Rákay Philip: Ti is, mi is ugyanazok vagyunk

– Amikor 2002-ben elvállaltad a Fidesz Kossuth téri rendezvényének vezetését, már ismert és sikeres műsorvezető voltál a zenetévé, illetve a közmédia révén. Akkoriban Orbán Viktor mögé felsorakozni nem volt kockázatmentes döntés, hiszen Egerszegi Krisztináról például azt mondta egy MSZP-s vezető, miután levélben állt ki a Fidesz mellett, hogy onnantól kezdve már csak a fél ország „Egérkéje”. Nem tartottál attól, hogy ezzel vége lehet az addigi pályádnak?

– Ez az Egerszegi Krisztinát érintő kijelentés valóban súlyos, árokmélyítő mondat volt, ami sokunkba nagyon mélyen beégett… Különös, hogy épp erről az időszakról kezdünk el beszélgetni, mert az utóbbi időben többször is azon kaptam magam, hogy eszembe jutnak a 2002 és 2010 között történtek. Ez a nyolc év ugyan – politikai értelemben – eléggé dicstelen időszakként kerül majd be a történelemkönyvekbe, amibe szegény hazánk kis híján bele is rokkant, ugyanakkor ez az időszak a polgári-nemzeti-keresztény-jobboldali közösség egymásra találásának nyolc gyönyörű esztendeje is volt. Egy olyan erős, értékrendalapú közösség létrejöttét köszönhetjük magunknak és az akkori országrontó MSZP–SZDSZ-es kormányzásnak, amely közösségnek a hajóját azóta sem lehetett elsüllyeszteni. Amikor mi, patrióták bepárásodott szemmel gondolunk a két évtizeddel ezelőtti időszakra, akkor nem csupán „az idő mindent megszépít” típusú nosztalgikus múltidézésről van szó részünkről, hanem arról, hogy pontosan tudjuk: annak a korszaknak bizony kulcsszerepe volt a későbbi jobboldali kormányzás és a kétharmados felhatalmazások létrejöttében, így Magyarország sorsának alakításában. Ami pedig a személyes élményeimet illeti, 2002-ben – látva a Kossuth téren és környékén összegyűlt, szeretettel és méltósággal teli, egymásra találó jobboldali tömeget – azt mondtam: ha soha életemben nem állhatok többé színpadon vagy kamera elé, nekem ez akkor is megérte.

– És majdnem így is lett…

– Valóban, kirúgtak a zenetévéből és az MTV-ből is, gyakorlatilag pária lettem az akkori magyar médiavilágban. Miközben előtte szinte minden évben elhalmoztak különböző médiadíjakkal, másnapra, április 14-re hirtelen egy tehetségtelen senki lettem az akkor még kizárólag a baloldal által uralt hazai médiavilág szemében. Akkor ez a helyzet nem tűnt túl vidámnak, mert harmincévesen azzal szembesültem, hogy a már több mint tíz éve épített, sikeres karrierem egy csapásra véget ért. Ezzel együtt egyetlen percre sem bántam meg a döntésemet. Persze a következmények sem leptek meg, hiszen pontosan tudtam, milyen hangulat uralkodik itthon a médiában, és sejteni lehetett, miképpen reagál majd az akkor még teljes egyeduralmában fürdő, nagy hatalmú és rendkívül hangos baloldali értelmiség. Hozzáteszem, amikor elvállaltam, hogy a Kossuth téri nagygyűlés házigazdájaként kiállok Orbán Viktor mellett, sokan éreztük már, hogy bár a választás matematikailag még megnyerhető, kisebb csoda lenne, ha a második fordulóban a Fidesz fordítani tudna. Sajnos nem is sikerült, bár csupán egy hajszálon múlt…

– Mégis azt mondod, nem bántad meg a döntésedet. Miért?

– Mert a 2002-es választás után végigcsinálhattam Orbán Viktor mellett egy olyan nyolc évet, ami életem egyik legszebb időszaka volt. Ekkor ismerhettem meg őt igazán, hiszen oda-vissza jó néhányszor átutaztuk Magyarországot, egymás mellett ülve az autóban. Szoktam mondani: azért állok mellette a mai napig, mert ismerem, és tudom, hogy milyen ember. Nem felejtem el, hányszor beszélt rajongva a hazánkról… Ez az az időszak, amikor nem csak vele, de más politikus, sportoló, újságíró és művész barátainkkal egyfolytában jártuk az országot, kisebb rendezvények és nagygyűlések, Történelem, Fő utca, kulturális események, számtalan pozitív kezdeményezés szökkent szárba… Tartottuk egymásban a lelket, és próbáltunk a magunk eszközeivel kovászai lenni annak az alakuló közösségnek, amely akkoriban talált egymásra és lett egyre erősebb. Nem túlzás azt állítani, hogy a jobboldal számára ezek voltak a rendszerváltoztatás utáni időszak legmeghatározóbb évei.

– Manapság egy „rapper-műsorvezető” úgy lázad, hogy az egyik kereskedelmi tévéből átmegy a másik, ellenzéki csatornához még több pénz-pénz-pénzecskéért, hogy aztán írjon egy miniszterelnököt gyalázó dalt, azon szintén sok pénzt keresve. És azt mondják rá, milyen bátor. Annak idején, amikor a jobboldalnak egyetlen napilapja, három hetilapja és pár tévé-, illetve rádióműsora volt, azért ez nem egészen így működött…

– Valóban, érdemes magunkat is emlékeztetnünk arra, hogy 2002-ben szinte semmink nem volt, csupán néhány lap és néhány műsor, ahol megjelenhetett a baloldalétól eltérő gondolat. A kormánypártok negyven év alatti szavazói talán el sem tudják képzelni, honnan indult és hogyan kezdett építkezni a választási vereség után a Fidesz. 2002-ben még csupán „karnyújtási távolságra” voltunk 1990-től, a médiában akkoriban még semmiféle rendszerváltoztatás nem történt. Az összes megyei lap, az országos közéleti napi-, heti- és havilapok 90 százaléka, a televízió- és rádióállomások mind-mind a baloldalhoz köthető külföldi multik vagy a baloldalhoz köthető magyar vállalkozók tulajdonában voltak. A sajtó- és médiavilág korifeusai szinte egytől egyig az egykori elvtársakból, azok hozzátartozóiból és hű tanítványaikból kerültek ki. És ebben semmiféle barokkos túlzás nincs. Voltak ugyan üdítő kivételek, mondjuk a Magyar Televízióban Siklósi Beatrix és Matúz Gábor műsora, a Magyar Rádióban a Vasárnapi újság, illetve az akkori ATV-n a Sajtóklub, ahol megjelenhetett másféle gondolat, de ezeket is igyekeztek ügyesen elhallgatni. A jobboldali értelmiség teljes ellehetetlenítése zajlott, minden lehetséges eszközzel. Döbbenetes még feleleveníteni is, mi minden történt velünk akkoriban. Hogy egy személyes példát említsek: nem elég, hogy engem is mindenhonnan kirúgtak, és a feleségem, Orsi írói karrierjét is igyekeztek zárójelbe tenni, de 2002-ben történt az is, hogy hazafelé tartottunk a várandós feleségemmel, a házunk előtt pedig vártak ránk egy autóban ülve, és amikor átmentünk az úttesten, el akartak bennünket ütni, miközben azt kiabálták: „Fasiszta fideszesek!” Úgy kellett elrántanom a feleségemet a kocsi elől… Ma már szinte hihetetlen, milyen világban éltünk.

– Aztán 2002 nyarán úgy döntöttetek, megalapítjátok a Hír TV-t. Hogyan jött az ötlet?

– Valahol az óbudai Hajógyári-szigeten ültünk össze egy szerény irodában hatan-heten azon gondolkodva, hogy létre kellene hozni végre egy jobboldali tévét. Akkor még elég merész álomnak tűnt. Hónapokig keményen dolgoztunk, bevonva egyre több kollégát, ebből született 2002 decemberében a Hír TV. Nem volt egyszerű dolgunk, hiszen még azért is közelharcot kellett vívnunk, hogy új csatornaként bekerüljünk a kábeltelevíziók kínálatába. Emlékszem, több településen, például Vácon is polgári körös tüntetés szerveződött annak érdekében, hogy a baloldali vezetésű város tulajdonában álló helyi szolgáltató méltóztasson betenni a Hír TV-t a többi csatorna közé. Miközben a véleményszabadság szentségéről papoltak, el akarták taposni a jobboldali hangokat. Csak a szokásos, balliberális-komcsi tempó szerint…

– Nem sokkal később, 2003-ban indult a Történelem, Fő utca című sorozat, amellyel, mondhatom többes szám első személyben, hiszen a Demokrata a fő szervezője volt, bejártuk az országot, sőt a határon túlra is eljutottunk. A helyi polgári körösök, jobboldali emberek hol egy tornacsarnokot, hol egy kulturális központot, színháztermet vagy Debrecenben például, ahol Orbán Viktor volt a főszónok, a Főnix Csarnokot töltötték meg, És úgy telt el közösen néhány óra, hogy az nem az aktuális kormány szidásáról, hanem az összetartozás öröméről szólt.

– Ez az óriási különbség közöttünk és a most velünk szemben felsorakozó politikai tömb között, és ennek a receptjét egyszerűen nem képesek lemásolni, mert teljesen más mozgatja őket, mint ami bennünket. Mi nem valami vagy valaki ellen jöttünk össze akkoriban, mi a polgári Magyarország szent ügye mellett tettük le a garast. 1998 és 2002, az első Orbán-kormány idején is létezett már a jobboldali, nemzeti szavazótábor, de nem alkottunk még valódi közösséget. Mindenki csöndben tette a dolgát, nem voltak nagygyűlések, mert nem éreztük, hogy ezekre szükségünk volna. Láttuk, hogy az első Orbán-kormány jól vezeti az országot, rengeteg remek dolog történt négy esztendő alatt, azt éreztük – nyolc évvel a rendszerváltozás után –, hogy végre elkezd épülni az a polgári Magyarország, amire vártunk. Aztán a 2002-es első forduló után mindez összedőlni látszott. A Kossuth tér legnagyobb élménye talán nem is az volt, hogy olyan sokan voltunk, mint politikai gyűlésen a rendszerváltoztatás óta még soha, hanem az, hogy az egyívású emberek egymásra találhattak. Vadidegenek és távoli ismerősök is ott, a Kossuth téren vagy épp a tévéközvetítésen keresztül döbbentek rá, hogy nincsenek egyedül a véleményükkel, az értékrendjükkel. Olyan közösségi élményt élhettek át, amire előtte talán még soha nem volt példa, és ez rendkívül felszabadító érzés volt.

– Ezt az érzést pedig a választási vereség sem gyengítette meg.

– Nem bizony, és ezt vittük tovább a Történelem, Fő utcákkal, országjárásokkal és más rendezvényekkel. Bárhová mentünk, rengetegen gyűltek össze, minden helyszínen együtt énekeltük a dalokat, hallgattuk a verseket, a politikusainkat, összekapaszkodva, hiszen egyet akartunk, egyet gondoltunk a világról. Persze nem tetszett, amit a szocik és liberálisok műveltek a hazánkkal, ennek is hangot adtunk, sőt voltak karcosabb vélemények, erős kijelentések is, gondoljunk csak a Lovas István, Bencsik András, Bayer Zsolt fémjelezte remek Sajtóklubokra. Ők is jöttek velünk a Fő utcán, de emellett volt egy nagyon színes kulturális program, volt lehetőség jókedvűen, optimistán beszélgetni egymással, kialakultak az egymásért kiálló, a cél érdekében egymást segítő közösségek. Ezzel a keresztény-konzervatív erővel azóta sem képesek mit kezdeni, se kiköpni, se lenyelni nem tudják. Gondoljuk csak el, hány és hány formáció, kasztingolt vezető próbálkozott már mesterséges, ad hoc választási közösségek összegereblyézésével, de mindig csúfos kudarc lett a vége. Ahogy ennek a mostani brüsszeli projektnek is az lesz. Mert kötőanyag és valós zsinórmérték, na meg tartalom nélkül nem megy.

– Nem véletlenül próbálja Magyar Péter lemásolni Orbán Viktort…

– Magyar a csuklójára tekerhet egy teljes kegytárgyboltnyi rózsafüzért, becsomagolhatja magát magyar zászlóba, bocskaiba, fahangon elkántálhat akárhány Wass Albert-idézetet, de a rajongói számára mindez nem több, mint üres póz, hiteltelenül maníros kelléktár, amiről mindenki pontosan tudja, hogy ő maga sem gondolja komolyan. Láthattuk, hogy amikor vége lett a legutóbbi nagygyűlésének és fölöslegessé váltak a magyar zászlók, ott is landoltak a kuka mellett a földön, az üres sörösdobozok mellett. A mi közösségünk számára a nemzeti jelképek állandóak, szentek és sérthetetlenek, hogy mást ne mondjak, nekünk Erdély nem román föld… Ahogy nem volt az húsz évvel ezelőtt sem. Lényegi kérdésekben, az értékeinkben semmit sem változtunk. A Digitális Polgári Körök életre hívásának is talán ez az egyik legfontosabb üzenete. Hiába telt el huszonhárom év 2002 óta, de „ti is és mi is ugyanazok vagyunk”, mi álltunk együtt, meghatódva 2002-ben a Kossuth téren, és együtt mozdultunk azokban az években, amikor szükség volt ránk. Azóta persze sok minden történt, a világ a digitális tér felé mozdult el, ahol szintén fontos, hogy teljes erőnkkel jelen legyünk, de mi továbbra is a személyes találkozásokban, kapcsolatokban hiszünk, és ugyanaz a közös szenvedély mozgat bennünket, amiben már 2002-ben is hittünk, és amit úgy hívnak: a hazánk.

– A másik oldalról Medgyessy Pétertől Gyurcsányon, Bajnain, Márki-Zayn át Magyar Péterig elég sokan voltak Orbán Viktor kihívói ebben a bő két évtizedben. Magyar Pétert hová helyezed ebben a sorban?

– A kanna legaljára. Van szerencsétlenségem őt személyesen is ismerni, ugyan nem túl mélyen, de jó párszor találkoztam vele. Nem túlzok, amikor azt mondom: a Jóisten kímélje meg a hazánkat attól, hogy ez a Magyar Péter nevezetű alak akár csak 15 méteres közelségből rápillantson a miniszterelnöki székre, nemhogy beleüljön. Ez a morál nélküli szemfényvesztő egyébként tökéletes archetípusa az úgynevezett influenszer politikusnak. Remekül leképezi, hogy milyen bántóan felületes, sekélyesen üres irányba halad a világ. A politikai kommunikáció legnagyobb drámája ma az, hogy egyre jobban leegyszerűsödik, és egyre inkább az impulzuskommunikáció veszi át a mélység, a valódi tartalom szerepét. Ezt látjuk az egész világban és a Tiszában is. Magyar Péterről – kis túlzással – több fotó készült az elmúlt másfél évben, mint Palvin Barbara topmodellről. Mindenféle pózban láttuk már ezt a betegesen narcisztikus alakot, láttuk csücsöríteni szamócával a szájában, lucernamezőben fetrengve az aktuális babájával, láttuk csónak elejében táncikálni, árnyékbokszolni, cicákkal cukiskodni, sütni, főzni, makramézni… Ezekkel a szánalomra méltó pótcselekvésekkel rövid távon persze rengeteg lájkot lehet begyűjteni, na meg azzal is, ahogy a vele szemben állókat gyalázza, sokszor szemrebbenés nélkül hazudozva, aljas álhíreket terjesztve. De kérdem én: a pillanatnyi figyelem sikeres elrablása a közösségi médiában mégis mit árul el Magyar Péter kormányzóképességéről? Semmit. Egy bántóan inkompatibilis, szavahihetetlen, megbízhatatlan embert látunk a legnagyobb ellenzéki párt élén, hogy igencsak szembetűnő személyiségzavarairól ne is beszéljünk. Szerintem sokat elmond a túloldalról, miféle karaktereket tudtak kitermelni az elmúlt két évtizedben. Persze a balliberális közeg ezen válsága nem csupán itthon, hanem világszerte is jól tetten érhető. Hol vannak ma a felkészült, valódi vízióval, politikafilozófia alapokon nyugvó stratégiával rendelkező, választott európai vezetők? Orbán Viktoron kívül nagyítóval sem találunk ilyet. Nem csoda, hogy zsigeri gyűlöletet éreznek a magyar miniszterelnök minden mozdulata iránt, képtelenek ugyanis elviselni egy olyan erős, szuverén, patrióta vezetőt, mint ő. Élet-halál harc várható 2026-ban, mert nem pusztán a magyar választás kimenetele számukra a tét, legnagyobb ellenségüket, Orbán Viktort akarják eltakarítani az útból. Ez a helyzet. Gigantikus küzdelem várható…

– Szembemegy a globalista baloldal törekvéseivel az is, hogy ápoljuk hazaszerető hőseink, történelmi személyiségeink emlékét. Ez is az oka annak, hogy családoddal előbb a Petőfi család, majd Arany János, most pedig Jókai Mór síremlékének felújítását támogattátok?

– Feleségemmel azon szoktunk mosolyogni, hogy mi valamiféle időutazók vagyunk, akik különös vonzódást éreznek az előttünk járt nemzedékek, történeti korok hősei, alakjai, történései iránt. Ő az írásaiban, a könyveiben, jómagam anno a Szabadság tér ’56 és a Szabadság tér ’89 című sorozataimmal vagy épp történelmi filmekkel igyekszem őrizni a lángot. Arra pedig különösen büszkék vagyunk, hogy mecénásként hozzájárulhattunk történelmi-irodalmi nagyságaink síremlékeinek teljes körű felújításához.

– Visszatérve október 23-ára: a Békemenet és a Kossuth tér mennyire hozta elő benned a 2002-es emlékeket?

– Nagyjából tíz évvel ezelőtt tudatosan lezártam a műsorvezetői pályafutásomat, sem televízióban, sem színpadon nem vállaltam hasonló feladatot, mert egyáltalán nem hajt már a szereplési vágy. Persze amikor olyan politikai helyzet adódik, mint a mostani, amikor az ember úgy érzi, esetleg tud tenni valamit a saját politikai közösségéért, akkor nem mond nemet. Ezért is vállaltam örömmel a Digitális Polgári Körök nagyköveti pozícióját és az ezzel járó DPK-gyűlés házigazda szerepét Szabó Zsófival, vagy épp a Kossuth téri október 23-ai rendezvény levezénylését. Felemelő volt újra ott állni az Országház melletti színpadon, voltak pillanatok, amikor például az ’56-os hősök álltak mellettem, amelyek egészen megrendítőek voltak. Bevallom, nem is mertem lepillantani a színpad előtt állókra, mert érzékeltem, hogy sokan a szemüket törölgetik, és nem akartam magam is túlságosan elérzékenyülni. Nagyszerű volt megint együtt lenni, megtapasztalni ennek a remek közösségnek az erejét. A színpadi műsor közben volt egy kis időnk, és miniszterelnök úrral felidéztük a 2002-es közös élményeket. Szemmel láthatóan őt is megérintette a felemelő ’56-os műsor és az az évtizedek óta tartó szeretet és tisztelet, amivel ez a patrióta közösség rá tekint. Amikor a rendezvény után feltettem egy, a színpadon vele készült közös fotót a közösségi oldalamra, amelyen az látható, hogy az ünnepség végén együtt integetünk a közönségnek, akkor vettem észre, hogy bizony a miniszterelnöknek is kicsit párás volt a tekintete…

– Indul a Digitális Polgári Körök országjárása, az interjú megjelenését követő szombaton Győrben lesz az első állomás. Mikor merült fel ez az ötlet?

– Még a Papp László Budapest Sportarénában rendezett hatalmas, 12 ezer fős nagygyűlés előtt vetődött fel, hogy persze, digitális polgári körök vagyunk, hallatjuk is a hangunkat az online világban rendesen, de azért a polgári ethoszhoz mégiscsak a személyes találkozások, a személyes közös élmények állnak a legközelebb. Facebook-huszárként lehet lájkolni, kommentelni, bejegyzéseket írni, megosztani, de ez nem zárja ki, hogy időről időre találkozzunk is egymással. Bevallom, némi nosztalgia is mozgatott, amikor többekkel együtt azt javasoltam, induljunk el egy országjárásra, felidézve a húsz-huszonhárom évvel ezelőtti időket, mert megint fontos mondandónk van egymásnak, jó lesz a másik szemébe nézni, megosztani a véleményünket, az élményeinket. Az Arénában tartott esemény nagy sikere és ereje talán abból fakadt, hogy sokan sokfélék vagyunk, akik erre a polgári-patrióta világra szavazunk. A Columbia Egyetem professzorától a volt szépségkirálynőig, az olimpikon sportolótól a Kossuth-díjas művészig rengetegféle ember állt ki a patrióta értékek mellett, de mindannyian egy olyan országot látnak maguk előtt, ami továbbra is a béke szigete marad, ahol van jövőnk, ahol nem lehet kérdés, marad-e hazánk. Sokan vagyunk, sokfélék, de van egy közös szenvedélyünk, amit úgy hívnak: Magyarország. Ezt az üzenetet szerintem minél több helyre el kell vinnünk, ezt az erőt újra és újra, minél több helyen meg kell mutatnunk a hozzánk hasonlóan gondolkodóknak és azoknak is, akik eddig talán még soha nem szavaztak a Fideszre.

– Milyen lesz a rendezvénysorozat?

– Tartalmas műsort állítottunk össze minden helyszínre, helyi és országosan ismert közéleti emberekkel, politikusokkal, felemelő művészeti produkciókkal és Orbán Viktorral, akit ezúttal nem a pulpitus mögül beszédet mondó miniszterelnök szerepében fogunk majd látni. Sok meglepetéssel készülünk, amiket nem csupán a helyszínen jelen lévők, hanem a Hír TV és különböző internetes fórumok, podcastok nézői is élőben láthatnak majd. Alig várjuk már a találkozásokat!