Somlói anziksz
Megérkeztünk. Poharunkba hűvös somlai bor kerül: olaszrizling, hárslevelű, persze juhfark, és még több más. A bor médium föld és ég, múlandó és örök között. A mindenséget éljük a pillanatban.
„…a somlai tűzbor, vulkánon termett. A Somló mellett nincs víz. Nagy síkság közepén emelkedik és korona alakja van. (…) Minden bor az embert újabb és újabb megkülönböztetési feladatok elé állítja. Nos, a somlai számomra az a szoláris bariton, de szimfonikus szőke hímbor, amely a legmagasabb teremtő spiritualitás olaját tartalmazza, éspedig boraink közül egyedülálló tömény tisztaságban. Ezért gondolom, hogy minden bor ugyan társas, és igazi lényét akkor tárja fel, ha közösségben isszák, a somlai a magányos itala. Annyira tele van a teremtés mámorának olajával, hogy csak kellően elmélyedt, végleg elcsendesült, kiegyensúlyozott magányban szabad inni. A somlairól (az eredeti, ősi, ma már ritka, csaknem fehér-arany, száraz, tüzes somlairól van szó) egyébként még azt kívánom elmondani, hogy bár minden komolyabb hegyi bor inkább a negyvenen felüli kornak, mint a fiatalságnak felel meg, a somlai az aggastyán bora. A bölcsek bora, azoké az embereké, akik végül is megtanulták a legnagyobb tudást, a derűt. Egészen személyes dolog, és csak azért mondom el, mert szigligeti meditációm egyik nagy eredménye volt: a somlai bor hieratikus maszkjában éreztem magam a legközelebb ahhoz a kiérett derűhöz és bölcsességhez, ahhoz az intenzív teremtő mámorhoz, amely ezt a világot megalkotta” – írja Hamvas Béla írta A bor filozófiája című közismert, de talán nem eléggé közértett esszéjében.
Igen, a Somló. Ősi vulkánoknak a balatoni tanúhegyektől elbitangolt magányos remetéje, a Bakonyalja és a Kisalföld csöndes határvidékének szikár, büszke őrizője, hazánk, a Kárpát-medence legkisebb borvidéke. A szédítő meredekségű, sörétté aprózódott bazalton elterülő, a kőből bort fakasztó emberrel szinte ellenséges hegyoldalak nem adják könnyen az életet. Ember és szőlő egyaránt megszenved érte.
De hitből, kínból, teremtő akaratból csoda születik, épp ahogy Hamvas, ez a nagy magyar tradicionalista gondolkodó szavakba öntötte. Ez a somlai bor: tűz és kő, só és föld, hit és kín, vadregényes misztérium.
Vadregényes maga a hegy, a Somló is, ahol barangolunk, mielőtt borongolnánk.
Itt van például az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus évében emelt Szent István-kilátó. Tornyából tiszta időben ellátni az Alpok keleti nyúlványaiig és a felvidéki Kis-Kárpátokig. Dél felé kémlelve a látóhatárt a balatoni tanúhegyek mutatják a hátukat: a Csobánc, a Gulács, a Haláp, a Badacsony, a Szent György-hegy és a tüneményes Szigliget.
A kilátó tövében nagy idők tanúja, több mint százharminc éves katonai szintezőoszlop rejtőzik. Odébb tekintélyt parancsoló kereszt, alatta Szent István király szobra figyelmeztet keresztény magyar hazánk építésének és védelmezésének örök, szent kötelességére.
Aztán ott a rengetegből előtűnő somlói vár, amely romjaiban is méltóságot sugároz és tiszteletet parancsol. 1352-ben említi az első írás, egykor királyi vár volt, később a Garaiak, a Rozgonyiak, az Anthimiak birtoka, Mátyás király a molnárlegényből lett törökverő hősnek, Kinizsi Pálnak adományozta, majd a pápaságtól cselvetéssel elütött Bakócz Tamás püspöké lett. Őt az Erdődyek követték a birtokban, ők védelmezték meg a híres-neves 1543-as csatában, ahol háromezer oszmán martalócot vágtak le a magyar vitézek. Ezután a Csoronok, majd a Listiek kezére került Somló vára, a Rákóczi-felkelés idején kuruc támaszpontként szolgált, később ismét az Erdődyek kvártélyozták be magukat, a család egészen 1945-ig birokolta az időközben romlásnak-omlásnak indult egykori erődítményt.
Ma csak a szél és elvétve néhány kiránduló jár a történelmet súgó falak között. Fölöttük ölyvek, sólymok röpte szeli az eget, mintha csak vigyázói lennének a mindent látott, mégis-megmaradást regélő Somlóvárnak.
Lejjebb ereszkedünk, csodáljuk a málló kőbe erős gyökérzettel kapaszkodó fákat. Tudunk-e mi is ily rendíthetetlenek, éppen itt megmaradni akarók lenni?
Tikkasztóan perzseli a Somló hegyoldalait a júniusi nap. Takaros parcellák, köztük új telepítésű ültetvények dicsérik Isten kertésze, az ember mostoha vadonból kultúrtájat teremtő géniuszát. Az ember pedig hálával dicséri Istent, aki megadja a hitet, a tudást, a tapasztalatot és a szunnyadó vulkán erejétől vibráló, megindítóan nagyszerű termőtájat. A hegyen négy kápolna áll Szent Ilona, Szent János, Szent Margit és Szent Márton tiszteletére szentelve, a környékbeli falucskákban itt is, ott is kőből, fából faragott szép feszületek, úti Madonnák őrzik és hirdetik a magyarok hitét, időtlenségükben összekötve múltat és jövőt.
Megérkeztünk. Poharunkba hűvös somlai bor kerül: olaszrizling, hárslevelű, persze juhfark, és még több más. A bor médium föld és ég, múlandó és örök között. A mindenséget éljük a pillanatban – a dakota indiánok úgy tartják, ez a tökéletes alkalom meghalni. Nem a véget sürgetik, hanem azt vallják, hogy ha menni kell, akkor azt ilyen tökéletes pillanatban kell megtenni.
De mi maradunk, és megéljük a kronosz kairosszá lényegülését. Igen, ez a tapintható kegyelem.
Alattunk Somlóvásárhely (Szent István első vértanú tiszteletére szentelt XVIII. századi barokk temploma őrzi az egykori leventeegyesületnek a trianoni bilincs 1938-39-es megtörése emlékére hímzett piros-fehér-zöld lobogóját), fölöttünk a Kőkonyha lélegzetelállító bazaltorgonái. Megdermedt történelem ez – a népi emlékezet úgy tartja, hogy a bazaltoszlopok között rejtőztek el eleink, amikor tatár, török dúlta a vidéket.
Barangolunk, borongolunk Somlón, tapintjuk, ízleljük, hallgatjuk, csodáljuk a magyar anyaföldet, a belőle sarjadó, benne gyökerező magyar életet. Megérkeztünk. Itthon vagyunk.
