– Hogyan született meg a Gazdasági Konzultáció gondolata?

– A kezdeményezés elindításához először is maga a Nemzeti Konzultáció szolgáltatta az ötletet, hiszen annak is az volt a lényege, hogy végre megkérdezzük az embereket arról, ők milyen problémákat látnak maguk körül, s milyen javaslataik vannak azok megoldására. Úgy érzem, egy sikeres gazdaságfejlesztési programot is kizárólag úgy lehet felépíteni, ha a gazdaság szereplőinek véleményét is beépítjük. A másik előzmény a Széchenyi Terv volt, hiszen annak elindításakor a Gazdasági Minisztérium munkatársai intenzív konzultációt folytattak a gazdaság akkori szereplőivel; és talán nem is lehet véletlen, hogy Orbán Viktor éppen azt a csapatot bízta meg a Gazdasági Konzultáció levezénylésével, akik évekkel ezelőtt ebben az eszmecserében is részt vettek. A Széchenyi Terv sikerének egyik fő oka ugyanis az volt, hogy a vállalkozók saját elképzeléseiket, törekvéseiket látták viszont. Úgy érzem, senki nincs olyan hatalmas bölcsesség birtokában, hogy egymaga eldönthesse, milyen lépések szükségesek a gazdaság fellendítéséhez; különösen igaz ez egy olyan bonyolult helyzetben, amilyenben jelenleg vagyunk. Emlékezhetünk, amikor tavasszal a borravaló megadóztatása került napirendre: egyszerűen az történt, hogy a kormánynak volt egy elképzelése, azt megpróbálta elfogadtatni a társadalommal és a gazdasági szereplőkkel, mindebből óriási vita és ellenérzés kerekedett, végül pedig az Országgyűlés egy olyan törvényt fogadott el, amely önmagában jogi nonszensz, mert azt az érintett vállalkozó vagy érvényesnek tartja önmagára nézve, vagy nem. Bizton állítom, hogy ha akkor megkérdezik a vendéglátó érdekképviseletek véleményét, találtak volna olyan megoldást, amelyik minden fél számára elfogadható. Nem hiszem tehát, hogy hasonló döntéseket „erőből” kell meghozni. A szakértők bármennyire is láthatják egyes problémák megoldását, a gazdaság résztvevői és maguk az emberek azok, akik ezeket nap mint nap megtapasztalják, ezért az ő megkérdezésük nélkül nem lehet gazdasági programot készíteni. Természetesen van egy olyan titkos cél is, amely szerint a konzultációban résztvevő gazdasági szereplőkkel előbb-utóbb szövetségeket is lehet majd kötni.

– Amennyiben?

– Remek példaként szolgálhat az adócsökkentés, ami első körben egyszerűen annyit jelent, hogy az állam kevesebb bevételhez jut. Ez azonban csak akkor éri meg, ha van bizonyos társadalmi hozadéka. Ilyen lehet például a foglalkoztatás növekedése. Ezért az adócsökkentést nem az áfacsökkentéssel kell kezdeni, mint teszi ezt a mai kormány, hanem azzal, amit a vállalkozók is legnagyobb tehernek tartanak, a foglalkoztatási járulékok csökkenésével. Így a vállalkozók és a foglalkoztatottak is magukénak érezhetik a kormány törekvéseit, hiszen azok összhangban állnak a sajátjukkal. Ősrégi kommunista hozzáállás az, mely szerint „ezt a népet boldoggá tesszük, még ha belehal is”; nem, nem kell az embereket és a vállalkozókat boldoggá tenni, pontosan tudják, mi jó nekik, mire lenne szükségük a boldogsághoz és a boldoguláshoz.

– Milyen elképzelések alapján választották ki azokat a csoportokat, akiknek első körben elküldték a konzultációban való részvételről szóló felkérést?

– Közel háromszáz levelet küldtünk ki különböző gazdasági és szakmai érdekképviseleteknek, kamaráknak, vállalkozói szövetségeknek, s arra kértük őket, küldjék el nekünk azokat a már meglévő elemzéseiket, számításaikat és javaslataikat, amelyek az általunk megfogalmazott hét témakört érintik. Igen nagy mennyiségben érkezik már hozzánk a feldolgozandó anyag. Folytatunk majd konzultációt olyanokkal is, akik küldenek nekünk észrevételeket, s olyanokkal is, akik nem.

– Milyen a megkeresések fogadtatása?

– Kifejezetten jó. Érezhető a gazdasági szereplőknél egy olyasfajta hozzáállás, amely szerint az, ahogyan most a gazdaság működik, nem tartható fenn sokáig. Élni természetesen lehet, a magyar köztudottan túlélő fajta, de más, ha nagy nehezen fennmaradunk a víz tetején, s megint más, ha ténylegesen képesek vagyunk fejlődni és előrejutni. Ez utóbbihoz pedig jelenleg nagyon határozott változásokra és változtatásokra van szükség. Ezzel kapcsolatban igen konkrét javaslatok érkeznek hozzánk. A minap éppen a Balaton partján jártunk, ahol a vállalkozók nagy része azt kérte számon, mire megy el az általuk befizetett idegenforgalmi adó, amelynek nagy részét ugyanis a Magyar Turizmus Rt. igen kiterjedt szervezetének fenntartására fordítják, s kevés jut csupán a tényleges funkcióra, amiért pedig az adót eredetileg kivetik, vagyis ebben az esetben az ország és az adott térség népszerűsítésére. Látszik, hogy első látásra aprónak tűnő problémákkal, ám továbbgondolva valóban fontos gazdaságpolitikai kérdésekkel találkozunk.

– A honlapjukon hét témában kérik az internetező állampolgárok véleményét. Ezek legtöbbje igen komoly gazdasági kérdés. Milyen az érdeklődés?

– Az első néhány napban a szervernek egy valóságos rohamot kellett túlélnie, amely aztán persze lecsengett. A látogatottság azóta hullámzik, de folyamatos, s a beérkezett vélemények, javaslatok száma is már közelít a félezerhez.

– Mennyire használhatók a hétköznapi ember elképzelései ilyen nagy súlyú gazdasági kérdésekkel kapcsolatban?

– Magyarországon ezzel kapcsolatban van egy igen káros félreértés. Nyilvánvalóan léteznek olyan, az államháztartással vagy a bürokráciával kapcsolatos kérdések, amelyek elsősorban szakmai felkészültséget és naprakész információkat tételeznek fel. Azt javaslom azonban, ne nézzük le az embereket, hiszen mindenki egészen pontos gazdasági megfontolások alapján cselekszik. Ha valakinek egy másik munkahelyen háromszor annyi pénzt ajánlanak, nyilván oda megy majd dolgozni; a mindennapi gazdasági döntések ilyen roppant egyszerűen működnek. Amikor valaki megpróbálja tehetségét és tudását eladni a munkaerő-piacon vagy összeállítja az aznapi bevásárlólistát, gazdasági tevékenységet folytat. Megesik, hogy a munkaadó a munkavállaló szemébe mondja: azért nem ad neki néhány ezer forint fizetésemelést, mert az neki járulékokban adott esetben több tízezer forintnyi pluszköltséget jelentene. Az emberek tehát mindennap hoznak gazdasági döntéseket, még akkor is, ha ezt nem annak tekintik. Ha az állami költségvetést tudnák olyan racionálisan beosztani, mint ahogy a pénzét számtalan család kényszerül beosztani, sokkal jobb helyzetben lennénk. Például a költségvetés jövőre 5800 milliárd forint bevétellel és 7300 milliárd forint kiadással, vagyis a tervezett bevételeket mintegy egynegyeddel meghaladó, 1500 milliárd forintnyi hiánnyal számol. Ez pontosan olyan, mintha egy havi kétszázezer forinttal rendelkező háztartás rendre ötvenezer forinttal túllépné a keretet, az év végére már hatszázezer, vagyis háromhavi jövedelmét kitevő adósságot halmozna fel anélkül, hogy annak visszafizetésére bármiféle reményt is látna. Ezt a gyakran lenézett „hétköznapi ember” nem teheti meg.

– A hetedik pontban a magyar termékek piaci helyzetének megerősítésére várnak javaslatokat, önről azonban köztudott, hogy nem tartozik a globalizáció ellen kivont karddal harcolók közé.

– Valóban, ez a témakör szerepel a Gazdasági Konzultációban is, azonban úgy gondolom, a kérdés ennél jóval távolabbra vezet: ahhoz a hatalmas gazdasági-társadalmi változáshoz, amelyet a nyolcvanas évek elejétől az egész világ, a nyolcvanas évek végétől pedig hazánk is átél; nálunk a helyzetet természetesen bonyolítja, hogy egyszerre éljük át a globalizációnak nevezett folyamatot és a gazdasági-politikai rendszerváltást, a kettő pedig néha finoman össze is mosódik. A kérdés az én véleményem szerint az, léteznek-e olyan eszközök, amelyekkel a hazai termelőket az alapvetően nem tisztességes versennyel szemben megvédhetjük. Félreértés ne essék: nem arról van szó, hogy magyar termékeket és vállalatokat az állam akkor is támogasson, ha azok nem versenyképesek; ám vigyázni kell, hogy ne azért ne legyenek azok, mert nem egyenlő feltételekkel szállhatnak harcba. Manapság minden ország azzal száll be a versenybe, amije van. Ha az írek azzal tudnak hódítani, hogy jó a sörük és sokan kedvelik az ír néptáncot, akkor mi miért ne próbálhatnánk meg globális szinten azt eladni, ami nálunk jó: például a pálinkát vagy a magyar népzenét? A globalizációt sokan úgy képzelik el, mintha egy gyorsvonat lenne, ami keresztülhajt rajtunk, mi pedig tehetetlenül állunk előtte: azt gondolják, nem másról szól, mint a kultúrák, értékvilágok, árupiacok homogenizálásáról. A globális és a lokális azonban igen erős kölcsönhatásban állnak egymással. Ami ugyanis világméretűvé válik, az korábban megszületett helyben. Az egyik legnagyobb amerikai üdítőgyártó cég karácsonyi reklámjában a Mikulás a Lánchídon viharzik át, egy most futó szappanopera alapjait pedig a németektől vettük át és ültettük a történetet a magyar hétköznapokba, elmondható tehát, hogy a globális is alkalmazkodik a lokálishoz. Mindeközben pedig az egyik valóságshow licencét eladtuk a cseheknek – így válhat a lokális globálissá. Nem a globalizáció miatti panaszkodással kellene tölteni az időnket, sokkal inkább azzal, hogyan segíthetjük, hogy egyes magyar termékek, gondolatok, ötletek, eljárások és módszerek kikerülhessenek a világba. Nem gondolom, hogy a széki és az ír néptánc között minőségében és eladhatóságában borzasztó nagy különbség lenne. Ők azonban a saját kulturális terméküket sikeresen tudták kombinálni egy olyanfajta show-műsorral, amitől az aztán a világ számos pontján befogadhatóvá vált. Nekünk a táncházmozgalmat nem sikerült piacképessé tenni. A globalizáció és a lokalizáció szavak összeillesztésével megszületett a glokalizáció kifejezés, ami éppen az előbbi kettő kölcsönhatására, kiegyensúlyozására utal. Nem szabad elfelejteni, hogy attól, hogy ma már Magyarországon ausztrál kivit is lehet kapni, mi nem szegényebbek lettünk, hanem gazdagabbak. A kérdés inkább az, a magyar jonatánalmát miért nem tudjuk mi is kivinni akár Új-Zélandra is.

– Miért nem tudjuk?

– Mert nem állítjuk elő megfelelő minőségben, nem csomagoljuk megfelelő színvonalon, nem reklámozzuk megfelelő módon – vagyis nem tudjuk piacképessé tenni. A jonatánalma esetében egyébként az ültetvények belső rendszerét is át kellene alakítani. Ma olyan világban élünk, ahol a termékek legnagyobb részénél a hozzáadott érték a legfontosabb; egy mobiltelefon kevesebb, mint 100 gramm, anyagköltsége alig van, az alkatrészek összeszerelése sem kíván hihetetlen erőfeszítéseket. Amiért annyit fizetünk érte, amennyit, azért van, ahogyan hirdetik, amilyen egyéb szolgáltatásokat építenek mellé és hozzá – tehát elsősorban a mögötte lévő tudásért fizetünk. Bármilyen furcsán hangzik talán elsőre, de ugyanígy működik a piacképessé tétel a jonatánalma esetében is; nem elég, ha az nagyon finom, el kell tudni adni, s itt egészen olyan messze mehetünk, hogy az orvosok esetleg bebizonyítják, a jonatánalma mennyire egészséges. A világpiacon ehhez a folyamathoz minden adott, hiszen a globalizáció egyik fő törekvése az országok közti szabad kereskedelem lehetővé tétele. Az árukban, termékekben ma már – mint említettem – a legnagyobb részt a tudás teszi ki, a tudásnak és a tőkének pedig van egy olyan érdekes tulajdonsága, hogy mindig halmozódik. Magyarország azt tudja most, amit eddig megtanult és azzal a fizikai tőkével – épületállománnyal, úthálózattal, infrastruktúrával és így tovább – rendelkezünk, amit eddig megteremtettünk magunknak. Amikor egy ilyen felhalmozási folyamat negyven esztendőre elakad, azt lehetetlen egyik pillanatról a másikra bepótolni.

– Állami szinten hogyan lehet a globalizáció és a lokalizáció összehangolását, kiegyensúlyozását elősegíteni?

– Úgy gondolom, olyan gazdaságpolitikával, amelyik nem esik át a ló egyik oldalára sem. Nem szabad abból kiindulni, hogy a globalizáció valamiféle ördögtől való rossz és mindenféle piactorzító eszközzel meg kell próbálni megvédeni a hazai terméket. Nem szabad azonban a globalizációt égi áldásként sem kezelni. A globalizációs folyamatot is emberek alkotják, így se nem tökéletes, se nem tökéletesen rossz. Magyarországnak a globális és a lokális erőforrásokra is szüksége van, s azok az országok sikeresek, amelyek képesek a kettő kombinálására.