Szőröstül-bőröstül

Rákosszentmihály egy csendes kis utcájában áll az utolsó magyar szűcsmesterek egyikének takaros háza. Az épület pinceszintjén berendezett üzlethelyiséget semmihez sem fogható illatfelhő lengi be: a bőráru jellegzetes aromája száll az éterben, és azonnal magával is ragadja a betérőt. Itt sorakoznak a gazdára váró ruhadarabok: fejfedők, mellények, kabátok, néhány táska és megannyi kiegészítő. Az itthon is ritkaságnak számító mesterség Európa nyugati vidékén már szinte feledésbe merült: igény és pénz sincs a szűcs által készített termékekre, a szélsőséges állatvédők pedig mindent elkövetnek, hogy még az emlékét is eltöröljék ennek az ősi szakmának. Pedig a fenntarthatóság szempontjából nem kérdés, hogy a relációs jel merre áll: a nehezen elbomló műanyag tömegcikkek vagy az idő- és értékálló, természetbarát bőr termékek irányába-e.

– Annak idején jöttek a németek, fizettek és vitték az árut. Most számolgatnak, mert a magas megélhetési költségeik miatt luxus lett számukra a valódi szőrme. Ráadásul Nyugaton a zöldek sokkal szélsőségesebbek, volt, hogy sátrat vertek egy kolléga boltja elé, és addig nem tágítottak, amíg tönkre nem tették – panaszolja Kocsis Gyula. Hozzáteszi: a mindenre elszánt jogvédők nemcsak rájuk, mesterekre néznek szúrós szemmel, hanem azokra is, akik az általuk készített ruhadarabokban mutatkoznak, emiatt sokan már csak otthon, zárt ajtók mögött merik felvenni a bundájukat. Pedig a bőr- és szőrmeholmik egy életen át szolgálják tulajdonosukat, nem végzik néhány hónap, szerencsésebb esetben egy-két év után egy szemétkupac tetején, mint a ma divatos vatelinkabátok. Ha hiba keletkezik rajtuk, a tulajdonod kihízza vagy kifogy belőle, visszaviszi a gyártóhoz, aki az igényeknek megfelelően átalakítja. Így aztán bizonyítékot nyer az is, hogy az elsőre luxusnak tűnő ruhadarabok valójában nem is olyan drágák.

Kocsis Gyula apai ágon Délvidékről származó családjában nemzedékek óta öröklődik a szakma, fivérével együtt a negyedik generáció, amelyik ezt a hivatást választotta.

– Az első világháború után Bácskában üldözték a magyarokat: a fiatalokat elkapták a szerb suhancok, és fölakasztották őket. Édesapám 15 éves korában egy szál bőrönddel menekült át Magyarországra, Pesten házasodott meg és itt bontakoztatta ki a tudását. Nagybátyámmal, aki Zentán élt, elsősorban subákat, parasztkucsmákat és bekecseket készítettek – akkoriban ezekre volt a legnagyobb kereslet. Bátyámmal, Endrével e rámázóasztal mellett sajátítottuk el gyerekként a mesterség csínját-bínját. Apánk mindent egyedül végzett, a nyers bőrt is ő készítette ki. Még megvan az a kaszapad, amin húsolta a bőröket – idézi fel a múlt egy darabját a házigazda, miközben megmutatja dédnagyapja, péterrévei Kocsis József szűcsmester 1875-ös keresztlevelét.

Régen semmiféle támadás nem érte a szakmát, teljesen természetes volt, hogy az ember a szolgálatába állította az állatokat. Kocsis Gyula édesapjáék kilencen voltak testvérek, és aki nem szűcsként, az csizmadiaként, mészárosként vagy hentesként dolgozott. Mivel a bőr kikészítése nagyon kemény fizikai munka, a Kocsis fivérek annak idején úgy döntöttek, csak a konfekcionálást viszik tovább – bár ez a szóhasználat nem megfelelő, hiszen ebben a műhelyben szériaszabászat nincs, csak egyedi, méretre szabott termékek készülnek, vagyis minden alkotás más és más. A kínálat az extravagáns, rikító rózsaszín bőrdzsekitől az elegáns irhabundáig terjed, de azok sem maradnak kabát vagy fejfedő nélkül, akik a hagyományőrzést tűzték zászlajukra. Készülnek itt olyan darabok is, amelyek a nomád mongol, tatár stílusjegyeket hordozzák magukon, ezek a darabok a külföldiek körében is óriási népszerűségnek örvendenek.

A Kocsis testvérek ősei fehérszűcsök voltak, ami azt jelenti, hogy csak báránybőrrel dolgoztak. Kocsis Gyula és Endre kitanulta az úgynevezett németszűcsség mesterségét is, amikor az anyagot prémmel bélelik, ám erre ma már nincs akkora kereslet. A szőrmedíszítésre viszont annál nagyobb. Sokan azt hihetnék, hogy a szűcsszakma egyik legnagyobb ellensége a globális felmelegedés, merthogy ma már nincs telente farkasordító hideg, ám a szőrmebunda szerepe mára megváltozott: napjainkban már kevésbé praktikum, inkább olyan divatáru, ami biztosan nem jön velünk szembe az utcán.

– Régen az emberek vitték az irhabundájukat a fonóba, és ott maguknak hímeztek rá különböző népi motívumokat. Ma már azonban még varrni is kevesen tudnak, éppen ezért kérik sokan, hogy a ruháikat ilyen magyaros díszítéssel lássuk el.

A kapucniprémek, mandzsetták, szövetkabát-díszítések különböző szőrmékből készülnek, a paletta pedig igen széles: a bárány, a róka, a pézsma és a nerc, avagy a magyarok által ismertebb nevén nyérc bundáját is felhasználják, bizonyos állatokat azonban itthon tilos tenyészteni, ezért a vadbőröket Kocsisék az északi országokból szerzik be. A nyúl, a bárány és meglepő módon a csincsilla szabályozott keretek közötti szaporítása azonban itthon is engedélyezett, ez utóbbi hazánkban 1978 óta világszínvonalon zajlik.

– Magyarországon korábban működött bőrgyártás, de sajnos a rendszerváltás idején megszűnt. Pedig komoly konfekcióiparunk volt: az ország több pontján is két műszakban gyártották a bundákat az amerikai piacra. Ma már egyébként szigorú szabályok vonatkoznak a prémesállat-tenyésztésre: meghatározzák a ketrec méretét és azt is, hogy az állatoknak mikor és mennyit kell enniük, illetve mozogniuk. Mi is csak tanúsítvánnyal rendelkező anyaggal dolgozunk – meséli a műhelygazda, miközben bekapcsol egy ventilátort. Izzasztó meleg ugyan nincs már, a szellőztetésre mégis nagy szükség van: a bőrök tárolására szolgáló helyiség a molyok éléskamrája lenne, ha nyugalmat hagynának nekik.

Ahogy az alapanyagra, úgy a mesterségre is figyelni kéne – gondozni, óvni, hogy megmaradjon. Míg korábban a szakma családon belüli átörökítése természetes volt, ma már korántsem az. Noha Kocsis Gyulának öt gyermeke van, egyikük sem ebben a szakmában képzeli el a jövőjét, ennek pedig a környezetvédelmen túl egy egészen más oka is van.

– Ez a foglalkozás ebben a formában egy különösen összetett tevékenység. Egy személyben kell anyagbeszerzőnek, dizájnernek, hagyományőrzőnek, készítőnek, foglalkoztatónak, reklámszakembernek, személyes kapcsolattartónak és értékesítőnek is lenni. Nem csoda, ha nem vonzó a jövő nemzedéke számára: a mai globális környezetben nem kap kellő megbecsülést, ezáltal nem igazán lehet megélni belőle. Egy kis támogatás sokat segítene a kihalófélben lévő mesterségek képviselőin, és talán akkor a fiatalok is szívesen választanának ilyen szakmát – mondja a mester keserédes mosollyal az arcán, majd visszafordul az asztalhoz és nekilát, hogy elkészítsen egy újabb remekművet, ami – ki tudja – talán már nem is csupán egy ruhadarab lesz a sok közül, hanem a szűcsmesterség emlékeinek egyike.