Misszionárius orvosok

– Hogy vannak az ikrek?

Csókay András: – December elején érkeztem haza Bangladesből, Rukayának pótoltuk a koponyacsontját. Ő az, akinek 33 nappal a szétválasztó műtét után súlyos agyi bevérzése volt, és ez nagyon visszavetette a gyógyulását. Most jöttek haza azok a rehabilitációs szakemberek is, akik hetekig velük voltak, és betanították a helyieket. Ott azért nagyon jó körülmények vannak, az ikrek egy gyönyörű rehabilitációs központba fognak kerülni, efelől nyugodtak vagyunk. Rabeya beszél, egyedül jár, tehát nála teljes visszatérés várható a normális életbe. Rukaya megtartja magát, tud nyelni, ülni, mozgatja a végtagjait, a tekintete éber, de nincs vele adekvát kommunikáció. A kérésre, hogy nyújtsd ki a nyelved, szorítsd meg a kezem, nincs egyértelmű válasz. Tehát orvosi szempontból nem beszélhetünk a tudat visszatéréséről, de bízunk a hároméves gyermek regenerációs képességében, illetve abban a rengeteg imádságban, amit már hónapok óta mondanak a gyerekekért akár Magyarországon, akár Bangladesben. Sokszor tapasztaltam már, és a tudomány is kimutatta statisztikailag, hogy az imádság hat a betegre. Ha szeretet van benne, függetlenül a vallástól. A szociálpszichológia vagy a nem hívők úgy nevezik, csoportos lelki támogatás, ezt Zseni Annamária pszichiátertől hallottam.

–  Az ima a szeretet kiáradása?

Cs. A.: – Igen. Sokan bolondnak néznek ezért személy szerint engem is, de az abszolútum felé való, kitárulkozó, kérő könyörgés működik. Mondhatjuk úgy is, hogy ez szeretetkiáramlás, mert szeretet nélkül semmi sincs. Az antibiotikum is jobban hat, ha szeretettel adjuk, jobban tudok operálni hatalmas agydaganatot, ha szeretettel végzem, nem iparosként. Ezt éreztük a legkritikusabb helyzetben is, amikor azt hittük, a gyerek nem fogja túlélni. Másnapra, Nagyboldogasszony napjára, a Szűzanya közbenjárására jobban lett. De nem biztos, hogy ha én imádkozom érted hamincadmagammal, meg fogsz gyógyulni. Az, hogy egy hároméves gyerek vagy az én tízéves fiam miért megy el, miközben itt marad az, aki kábítószer hatása alatt kiugrott az erkélyről, misztérium. Lehet, azért maradt, hogy megtérjen, és üdvösséget nyerjen, a mi szeretteink pedig már elnyerték. A Jóisten tartja kezében az életem, mert jobban szeret engem, mint a szeretteim vagy én magam. Valahogy így tudom ezt megmagyarázni laikusként, de én is az atyáktól tanultam.

–  Az ön életében a közös ima sokszor nagy jelentőségű változást hozott, a misszionáriusi munkája is így kezdődött.

Cs. A.: – Ez Međugorjéban történt 2016-ban. Minden nyáron van ott egy hatalmas ökumenikus fesztivál az ifjúság számára, és megkértek tanúságtételre. Ott találkoztam Francis Chiawa atyával, akivel közösen imádkoztunk, és akkor jött Szűzanyától a kérés, hogy Nigériában indítsunk egy orvosi missziót. Így aztán karácsony környékén már ott bóklásztam, kilenc katolikus kórházat látogattam végig, mire találtam egy CT-t a Szent Borromeo kórházban. Sikerült oda összekoldulnom a feltétlenül szükséges eszközöket, így a hatvanas évek színvonalán, de el tudtam indítani egy idegsebészeti missziót. Most is oda készülök január 22-én. És valóban, a kreatív ötletek sokszor jönnek akkor, amikor az ember leér a maga belső valóságába. Ez nagyon jól visszatükröződik a bangladesi ikrek esetében is, a három legfontosabb intuitív gondolat Jézus-imában jött. Az első az, hogy katéteres úton, a közös erek lezárásával válasszuk szét a vérellátást, ez egy teljesen új tudományos megoldás volt, enélkül nem lett volna esélyünk, hiszen okkal nem vállalkozott senki egy ilyen bonyolult érösszenövés szétválasztására. Hudák István pedig végre tudta hajtani. A másik a bonctani gyakorlatokon való modellezés gondolata volt, a harmadik a bőrnyújtás mikéntje, ami Pataki Gergely türelmes munkájának eredményeként meg is valósul. De az ima tükrözi az élő hit igazságát, és tisztít a kételytől is. Megfigyeltem magamon, ha félelem lesz úrrá rajtam, elkezdek imádkozni, így már nem a félelememre figyelek. Van félelmem, de nem uralkodik rajtam, mert hagyom, hogy az élet átjárjon, gyógyítson.

–  Jól értettem egy Facebook-bejegyzésből, hogy Fodor Réka a legutóbbi missziós útja végén maláriás volt?

Fodor Réka: – Igen, de erről csak szőrmentén beszélnék, mert nem szeretném elijeszteni a többi missziós orvost. Pár nap alatt kigyógyultam, és alapvetően biztonságosnak tartom Afrikát ebből a szempontból, hiszen a férjem és a kislányom is kivittem már.

Cs. A.: – Ehhez hozzá kell tenni, hogy Réka kiment az árvízbe, ami őrültség. Én bent vagyok a kórházban, az egy izolált hely, és nem csak a fegyveres őrök miatt. Ő belgyógyászként vidéken is kezeli a betegeket, és az sem lenne baj, de az árvízi területekre is elment, ahol rengeteg a szúnyog. Tényleg tűzön-vízen át gyógyít, mert legutóbb tűzvész is volt. Azért ez nem tartozik hozzá feltétlen egy missziós orvos munkájához.

F. R.: – De miről szólna egy misszió, ha nem arról, hogy bemész az árvízbe? Akkor tulajdonképpen minek menjek Nigériába egyáltalán?

Cs. A.: – Inkább a fegyveres őrséggel szokott probléma lenni, nem a betegségekkel.

–  Fegyveres őrség?

Cs. A.: – Rékáékat megérkezésük után harminchétszer igazoltatták éjjel a helyi hatóságok. De ez nem úgy néz ki, mint itthon, hanem benyomják a gépfegyvert az autóba. Nappal azonban nincs ilyen erős kontroll. De így is sok a terrortámadás.

–  Fodor Réka már tizenkét évesen missziós orvos akart lenni, méghozzá elsősorban missziós, ezért lett egyáltalán orvos. Miért vonzotta ez ennyire?

F. R.: – Albert Schweitzert olvastam akkoriban, és belém égett ez a kép, fekete gyerekek, nagy fehér óriás, szép szavannák, állatok. Valóban ezért jelentkeztem az orvosira, de aztán elfelejtettem, sok minden történt, jöttek a gyerekeim, hitel; úgy gondoltam, ez már úgysem fér bele. Négy éve olvastam a Magyar Afrika Társaság felhívását, Ugandába mentünk ki, egy negyvennapos, gyönyörű útra, ami aztán hatalmas hiányérzettel zárult. Négyezer embert vizsgáltunk meg, de Ugandában 38 millióan laknak. Ott nincs társadalombiztosítás, nem is lehetne, a nagy átlag földműves, akinek nincs munkahelye, van viszont hat gyereke. Az állami kórház nem látja el azt, aki nem fizet előre letétet, félretolják, és ott hal meg a műtő mellett. Az egyházi kórház kérdés nélkül ellátja, aki odaérkezik, de utána ők is elkérik az árát, ők sem tudnak ingyenes szolgáltatást nyújtani, így aztán be sem megy a kórházba, akinek nincs pénze. Ezért írtam a férjem, Greguss Sándor író segítségével az Afréka című könyvet, aminek az ára egy malária kezelése, tíz dollár. A hajam miatt neveztek el Afrékának. Végül létrehoztuk az alapítványt. Az az elvünk, hogy nemcsak halat adunk, hanem hálót is, orvoshiány van, de az ő képzésük még a mi alapítványunknak is nagy falat lenne. Viszont a nővéreké még belefér, egyébként az ő kompetenciájuk éppen ezért ott sokkal szélesebb, mint nálunk. Az első ösztöndíjasunk tandíját a Csókay házaspár állta, most már nyolcan vannak.

–  Lepratelepen is volt egy alkalommal…

F. R.: – De az nem volt veszélyes, sőt, az volt a legjobb élményem Kongóban. Andrással Veresegyházon találkoztam egy előadásán, kérdeztem, kell-e neki belgyógyász.

Cs. A.: – A nigériai missziónak tulajdonképpen már ő a vezetője, én csak segítem az Afréka Alapítványt, ahogy segítettem a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítvány bangladesi misszióját is.

–  Miért jó missziós orvosnak lenni?

F. R.: – Fogalmam sincs.

Cs. A.: – Én meg tudom mondani. Ő tényleg jól érzi ott magát. Ez a különbség köztünk, nekem a misszió kereszthordozás. Örülök, hogy segítek, a Szűzanya elhívott erre, csinálni kell, de mindig számolom a napokat. A bangladesi ikrek szétválasztása szakmailag nyilvánvalóan óriási kihívás volt, de Afrikához elképesztő lelkierő kell. Ott nagyon nehéz körülmények vannak, az ember haja égnek áll az ottani sterilitástól, de tudomásul kell venni, különben ne menjen oda. Úgy látszik, Rékában nagyobb a szeretet. Ő igbo nyelven is tud kommunikálni. Ez zseniális!

F. R.: – Én csak nagyon szeretem az ő nevetésüket, boldogságukat, az élethez való pozitív hozzáállásukat. Itthon nyolcvan beteg után olyan vagyok, mint akit kimostak, ott kétszázötvennél nem fáradok el. Volt rá példa, hogy egy nap alatt 350 embert vizsgáltam meg. Persze, nővérek is jönnek velem. Legutóbb két gasztroenterológus is, legközelebb meg még több missziós orvost viszek.

Cs. A.: – Azt én is megerősítem, hogy gazdagabban jövünk haza lélekben, mint ahogy elmentünk.

–  Más az afrikaiak hite?

Cs. A.: – Elképesztően. Mélyből, szívből jövő hitük van, ezért boldogok. Európában egy hívő általában az ész, a tudatosság útját járja, kevesebb érzelme van benne. Ott a szív bölcsessége, a szentmisék cumaniszerű éneke viszi az embert magával.

F. R.: – Táncolnak, buliznak. Ugyanolyan római katolikusok, mint mi, ugyanaz a liturgia, de egészen más érzés. Eljutottam egy temetésre is, az egy örömünnep volt. Kétezer-ötszáz ember, mert az érsek bátyja halt meg, és három órán keresztül hallelujáztak. Kérdeztem, minek örültök ennyire: hát felment a mennybe, hurrá!

–  Ez miért van? Mert rosszabb körülmények között élnek?

Cs. A.: – Jobb az evangelizáció. Különben igaz, a gazdagság és sok esetben a tudás is gőgöt termel ki, ami Krisztus tanításának legnagyobb ellentéte.

F. R.: – Nekem azt mondta Izunna atya, az igazgató, akivel sokat nevetünk, hogy azért könnyebb nekik a kereszténységet megélni, mert a régi, törzsi istenhitük is erős volt. Afrikában nem mindenki katolikus, de olyat nem találsz, aki ne hinne. Nem is értik, mi az az ateista.

Cs. A.: – Ezt megtapasztaltuk a bangladesi misszióban is, hogy ott a tanúságtétel nem ritka. Európában az olyan embert, aki műtét előtt hangosan elmond egy imát, hát, hogy is mondjam, megmosolyogják. Én a vizitet mindig egy-egy Teréz anyától vett szöveggel kezdem. Jó, elfogadják, de látom az arcokon, csak egy kedves szokásnak tartják. Ott a muszlim orvos leteríti a szőnyeget, de a keresztények is imádkoznak. Az, hogy műtét közben a személyzet rózsafüzérre fakadjon, nem különlegesség. Európa felszámolja önmagát jelen pillanatban. Hit helyett hiszékenység van. Ez látszódott a választásokon is.

–  Amikor hazajönnek Afrikából, nem nevetséges hallgatni, mennyit panaszkodunk, mi, magyarok?

F. R.: – De! Az én betegeim már értik ezt. Amikor először hazajöttem, nagyon kemény voltam. Elkezdett a beteg nyávogni, hogy fáj a lába, mondtam neki, örüljön, hogy van.

Cs. A.: – Azért ezzel vigyázni kell.

F. R.: – Jó, ez négy éve volt, azóta finomodtam. Mindig mondom, minimum tíz olyan dologgal lehetne indítani a napot, amiért hálásak lehetünk, csak körül kell nézni. Nigériában eleve misével kezdődik a nap, hattól hétig, és ott van a kórház nagy része.

Cs. A.: – A személyzet meg a családtagjaik, akik ott élnek a kórházhoz tartozó lakótömbökben. Ez egy együtt élő, lélegző, imádkozó, gyógyító közösség. A kórházi értekezlet is a templomban van.

–  Mindkettejük életében voltak pontok, amikor igazán hívővé váltak. Mesélnének erről?

Cs. A.: – Addig álkeresztény életet éltem. Azt mondtam, istenhívő vagyok, de talicskaistenem volt, mindig azt akartam, arra menjen, amerre én tolom. Pont tegnap volt a huszonegy éves évfordulója ennek a megtérésnek, egy misztikus élmény. De azt komoly bűnbánat előzte meg. Egy ilyen tapasztalathoz mély imádság vagy mély bűnbánat, még inkább szenvedés útján lehet eljutni. A kisfiam elvesztése után sokkal erősebb hitre jutottam.

F. R.: – Nekem ez inkább több stációból álló út volt. A jegyesoktatás volt az első, később a férjem nagyon súlyos, krónikus betegsége, amiből csodálatos módon fel tudott épülni. Afrika volt a harmadik pont. Most is, amikor kint voltunk, három kilométerre a várostól felgyújtottak egy papot. Mondtam Izunna atyának, te, ez itt történt, mellettünk. Azt mondja, Isten nyugosztalja, aztán evett tovább. Északon egész falvakat irtanak ki a muszlimok, ez az egy meghalt, felment a mennybe. Nincs könnycsepp.

Cs. A.: – Ez a mély hit. Drága Hevenesi atyám, már elhunyt, azt mondta Marciról, a kisfiamról, Andriskám, ne irigyeld Jézustól. A hitünk alapja, hogy a halálunk a belépés egy olyan öröklétbe, ami sokkal jobb, mint a földi létünk.

F. R.: – A legjobban azt irigylem az afrikaiaktól, hogy pont ezért boldogok a földön is.

Cs. A.: – Most van advent, nagy elánnal készülünk Jézus születésére, de ők állandóan ebben az állapotban vannak. Ott egész évben karácsony van. Egész évben szeretet. Pedig ott a pokol is egyben, az értelmetlenül elvesztett gyerekek tömegében.

F. R.: – Mindig azt mondom, ők az igazi misszionáriusok, mert én hazajövök a XXI. századba, de ők ott maradnak. Izunna Belgiumban élt hat évig, ott írta a doktoriját, de hazament, megéli a mindennapokat, hogy az emberek belehalnak a tífuszba és a maláriába, amiből én négy nap alatt felgyógyultam. New Yorkban tanult egészségügyi menedzsmentet, és elviseli, hogy leáll az áram a műtét közepén. Szerzett egy generátort, hogy Andrásék be tudják fejezni, de az is bedöglött, mire szerzett még egyet. Tavalyra sikerült csak megoldani a 24 órás vízellátást a kórházban. És alázattal dolgozik.

Ha anyagilag szeretné támogatni dr. Fodor Réka következő afrikai belgyógyászati misszióját, írja az átutalás megjegyzés rovatába: „belgyógyász”.

Ha anyagilag szeretné támogatni dr. Csókay András következő afrikai idegsebészeti misszióját, írja az átutalás megjegyzés rovatába: „idegsebész”.