Segíteni éltető
Fiatal korától a segítő szándék vezérli, tizenéves korától a helyi egyházközség aktív tagja. Középiskola után a nyíregyházi Hittudományi Főiskolára ment tanulni azzal a szándékkal, hogy pap lesz – végül úgy hozta a sors, hogy civilként fejezte be a teológiát és pedagógiát. Két évet dolgozott a Vakok Iskolájában halmozottan sérült gyerekekkel, nyaranta Németországban sérült felnőtteket segített. Mentálhigiénét, mediációt, családterápiát és pszichodrámát tanult. Később barátaival megalapította a Családokért Egyesületet, aminek keretében közösségeket épít, mentálhigiénés szakemberként pár- és családterápiát és mentálhigiénés tanácsadást tart. Hosszú út és a lételemének érzett segítőszándéka vezettek oda, hogy megkapja a Kopp-Skrabski Díj jelölést.Interjú Dobrai Zoltánnal, a Családokért Egyesület vezetőjével
Miért teológiát tanult a középiskola után?
Szeretetteljes görögkatolikus családban nőttem fel Pátrohán, Kisvárda mellett. A településen van egy római katolikus templom, ott folytak a görög liturgiák is. Tizenévesen egy sárospataki táborban találkoztam Telenkó Miklós atyával, aki kerekesszékből szervezte minden évben Keresztény Összejövetel Zemplén néven a fiataloknak szóló egyhetes találkozást. Jó viszony alakult ki közöttünk, majd a szemináriumi képzés részeként egy időre mindennapi életének segítője is lettem. Ez a segítés, a szolgálat ekkor tetszett meg nagyon. Idővel én is szervező lettem, pályázatokat írtunk, főztem, pakoltam, mindig abban segítettem, amire szükség volt. Ő néhány éve már az örök hazába költözött. Megéreztem, hogy mennyire jó egy elfogadó, támogató közösség részesének és aktív szereplőjének lenni, és szeretném minél több embernek megmutatni, hogy nincsenek egyedül és az elfogadó közösség az erőforrás az életünkben.
Miután elvégezte a teológiát, utána hogyan alakult az élete? Elkezdett közösségben dolgozni, szolgálni?
Azért is készültem papnak, mert az érdekelt, hogy hogyan segítsek. Akkor úgy gondoltam, hogy ezen az úton járva tudok a legtöbbet tenni az emberekért. Végül úgy alakult, hogy az utolsó évet már civilként végeztem el. Ez a döntés az én önismereti utam egyik fő állomása és eredménye volt. A szemináriumi éveim alatt kispap társaimmal jártunk sérült gyerekekhez segíteni, szerveztünk nekik nyári tábort, zarándoklatot. Így adva volt a lehetőség, hogy megtanuljam, milyen emberekkel dolgozni, csapatot vezetni. A szociális gyakorlati évemet egy osztrák önkormányzatnál és plébánián kezdtem, majd Németországban idősek otthonában dolgoztam, később egy gyermekfaluban. Nagyon szép emlékek ezek. A spielbergi önkormányzatnál nagyon sok innovációt láttam, az idősotthonban sok szeretet kaptam az ott élőktől, a gyerekfaluban való munka pedig nekem szinte vakáció volt. Ezután kezdtem Budapesten a Vakok Iskolájában dolgozni, majd érkezett egy felkérés a görögkatolikus egyháztól, hogy számítanak rám és igen fiatalon nagy felelősséget és lehetőséget kaptam. Egy fiú kollégiumért voltam felelős, majd egy belvárosi ingatlant kellett programokkal megtöltenem és mindemellett hitoktattam is Budapesten hét különböző iskolában.
Mikor kezdett családokkal foglalkozni?
Családterápiát a teológia után kezdtem tanulni. Roska Péter atya és Bíró László püspök atya tartott családpasztorációs tábort és talán ott hallottam először, hogy a család szerepe meghatározó. Nem csak a gyerekekkel kell foglalkozni az iskolában és a különböző intézményekben, közösségekben, hanem a szülőkkel is, hiszen a gyermek elsődleges mintája, a példa előtte az lesz, amit a családban lát, otthon. Nekem ez egy olyan mélyre ható felismerés volt, hogy akkor letisztult előttem: nekem a családokkal kell komplexen foglalkozni, ha eredményesen akarok segíteni. Ezután rendre kerestem a lehetőségeket, hogy mit olvassak el, mit tanuljak. Így jött a családterápia és a mentálhigiéné, mediáció, önismeret a látóhatáromba.
Mit jelent Önnek a család?
A származási családomból azt hozom, hogy a család egy összetartó közösség. A szüleimtől megtanultam, hogy a munka érték és ennek gyümölcsei vannak. Teljesen természetes volt számomra, hogy gyerekként a szomszéd utcában vagy szomszéd faluban élő nagyszüleimmel töltöttem időt. Épp csak meglátogattam őket vagy hosszan hallgattam nagypapámat a háború és a kommunizmus szörnyűségeiről, de ha tanácsra volt szükségem, akkor mindkét nagymamám bölcsességére számíthattam. Szerencsés vagyok, mert olyan közegben nőttem fel, ahol a tágabb családdal is aktív kapcsolatunk volt, hol ünnepeken találkoztunk, máskor pedig a munka hozott össze minket.
Mi az, amit otthon látott és biztosan továbbadja a gyermekeinek?
Édesapám is aktív részese volt az életünknek. Ma úgy mondanánk, hogy családbarát munkahelyei voltak. Így én azt láttam gyerekként, hogy édesapám is elkísér az óvodába, vagy együtt tanulunk, takarítunk, ott van a szülői értekezleteken. Igyekszem én is olyan feladatokat vállalni, ami a családi életünkkel összeegyeztethető. Édesapám vitt minket rendszeresen a templomba, hiszen apai ágon lettünk mi a húgommal görögkatolikusok. Viszont a helyi református közösséget is megismerhettem, mivel édesanyám református nevelést kapott. Nagyobb ünnepeken mi is elkísértük anyát és nagymamámat az istentiszteletekre. Ezt a fajta nagyon szép együttműködést közösségek között szeretném máshol is megvalósítani. Gyerekként mindig az volt a benyomásom, hogy szeretik és tisztelik a faluban a szüleimet és ez nagyon jó érzéssel töltött el mindig, persze ez felelősség is volt.
Ezért is alapította meg a Családokért Egyesület?
Szerettem volna egyre többet tenni a korombeli fiatal felnőttekért és a családokért. Amikor Budapestre jöttem a Vakok Iskolájába, ebben az időben keresett meg a Görögkatolikus Egyház, hogy dolgozzak nekik. Felkínáltak egy felújításra váró épületet Zuglóban fiú kollégium elindítása céljából, melynek felkértek az igazgatására. Nagyon megtisztelő volt a megkeresés és igazán nagy volt a kihívás. Az épület másik részében pedig rendezvényeket szerveztem. Ezzel egy időben egy belvárosi közösségi teret is rám bíztak, amivel megszületett a Családokért Egyesület alapja. A szakmai, baráti körömből kerestem szakembereket, önkénteseket, egyre többen csatlakoztak hozzánk.
Mivel foglalkozik a Családokért Egyesület?
Két fő irányvonal alakult ki az évek során, egyrészt közösséget építünk és egyénileg is segítünk. Számomra a legfőbb szempont az volt, hogy nyitottak legyünk mindenkire, nemtől, kortól és egyéb ideológiai hovatartozástól függetlenül. Önismereti alkalmakat szervezünk, egyéni tanácsadással segítünk és fórumokat teremtünk a találkozásra, immár országosan. Fesztiválokon jelenünk meg, családi kirándulásokat szervezünk, eltérő fejlődésű gyermeket nevelő családoknak nyújtunk családterápiát, fejlesztést a gyermekek számára, egyszülősöknek szervezünk programokat. Kiemelt partnereink a Háló Közösség és az Egyszülős Központ is.
Az egyesületben milyen feladatokat lát el?
A stratégiai tervezést, az innovációt én irányítom. Egyre több kollégánk van és egyre több önkéntes csatlakozik hozzánk.
Jelölték a Kopp-Skrabski Díjra, amelynek nemsokára lejár a szavazási határideje. Mit jelent ez Önnek?
Számomra maga a jelölés is már nagy elismerés. Azt mutatja, hogy van értéke annak a munkának, ami sok éve szenvedélyem, amivel a szabadidőmet töltöm. Egyre többen megismerik a szervezetünket, egyre több helyre eljutunk és tudunk segíteni. Van egy nagy üvegablak a TÁRSas Játékok helyszínén. Szeretek az ablak előtti padon ülni és nézni, ahogy bent az emberek mosolyognak és jól érzik magukat. Azt, hogy jelöltje lettem a Kopp-Skrabski díjnak, ahhoz tudnám kötni, hogy minél több emberhez juttassam el azt a bizonyságot, hogy ha válság van egy házasságban vagy családban, akkor is van megoldás. Nincsenek problémamentes kapcsolatok és tökéletes emberek. A problémát közösen kell megoldani, ahol mindkét félre ugyanúgy szükség van. A Kopp-Skrabski díj jelöltjeire augusztus 31-éig lehet szavazni, izgatottan várom az eredményt.
Az interjút készítette: Uzoni Veronika
