Ne félj kimondani az igazat!

–„Önök nem pusztán képviselőtársaikat gyalázzák meg trágárságukkal, modortalanságukkal, stílustalanságukkal, hanem mindenkit, aki tiszteli gyönyörű nyelvünket és aki szeretne büszke lenni mindazokra, akik az ország házában az ő képviseletüket látják el” – írják az ellenzéki képviselőknek címezve abban a közleményben, amit nemrég adott ki a Lovas István Társaság. Miért döntöttek úgy, hogy közzéteszik ezt az állásfoglalást? Ennyit romlott volna színvonal mondjuk a tíz évvel ezelőttihez képest?

– Nemhogy egyszerűen rosszabb lett, hanem több nagyságrenddel lett rosszabb a színvonal. Ha csak abból a laza negyven évből indulok ki, amióta a szakmában vagyok, akkor is azt mondom, hogy elképzelhetetlen mértékű az a mélyrepülés, amit a sajtóban, a közbeszédben tapasztalunk. És ennek nincs lényegi köze ahhoz, hogy negyven évvel ezelőtt még „létező szocializmus” volt, utána pedig elkezdtünk rendszert váltani. Mindenesetre mostanra annyira rendszert váltottunk, hogy az égegyadta világon mindent szabad… Persze, nem mindenkinek. Hogy egy ismerősömet idézzem, a koronavírus okozta furcsaságok néhány emberből kihozták az állatot is. Sajnos ezzel egyet lehet érteni, talán csak annyiban vitatkoznék vele, hogy az állatok nemigen tudnak magukról ennyire megfeledkezve, természetüktől idegen dolgokat csinálni. Gondoljunk csak arra, milyen támadásokat kaptak azok az orvosok, szakemberek, akik nap mint nap kiálltak a sajtó elé…

– Május elején nyílt levélben mondott köszönetet Müller Cecília országos tiszti főorvosnak, amihez aztán több mint tizenegyezren csatlakoztak az interneten.

– Egyszer be kell hogy teljen a pohár. Van emberi méltóság, vannak olyan korlátok, amiket például szabadszájúságban, stílusban nem szabadna átlépni. Nézetem szerint nem beszélhetünk jogállamról, ha nincs rend, ha nincsenek olyan jogszabályok, amelyek mindenkire vonatkozva gátat szabnak a féktelen hazudozásnak, undorító trágárságoknak. Vagy hogy egy másik példát említsek: miképpen történhet meg egy jogállamban, hogy egy tanköteles gyerek, aki kétszáz órát hiányzott az iskolából, milliós kártérítést kap? Hogyan létezhet, hogy kártérítést ítélnek meg egy közönséges bűnözőnek, mert nem sütött be a cellájába a nap? Úgyhogy vannak gondok a jogállammal, csak éppen nem olyan szempontból, ahogy az álliberális társaság hirdeti. Ha a világban zajló eseményeket látjuk, sajnos azt mondhatjuk, lassan az olyan alapvető fogalmak is értelmüket vesztik, mint például a demokrácia, mert nincsenek teljesen egzakt módon meghatározva. Megzavarodnak az emberek, mert nincsenek igazodási pontok. Egyesek teljes joggal azt érzik, hogy másoknak mindent szabad, miközben ők bizonyos kérdésekben nem mondhatják el a véleményüket. Úgyhogy ha napjaink eseményeit nézzük a világban, számos olyan tényezőt látunk, amivel kapcsolatban megrendülhet az emberek biztonságba, demokráciába vetett hite. A normális világban való hite.

– Ez is az oka annak, hogy a Lovas István Társaság egyre több ügyben szólal meg?

– Jó lenne, ha visszatérnénk a normális mederbe. Ne lehessen például csak úgy, bizonyítékok nélkül belekiabálni a világba különböző vádakat. Ahogy járom az országot, látom, mennyire tele van a puttonyuk az embereknek például azzal, hogy lépten-nyomon azt hallják: „ezek lopnak”. Lehet, hogy így van. De egy jogállamban egy ilyen vádhoz bizonyítékok kellenek. Normális esetben azt gondolnám, amennyiben például azt állítom valakiről, hogy mindennap megver, első lépésben minimum egy látleletet kell felmutatnom, ha pedig nem vagyok hajlandó bizonyítani az állításaimat, akkor nem vesznek komolyan. Ma viszont az tapasztalom a közéletben, hogy bárkit bármivel meg lehet vádolni bizonyítékok nélkül. Ez pedig nagyon bomlaszt, mert az emberek úgy érezhetik: nincs remény arra, hogy valaha visszatérjen a világ a rendes kerékvágásba. Sajtóbéli közmunkásként ugyanakkor, ahogy szoktam magamat nevezni, nagyon is megértem a kormány helyzetét, milyen rettenetes lehet ebben a sok oldalról szorító satuban létezni és gondolkodni a jövőről, miközben rendkívül ambíciózus, emberi, azt is mondhatnám, magasztos célok vannak a magyarság előtt, amiket ez a kabinet próbál megvalósítani.

– Valószínűleg sokan emlékeznek az ezredforduló médiahelyzetére. Hiába kapott 2002-ben a Fidesz a kormányt alakító MSZP-vel lényegében megegyező számú szavazatot, az ellenzéki pártot támogató média egy napilapot és két hetilapot jelentett, ezzel szemben a baloldalon csak országos napilapból volt három, és akkor még nem beszéltünk a két országos kereskedelmi tévéről, a megyei lapokról, a hetilapokról. Ehhez képest abban az időszakban, kormánypárti képviselőként, a szocialista Ujhelyi István azzal volt elfoglalva, hogy bármi áron távozásra bírja önt a rádió elnöki posztjáról, mert nem tetszett neki, hogy van a közrádiónak a konzervatív emberekhez szóló műsora. Mit szól, amikor ma azt hallja a baloldaltól, hogy nincs sajtószabadság, vagy amikor például az említett Ujhelyi arra panaszkodik, hogy most nem kiegyenlítettek a médiaviszonyok?

– Ha volna kedvem hatalmasakat kacarászni, azt tenném. Ujhelyi István helyében mindenesetre befognám a számat ebben a kérdésben, jól emlékszem például arra, amikor egyedül tüntetett a rádió épülete előtt az elnökségem ellen, konkrétumokat viszont nem tudott mondani azzal kapcsolatban, miért kellene távoznom. Bizonyos erkölcsi színvonal alatti emberekkel nem szoktam foglalkozni, most sem tenném bővebben.

– A baloldali médiatúlsúly kedvelt témája volt Lovas Istvánnak is. Miért döntöttek úgy a halála után, hogy létrehozzák a Lovas István Társaságot?

– Dr. Soltész Péterrel, akivel mindketten István barátai voltunk, úgy éreztük, hogy hiba nem továbbvinni a rá jellemző újságírói szellemiséget. Nem a hirtelenharagúságát, hanem azt a szakmai bölcsességet, tudással és tényekkel alátámasztott bátorságot, amivel ő rendelkezett. István nagyon fontosnak tartotta, hogy az újságíró ne legyen gyáva, ne féljen a retorzióktól, merje kimondani, leírni az igazságot. A társasággal ezért létrehoztunk egy sajtódíjat, amit az első alkalommal, tavaly, Szakács Árpád vehetett át, és szeretnénk továbbadni tanfolyam, iskola formájában is ezeket az értékeket.

– Nem csupán a társaság ügyeivel foglalkozik: bár inkább televíziós, rádiós személyiségként ismerte meg önt a közvélemény, manapság rendszeresen ír véleménycikkeket. Hogyan jött ez a lehetőség?

– Engem arra nevelt az élet, hogy reggeltől másnap reggelig dolgozzak. Ezért amikor el kellett jönnöm a rádióból, bár közben két évig voltam az Echo TV-nél is, hiányérzetem volt. Petán Pétert, a Magyar Hírlap főszerkesztőjét régóta ismerem, de magamtól nem jutott volna eszembe, hogy egy napilapban publikáljak. Egy közös ismerősünk javasolta, ne csak magamnak írjak, keressem meg Pétert, hátha érdekelnék a gondolataim. Küldtem neki cikket, amit elfogadott, később pedig szerződést is ajánlott, így immár rendszeresen írhatok a lapba. Emellett pedig dolgozunk azon, hogy elindíthassuk az imént említett képzést. Lovas István első könyvének az volt a címe, hogy Jobbegyenes. Neves újságírók segítségével azt szeretnénk megtanítani a fiataloknak, mit jelent a jobbegyenes, vagyis hogyan lehet keménynek és őszintének lenni anélkül, hogy bármilyen szempontból is igazságtalan lennél.