Száz év magány

Horthy Miklóst 1920. március 1-jén választották kormányzóvá, és ettől a pillanattól kezdve egészen az 1938-as esztendőig folyamatos, nagyarányú átalakítások kezdődtek a csonka országban. Abban minden politikai erő egyetértett, hogy a területétől és népességétől elvágott Magyar Királyságnak egyetlen célja lehet: nemzeti területeink mielőbbi visszaszerzése. Ma már nehéz elképzelni, de konzervatívok, liberálisok, szocialisták és más felfogású polgárok egyöntetűen vallották, hogy akár fegyverrel, akár diplomáciával, de elszakított országrészeinknek vissza kell térniük.

A katonai megoldás

A mielőbbi területi visszavétel legkézenfekvőbb módjának a fegyveres ellenállás látszott. Csakhogy a trianoni diktátum mindössze 35 ezres hivatásos hadsereget engedélyezett, teljes fegyvernemeket építettek le, vagyis a magyar haderőt újjá kellett szervezni. Szemben például az írekkel vagy a törökökkel, akik gerillavezérek és katonák irányításával a nemzeti ellenállást az egész országra ki tudták terjeszteni, a csonka Magyarországon és az elcsatolt terülteken nem sikerült fegyverben tartani a leszerelt, hazatérő katonákat. A paramilitáris csoportok, a Rongyos Gárda és a tiszti különítmények fontos érdemeket szereztek magyar városok és kisebb-nagyobb területek (Sopron és környéke, Balassagyarmat) megtartásában, de katonai értelemben nem lehetett rájuk alapozni. A magyar haderőfejlesztés 1927 után kezdődött meg, amikor a Katonai Ellenőrző Bizottság befejezte magyarországi működését. Még ebben az évben barátsági szerződést kötöttünk Olaszországgal, hogy a kisantant államainak katonai együttműködését valamelyest ellensúlyozzunk. Szintén 1927-ben indult meg a hadseregfejlesztés, amely végig a Horthy-korszakban váltakozó ütemben folytatódott, és amelynek eredményeként a magyar hadsereg folyamatosan erősödött. 1935-től kezdve nyíltan is elköteleztük magunkat a német katonai szövetség mellett, és ennek a döntésnek a helyességét a területszerzési időszak (1938–1941) valós ütőerejű magyar hadászati képességének felmutatása is igazolta.

1945 után természetesen hosszú évtizedekre elodázódott a katonai megoldás lehetősége. Sokan felvidéki magyar felszabadítót láttak az 1968-ban „internacionalista segítségnyújtásra” Csehszlovákiába bevonuló magyar katonákban, és az 1992-es délszláv háború idején is akadtak, akik bevonulást sürgettek elveszített területeinkre. Raffay Ernő történész, aki máig a katonai revízió pártján áll, elszalasztott lehetőségként emlékezik a délszláv háború időszakára, és Csurka Istvánnak is akadtak hasonló értelmű megnyilatkozásai. A magyar katonai operáció azonban kívül esett a realitásokon: sem az akkori Magyar Honvédség állapota, sem a magyarországi politikai helyzet nem tette lehetővé a fegyveres konfliktus vállalását. Ezzel a katonai megoldás hosszú időre, talán örökre kikerült a lehetőségek közül. Ugyanakkor a jelenleg is zajló magyar haderőfejlesztés a tervezett időpontra olyan csapásmérő és védelmi erő birtokába juttatja Magyarországot, amilyenre száz éve nem akadt példa. Figyelemre méltó változás az is az elmúlt száz esztendő eseménytörténetéhez képest, hogy szomszédaink többségével egyazon katonai szövetséghez, a NATO-hoz tartozunk, vagyis hivatalosan is egy oldalon állunk.

Értelmiségi alternatívák

Száz esztendő alatt sokan sokfélét gondoltak a trianoni sokk eszmei feloldásáról ebben az országban, de abban mindenképpen igazsággal mért a történelem, hogy maradéktalanul egyik elképzelés sem valósult meg. A Horthy-korszak országegyesítő ideológiájának kulcsgondolata, amelyet fősodornak is nevezhetnék, Klebelsberg Kunó kultuszminiszter nevéhez fűződik. Hozzá kötik a magyar kultúrfölény eszméjét, amelynek az volna a lényege, hogy a szomszédos népeknél magasabb civilizációs és kulturális fokon állva a magyarság egy idő után vonzó példa lehet. Klebelsberg azonban sokkal többet alkotott puszta teóriánál. 1925 után fáradhatatlanul szervezte a népiskolai hálózatot, fejlesztette a sportéletet, tudománypolitikai építkezésbe kezdett. Munkássága egybeesett Bethlen István miniszterelnök hivatali idejével, aki gazdasági reformokkal állította talpra az országot.

A csonka Magyarország hivatalos ideológiáját ebben az emelkedő időszakban legteljesebben Szekfű Gyula fejezte ki 1920-ban megjelent Három nemzedék című művében. Ennek rövid summája az, hogy a liberalizmus eltorzulása miatt a magyarság csakis a nemzeti hagyományokból merítő konzervatív reformrendszerrel törhet ki az elzártságból, valahogy úgy, ahogyan az első nemzedék nagy alakja, Széchenyi annak idején javasolta. Szekfű – és nyilván Bethlen, Teleki Pál, Klebelsberg is – a magyarság megerősítésével, felzárkóztatásával, szellemi fölényével igyekezett kikövezni a revízió útját.

Szekfű nagy ellenfele, Németh László, a XX. század talán legeredetibb magyar teoretikusa szintén a nemzeti gondolatra esküdött („a magyarságnak hagyományai belső udvarára kell húzódnia” – írta), de szociális és külpolitikai téren messzebb merészkedett. A népi mozgalom vezér­alakjaként a nagybirtokok felosztását, a kert-Magyarország megszületését tartotta kívánatosnak, a trianoni sokk feloldására pedig szövetséget, közeledést javasolt a szomszédos népekkel. Németh László „tejtestvériségnek” nevezte a kelet-európai parasztnépek viszonyát, Kossuth nyomán valamiféle dunai államszövetséget is elképzelhetőnek tartott. Fontos adalék, hogy a közép- és kelet-európai változások katalizátorának Németh László Magyarországot képzelte el. A reálpolitika talajától kissé eltávolodott eszmék sorában szót érdemel még Jászi Oszkár „keleti Svájc” teóriája, amely kantonokba tömörített volna egymással háborúzó népeket, nemzeteket. 1918 sorsdöntő napjaiban az utópikus elképzelés csúfosan megbukott, de Magyarországról nyugatra emigrált szabadkőművesek időről időre visszatértek rá a két világháború közötti időszakban – különösebb következmények nélkül.

Diplomáciai csörték

A két világháború között először olasz, majd német orientációba sodródott a csonka ország, és ha csak a területgyarapodást nézzük, tagadhatatlan sikerrel. Horthy és miniszterelnökei – kivéve Gömböst és Sztójayt – angolbarát politikájának gátat vetett a kölcsönös érdeklődés hiánya. Bár a magyar sajtóban zajosan ünnepelték Lord Rothermere bátor kiállást a brit sajtóban Trianon ellen, Londonban, Párizsban és Washingtonban, ahol a világ sorsa eldőlt, nem rúgták fel az első világháború utáni nemzetközi rendszert a kis Magyarország területi igényei miatt. A vesztett háború aztán újra több országba szórta szét a Kárpát-medencei magyarságot.

Miután Lenin is igazságtalannak nevezte a Párizs környéki „rablóbékéket”, a nemzetközi kommunista mozgalom elvileg ellenezte Németország és a Monarchia felosztását. Csakhogy 1945 és 1990 között a hatalomra került magyarországi kommunisták teljesen negligálták a trianoni kérdést, sem nemzetközi kapcsolataikban, sem szomszédságpolitikájukban nem tértek ki rá. A határon túli magyarokról hosszú évtizedekre elfeledkeztek Budapesten. Ebben az időszakban művészek, írók, néprajzosok tartották ébren a Kárpát-medencei magyarság összetartozásának ügyét. A táncházasok, Illyés, Csoóri és mások alkalmasint többet tettek az elszakított magyarságáért, mint bármelyik kommunista korifeus fél évszázad alatt.

Valódi események híján különféle legendák bontakoztak ki a határon és túl. Így terjedt el például, hogy Trianon hamarosan „lejár”, és az egykori kisantant országainak hamarosan vissza kell szolgáltatniuk az elrabolt területeket. Ehhez kapcsolódott a másik legenda, amely szerint 1958-as erdélyi látogatásán Kádár János lemondott Erdélyről, amit a románok egyébként visszaadtak volna jogos tulajdonosának (valójában Kádár „csak” annyit mondott Marosvásárhelyen, hogy nekünk semmiféle területi igényünk nincs Romániával szemben, persze, ennyi is éppen elég volt). A román–magyar diplomáciai csörte megismétlődött a kelet-európai rendszerváltások hajnalán, amikor Nicolae Ceaușescu aradi találkozójukon felmosta a padlót a frusztrált és riadt Grósz Károllyal.

Az új, demokratikus kormány vezetője, Antall József évtizedek hallgatását törte meg, amikor azt mondta, hogy lélekben tizenöt millió magyar miniszterelnökének érzi magát. A mondat messzire hallatszott, de érdemi következmények nélkül. Az alapszerződések politikájával Antallék – majd Horn Gyuláék – elrontották azt, amit a rendszerváltó közvélemény gyakorlati intézkedésekben is elvárt volna a tiltás kora után. Ezzel egy időben felerősödött határon túl a magyar­ellenesség: Romániában, Szlovákiában és Szerbiában majdnem két évtizedre foglyul ejtette a kisebbségi magyarságot a kommunista gyökerű soviniszta politika.

2010 óta azonban új fejezet kezdődött a Duna-tájon. Orbán Viktor és kormánya szemmel láthatóan a bethleni–klebelsbergi önépítkezés útjára lépett, és figyelemre méltó eredményeket ért el nemzet- és szomszédságpolitikában. A határok eltűnése, az állampolgárság kiterjesztése, a magyar pártok és mozgalmak kormányzati szerepe a szomszédos országokban és ezzel együtt a magyar jelenlét politikai, gazdasági, kulturális megerősödése a legfontosabb fejlemény a két világháború befejezése óta. Fontos továbbá, hogy időközben szomszédságunkban is fontos változások zajlottak, az ottani demográfiai helyzet, a bevándorlás, az új európai és globális szövetségi rendszerek esélyt adnak a kölcsönös sérelmek rendezésére, az új kihívások közös kezelésére. Mindez azonban mit sem ér, ha Magyarország nem erősíti meg magát, és nem tűnik vonzó alternatívának magyarok és nem magyarok számára a Kárpát-medencében.

Trianonra emlékeznünk kell. De mindent meg kell tennünk, hogy Trianon oda kerüljön, ahova való: a történelem szemétdombjára. Erre most, száz év után végre komoly esély mutatkozik.