Baranyát a szerbektől és Sopront az osztrákoktól.
Három szempont, három tanulság a mának. Az első, hogy a demográfia történelemformáló erő. A második: az aktív külpolitika a jövőt alapozza meg. A harmadikat talán úgy fogalmazhatjuk meg, hogy alaposan meg kell fontolnunk, kire bízzuk az ország sorsát. Így nem eltörölni, hanem meghaladni tudjuk Trianont.
