Újra szól a tárogató
A legtöbb nemzetnek vannak olyan jelképei, tárgyai, szokásai, hagyományai, amelyek csak az övék; történelmük egy-egy szakaszát, netán az egész történelmüket megtestesítik. A hangszerek közül ilyen a tárogató, avagy töröksíp.
Szent István ünnepén a budai Várban is hallható volt a tárogató búgó hangú, mély, az ősi emlékeket reménnyel és vidámsággal felidéző hangja. Mivel a kommunizmus évtizedeiben a tárogató bűnös hangszernek számított, nem sokan próbálkoztak megszólaltatásával. A kilencvenes években a rendszerváltoztatás után igyekeztek néhányan az elmaradást bepótolni a nemzethez, magyarsághoz kötődő művészek közül.
A tárogató egyik jellegzetessége a „kettős nyelvű” nádfúvóka, amely a mai oboaféle hangszereket jellemzi. Az utóbbi nem más, mint két, egymással szembefordított rezgőnyelv, melyek közé a művész levegőt fúj.
Mivel a krónikáink és más feljegyzések fontosabb eseményekkel foglalkoztak, kevés írásos emlék maradt fent a magyarság ősi hangszereiről. Anonymus azért említi a Gesta Hungarorumban, hogy húros hangszerei, kobzai és sípjai is voltak a magyarságnak. A tárogató eredete a X. századig nyúlik vissza, a szakemberek szerint belső-ázsiai eredetű, ottani neve zurna. Bizonyos vélekedések szerint a mai tárogató elődje oszmán-török közvetítéssel jutott el a hódoltság idején a magyarokhoz. Ezt a feltételezést azonban cáfolja, hogy a töröksípot az Ázsia felől érkező magyarok már a Kárpát-medencébe érkezésük előtt ismerték. Átütő, erős hangja miatt elsősorban katonai hangszerként alkalmazták, innen ered a hadisíp elnevezés. A hadi jelzések mellett azonban minden bizonnyal a mulatozásokat is színesítette.
A Rákóczi-szabadságharc bukása után a győztesek igyekeztek valamennyi tárogatót megsemmisíteni, mint szabadságot jelző sípot. Így alig maradt belőlük néhány példány. A kuruc kor után a hírneves Cinka Panna cigányzenekarában még használták. Sajnos később, a magyar népies műzenéből lassan kiszorította a klarinét.
A tárogató népszerűségét segítette az is, hogy könnyebb megszólaltatni, mint az oboaféléket, hiszen egyszerű, szimpla rezgőnyelve van. Emellett jellegzetes hangszínét lehetetlen pótolni. Az ősi, keleti gyökerű nemzeti hangszerek közül csak a cimbalom nyert olyan létjogosultságot az Operaház zenekarában, mint a tárogató. Hírt adott arról is a sajtó, hogy Richard Wagner Trisztán és Izolda című operájában már alkalmazták ezt a hangszert. A Bayreuthi Ünnepi Játékokon 1906-ban mutatkozott be a tárogató.
A történelem során többször is üldözték ezt a hangszert. A ’48-as szabadságharc után tűvé tettek érte mindent, ha megtalálták, összetörték. A második világháború után pedig irredenta jelzőt kapott, és csak Kodálynak volt köszönhető, hogy nem gyűjtötték be.
Az ősi hangszer mély, búgó hangja ma is alkalmas a jeladásra. Megszólaltatása előhívhatja a több országba szakított nemzet összetartozásának közös ősi emlékeit.
