Radikálisan új fejezet jön

–  Az európai szociáldemokraták csúcsjelöltje, Frans Timmermans újabb budapesti látogatása során Orbán Viktorral vitázott volna az egyik hírcsatornán. Ez azt jelenti, hogy számára a magyar miniszterelnök legalább olyan ellenfél, mint a néppárti Manfred Weber? Az ember azt gondolná, egy jelölt a kampányban azokkal akar kiállni vitára, akik ugyanarra a posztra aspirálnak…

–  Ez a liberális kognitív disszonancia már régóta jellemzi az európai politikát. Európai uniós vezető politikusok, tagállamok állam- és kormányfői, páneurópai pártok vezetői időről időre indulatosan beszélnek arról, hogy mindaz, ami Magyarországon politikailag történik, úgymond lényegtelen, a magyar kormány „egyáltalán nem áll az érdeklődés középpontjában”, Orbán Viktor miniszterelnöki tevékenysége pedig pláne „szóra sem érdemes”. Ezzel szemben persze azt látjuk, hogy Orbán Viktorral kelnek, fekszenek, és gondolatban vele töltik a napjukat is. Lassan már minden kérdésben Magyarország, a magyar kormány, a Fidesz, illetve Orbán Viktor lett a viszonyítási pont. Amikor a világpolitikában betöltött helyünkről gondolkodunk, érdemes a józan ész és a realitásérzékünk alapján abból kiindulnunk, hogy mi egy átlagos méretű európai ország vagyunk. Nem vagyunk kis ország, mert kis országnak például Málta, Ciprus, a balti országok, Szlovákia vagy Szlovénia számít. Mi az átlagos méretű európai országok csoportjába tartozunk, mint például Hollandia, Svédország, Görögország vagy Portugália, és van a hét nagy, húszmilliós vagy annál nagyobb lélekszámú uniós ország. Tehát nekünk tízmilliós országként, tizenötmilliós nemzetként érdemes tisztában lennünk a helyi értékünkkel, egyáltalán nem szabad kishitűen jelentéktelennek minősíteni magunkat, de természetesen azt sem gondolhatjuk, hogy világhatalom vagyunk. Ehhez a helyzethez képest viszont sokszorosa annak a politikának a jelentősége és hatása, ami Magyarországhoz, a 2010 utáni polgári kormányokhoz és – különösen 2015 után – Orbán Viktor nevéhez kötődik. Ennek a sajátos lenyomata az, hogy Macrontól Timmermansig, a spanyol szocialista miniszterelnöktől Verhofstadtig mindenki Orbán Viktorhoz viszonyítja önmagát, Orbán Viktor álláspontjához képest definiálja a sajátját.

–  Túl vagyunk a kampány nagyobb részén: a két legerősebbnek tartott párt csúcsjelöltje, Weber, illetve Timmermans között milyen különbségek látszanak?

–  Vannak lényegi különbségek kettejük között, így szerintem nem lenne helyes kaján mosollyal azt állítani, hogy lám-lám, Weber és Timmermans tulajdonképpen egymás tükörképe. De mielőtt a kettejük elképzelései közötti eltérésekről beszélnénk, érdemes talán a kiindulópontot, a csúcsjelölti rendszert megvizsgálni, mert ez láthatóan egy rossz konstrukció.

–  Miért rossz?

–  Az egész dolog abban gyökeredzik, hogy az unióban van tucatnyi olyan tagállam, ahol az unióval kapcsolatos közbeszédben fontos téma a három alap­intézmény, az Európai Bizottság, az Európai Parlament és az Európai Tanács intézményközi vitája. Ez az intézményközi vita lényegét tekintve nem más, mint egy virtigli álkérdés. Persze akad néhány olyan ügy, amiben valóban lényeges lehet ezen intézmények egymáshoz való viszonya, de összességében teljesen öncélú, ahogy ezek folyamatosan csuklóztatják egymást, amit egyébként évtizedek óta láthatunk az Európai Unió napi működésében. Ez egy igazi uniós bürokratikus buborék: a parlament piszkálja a bizottságot és a tanácsot, a tanács a parlamentet és a bizottságot, a bizottság pedig a másik kettőt. Ebből az intézményi rivalizálásból adódóan született az a döntés a parlamentben, hogy úgymond erősíteni kell az Európai Parlament beleszólását az Európai Bizottság elnökének megválasztásába, hogy az EP ne csak egy bólogató János legyen, amely az európai parlamenti választások után megszavazza a tanács által jelölt bizottsági elnököt. Erre találták ki azt, hogy a frakcióval rendelkező európai pártcsaládok már a választások előtt megnevezik a csúcsjelöltjeiket, azaz azt a személyt, aki, amennyiben az adott európai pártcsalád nyeri az európai parlamenti választásokat, vagyis a legnagyobb képviselőcsoportja lesz az EP-ben, majd a tanács elé kerül bizottsági elnökjelöltként. De ez csupán egy olyan politikai deklaráció, ami még magát az Európai Parlamentet sem kötelezi semmire. Jellemző, hogy például a liberálisok frakciója egy hétfős csúcsjelölti csapatot nevezett meg, ami már önmagában is nevetségessé teszi ezt az egész rendszert.

–  De akkor azt mondja, hogy a sajtóban a két legerősebbnek nevezett jelölt közül nem mindegy, hogy Weber vagy Timmermans?

–  Igen. Nem akarom megsérteni az SZDSZ első elnökét, de Frans Timmermans nagyjából úgy írható le, mint egy nagyon gyenge Kis Jánosba oltott Gyurcsány Ferenc. Erőszakos és betegesen ideológiavezérelt politikus, aki az embereket, a közösségeket érintő problémák megoldását érintő elgondolásainál soha nem a valóságból, hanem az élettől fényévnyi távolságban lévő ideológiai doktrínákból indul ki. És ez minden kérdésben így van, legyen szó a klímaváltozásról, az EU kiépítendő úgynevezett szociális pilléréről, a versenyjogról vagy a bevándorláspolitikáról.

–  És Manfred Weber?

–  Weber politikusként a mai Európai Néppárt centrumától enyhén jobbra helyezkedik el. A Néppárt tagjainak többsége tőle inkább balra, a tagpártok nagyjából harmada-negyede pedig Webertől jobbra van. Azt mondhatjuk tehát, hogy Manfred Weber szinte minden szimbolikus és gyakorlatias kérdésben mást gondol, mint Timmermans, van olyan ügy, amiben csak egy kicsit, de van, amiben gyökeresen ellentétes az álláspontja. Weber az egész kampányában balra politizált, ami teljes tévedés, de azért a gyenge és a bűnrossz között van különbség.

–  Orbán Viktor május elején bejelentette, hogy a Fidesz nem támogatja Manfred Webert. Úgy fogalmazott: a magyar kormány és vezetője nem kerülhet abba a helyzetbe, hogy olyan embert támogasson európai bizottsági elnöknek, aki eleve kijelenti, hogy nem tart igényt a magyarok szavazataira. De akkor ki lehet a támogatható jelölt? Felmerülhet valaki más a Néppártból, vagy csak más pártszövetségek csúcsjelöltje jöhet szóba?

–  Weber kijelentésével kapcsolatban szögezzük le: olyan nincs és nem is lehet, hogy egy ötszázmillió európai polgár együttműködését meghatározó intézménynek valaki úgy szeretne az elnöke lenni, hogy megsért több millió ehhez a közösséghez tartozó embert. Manfred Weber alkalmatlan, mert a magyar polgárok millióit megsértette. Többször beszéltem már arról, hogy nem szeretem a tesztoszteron-politikát, amikor már-már egy túlfűtött kocsmai vitához lesz hasonló a hangulat, de ugyanakkor az is igaz, hogy ha valaki megsérti hazánk polgárainak millióit az európai közéletben, akkor a miniszterelnöknek morális és közjogi kötelessége, hogy ezt a sértést néven nevezze, és megvédje a magyarokat. Az európai parlamenti választások után, úgy látom, egy új fejezet, egy nagy és mélyreható átalakulás kezdődik majd az Európai Unió életében. A voksolás eredményének ismerete nélkül izgalmas ugyan latolgatni, hogy mely pozícióba kik kerülhetnek, és magánemberek, politológusok, elemzők vagy újságírók nyugodtan meg is tehetik ezt, de szerintem egy magára valamit is adó politikusban legyen annyi türelem, hogy megvárja a választások eredményét.

–  Április végén beszélt arról, hogy adatigényléssel fordulnak az Európai Bizottsághoz a migránskártyákkal kapcsolatban, hogy kiderüljön, hány migráns kapott ilyet, mennyi pénzt költöttek erre, hányfajta anonim bankkártyaprogram létezik, illetve hány esetben folytattak le biztonsági vizsgálatot a kedvezményezettek körében. Kaptak már választ?

–  Az adatigénylést eljuttattuk a bizottság illetékes főigazgatóságának vezetőjéhez, ahonnan eddig nem érkezett reakció, de bízunk benne, hogy a bizonyára igen sűrű elfoglaltságaik közepette is rövidesen válaszolnak. Az Európai Bizottság migrációhoz való hozzáállását, bevándorláspárti politikáját a migránskártyák ügyén túl az is jól mutatja, hogy a múlt héten az Európai Bíróságon folytatódott az úgynevezett kvótaper. Ami már csak azért is érdekes, mert jóformán nem is létezik olyan hatalmas betűméret, amekkorával az Európai Bizottság különböző közleményeiben leírják, hogy nincs is napirenden a kötelező át- és betelepítés kérdése. De a valóság ezzel szemben az, hogy amikor a bizottságnak lehetősége lenne azt mondani, visszalép a pertől, mert már nincs ilyen áttelepítéssel kapcsolatos terve, akkor ők mégis beleállnak ebbe a perbe, ami mögött nyilvánvalóan politikai szándék húzódik. Ez az ügy is elképesztő szimbóluma az általuk képviselt őrült és életveszélyes bevándorláspárti politikának.

–  Hogy látja, mit várnak a választástól Brüsszelben? Tart a jelenlegi elit a hétvégi voksolástól?

–  A jelenlegi vezetők, fanatikus elkötelezettséggel vagy az önszuggesztió állapotában, kőkeményen status quo-pártiak. Nagyjából azt gondolják, mint amiről a minap Jávor Benedek is beszélt az egyik ellenzéki orgánumnak, felmondva azt az egyszeregyet, amit a jelenlegi elit szajkóz: nem a bevándorláspártiak és a bevándorlásellenesek között, nem is a globalista utópia őrületét képviselők és az erős nemzetállamok hatékony együttműködésében gondolkodók között húzódik a politikai törésvonal, hanem vannak „az európai integráció további elmélyítését szorgalmazó, a minden kérdésre a még több Európa válaszát adó politikai erők” és „az együttműködést szétverni igyekvő, populista, nacionalista, szélsőjobboldali pártok”. Még mindig azt hiszik, hogy a polgárok gondolkodása a valóságról, a személyes életükről azon mesterséges ideológiai konstrukció szerint zajlik, amit évtizedekig igyekeztek letolni az emberek torkán. De ez már rég nem így van, a választópolgárok elsöprő többsége egyáltalán nem úgy látja a helyzetet, mint ahogy ez az elit leírja. Hogy ez majd a választási eredményben milyen súllyal jelenik meg, csak vasárnap tudjuk meg. Jómagam azt gondolom, hogy radikálisan új fejezetre van szükség az Európai Unió működésében.