MOGYI-ból MOGYE

A cikk első része ITT olvasható.

2011. június 1-jén a dékán értesítette a tanárokat, hogy az új törvény értelmében a 2011/2012 tanévtől az oktatás külön román és magyar tanszékeken zajlik. A levélben felkérték a tanárokat, hogy döntsenek, melyik tanszéken akarnak dolgozni. A problémák a 2011. június 16-i egyetemi szenátusi gyűlésen jelentkeztek, amikor az intézményi charta volt napirenden. A magyar tanszékek létrehozása helyett a szenátus öt vegyes tanszék elindításáról szavazott az Általános Orvosi Kar esetében. Tiltakozásként a szenátus magyar tagjai elhagyták a termet. De mivel a szenátus 75 százalékát román oktatók tették ki, a szavazás folytatódhatott a magyar kollégák hiányában is… Az egyetem vezetősége mindezt tehát az egyetemi autonómiára hivatkozva elszabotálta, és ez folyamatos konfliktusokat gerjesztett a magyar és a román oktatók és hallgatók közt.

A döntést, azaz az új chartát véleményezve az oktatási minisztérium – egyebek mellett – két fontos módosítást indítványozott. Az első változtatás a magyar tanszékek létrehozására vonatkozott volna, a második pedig a teljes körű magyar nyelvű oktatás beindítására. Ez azért is lett volna fontos, mert a jelenleg is érvényben levő 46. cikk szövege alapján a szemináriumok, a klinikai és szakmai gyakorlatok román nyelven folynak. A véleményezés hatására az egyetemi szenátus soron következő ülésén (2011. október 24.) a magyar tanszékek ügye újból napirendre került, de ezúttal nem volt meg a szavazáshoz szükséges létszám. Az Általános Orvosi Kar dékánja arra kérte fel a magyar oktatókat, hogy készítsenek egy szimulációt a magyar tagozat működéséről, és ezúton bizonyítsák be, hogy képes függetlenül működni.

A vizsgálat szerint a budapesti Semmelweis Egyetem és a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvosi Kara támogatásával a MOGYE valamennyi magyar tanszéke akkreditációt nyerhetett volna. A szenátus következő ülésén, azaz 2011. november 2-án a szimuláció bemutatásának eredményeiről nem esett szó. Bár a chartát néhány jelentéktelen ponton módosították, a magyar tannyelvű oktatás szempontjából fontos megjegyzéseket elutasították. Noha minden magyar tanár a módosított charta ellen voksolt, az egyetem román többségű szenátusa kétharmados többséggel megszavazta.

Ezután a magyar nyelvű oktatás ügye holtpontra jutott, és a mai napig nincsen megoldva. A konfliktust a jobboldali Ungureanu-kormány, azaz elsősorban a miniszterelnök – neve is mutatja, hogy részben magyar, egészen pontosan csángó származású – úgy próbálta rendezni, hogy kormányhatározattal hozta létre az egyetemen belül a magyar kart. Ez a döntés azonban nem volt összhangban az oktatási törvény 133. és 135. cikkeivel, hiszen tanszékeket továbbra is kizárólag az egyetem szenátusa alapíthatott. A kormányhatározatot ezért az egyetemi autonómia megsértésének indokával éles bírálat érte a MOGYE román oktatói és hallgatói, valamint a román parlamenti ellenzék részéről is, és ez az érv képezte a később a kormány bukásához vezető bizalmatlansági indítvány alapját. Később a MOGYE a törvény előtt is megtámadta a kormányhatározatot, a bíróság pedig felfüggesztette annak végrehajtását.

Ezután az Oktatási Minisztérium közvetítő akciója eredményeként létrejött, a MOGYE magyar oktatói, valamint Szabó Béla, a magyar tagozat megválasztott vezetője és Leonard Azamfirei rektor által aláírt 7 pontos megegyezés a következő lépéseket rögzítette:

• a magyar tagozat belső választásának megismétlése a szenátus magyar képviselőinek megnevezése céljával;

• az egyetem magyar rektorhelyettesének kinevezése;

• az egyetemi charta módosítása, abba a magyar tagozatra való hivatkozás beiktatása;

• a magyar rektorhelyettesnek a magyar tagozaton meghirdetendő állásokról való döntési joggal való felruházása;

• a magyarok számára fenntartott tanársegédi állásokra magyarul tudó oktatók alkalmazása;

• az egyetemi akkreditáció támogatása a magyar oktatók részéről;

• a magyar tanszékek az akkreditáció befejeztével alakulnak meg.

A szenátus elfogadta az egyezményt, azonban a magyar tanszékek és magyar gyakorlati oktatás kérdését már nem tűzte napirendre. Mindehhez hozzá kell fűzni, hogy a hatályos román oktatási törvény szerint az egyetemi autonómia gyakorlása nem ellenkezhet az érvényben levő törvényekkel, és az oktatási miniszter a fenti jogsértések miatt ekkor még akár indítványozhatta volna a kormánynak az egyetem feloszlatását vagy teljes újraszervezését is, esetleg csökkenthette, illetve ideiglenesen vagy véglegesen felfüggeszthette volna az egyetem közpénzekből való támogatását egészen a törvényeknek megfelelő működés helyreállításáig. Viszont nyilvánvalóan éppen ezért – azaz éppen e lehetséges lépések megakadályozására – egy sürgősségi kormányrendelet eltörölte 2013. december 30-án e jogosultságait.

Az Ungureanu-kormány meddő próbálkozásai óta is akadálytalanul folytatódik tehát az egyetem elrománosítása, és ezt az állításomat az elmúlt három év következő fejleményei, adatai, döntései és tényei támasztják alá:

• Az egyetem jelenlegi rektora nem beszél magyarul, és a négy rektorhelyettes közül csak egy magyar anyanyelvű.

• A dékánok és tanszékvezetők románok, az egyetem legfontosabb végrehajtó szervének, az igazgatótanácsnak (Consiliul de administraţie) kilenc tagja közül csak egy magyar.

• Az egyetem adminisztrációjában alkalmazott 12 titkárnő közül csupán egy beszél magyarul, a hét idegennyelv-tanár pedig mind román anyanyelvű.

• Nincsen magyar nyelvű oktatás a hároméves kinetoterápia-, dietetika- és fogtechnika-képzésen, valamint románul tartják az összes gyakorlati foglalkozást.

• Az újonnan alapított kutatóintézet valamennyi vezetője román.

• A magyar nyelvű tanárok és diákok száma egyaránt csökken: egyre kevesebb magyar nyelvű tanárt alkalmaznak, adminisztratív eszközökkel korlátozzák a magyar hallgatók számát, ami által biztosítják a román hallgatók növekvő arányát. Továbbá, a jelenlegi vezetést bíráló tanárokat megfélemlítik és megbüntetik.

Bár felröppentek olyan hangok, és magam is olvastam, hallottam olyan interjúkat, beszélgetéseket, amelyek szerint a magyar államnak és a Sapientia egyetemnek közös tervei vannak az erdélyi magyar nyelvű orvosképzés feltámasztására, ez mit sem változtat azon, hogy Marosvásárhely, ez az erőteljes elrománosításnak kitett város, Székelyföld egykori és a székely autonómia korábban tervezett fővárosa minden jel szerint véglegesen elveszti, sőt már elvesztette jelentős szellemi és kulturális bástyáját, azaz az egykori magyar orvosi egyetemet.

Szőke László ismertette a napokban egy televíziós interjújában, hogy készültek hitelesnek tekinthető kutatások az utóbbi időben, amelyek igazolják azt a korábbi feltételezésünket, hogy egy-egy térségben, településen vagy városban az asszimiláció folyamatát hatványozottan felgyorsítja a magyar intézményrendszer elsorvasztása. Azt gondolom, Marosvásárhely esetében a cél egyértelmű. Ha mondjuk Csíkba kerül a magyar orvosképzés, akkor ez jelentős mértékben elősegíti, hogy a nyelvhatár még keletebbre szoruljon, a tömbmagyarság pedig minél gyorsabban minél kisebb területre kényszerüljön visszavonulni.

Pár éve a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, Csűry István felvetette egy nagyváradi református kórház felépítésének gondolatát. Ha mindenképp elkerülhetetlen lesz Marosvásárhely feladása, célszerű lenne megvizsgálni, mennyiben jelentené a nagyváradi, bihari és partiumi, amúgy szintén rohamosan gyengülő magyarság kulturális és közösségi megerősödését a magyar orvosi oktatás Váradra helyezése. Fontos szempont lehet az is, hogy egy új, most épülő kórházat talán könnyebben és gazdaságosabban lehetne úgy létrehozni és megtervezni, hogy megfeleljen egy egyetemi gyakorló és oktató kórház elvárásainak. E kérdésben azonban nyilván számos egyéb politikai és gazdasági szempontot, lehetőséget is mérlegelni kell.

Fontos mindezt azzal kiegészíteni, hogy jelenleg 13 egyetemi és főiskolai karon folyik Romániában orvos- és gyógyszerészképzés, tehát igazán indokolt lenne e számokat figyelembe véve is az önálló magyar orvosképzés újraindítása. A hasonló jellegű gondokra azonban a jövőben egyetlen megoldás kínálkozhat: a magyarság kulturális és oktatási autonómiája. Tehát autonómiát, mégpedig többszintű autonómiát kell elérnünk, amíg nem késő. Erdélyben e területen is az utolsó pillanatnál tartunk.