Kilépünk a nyersanyagtermelés csapdájából, a magyar agrárexport 71 százaléka már feldolgozott termék
Újraépülő élelmiszeripar
Katasztrofális következményekkel járt a hazai mezőgazdaságra nézve, amikor feladtuk és eladtuk a magyar élelmiszeripart a rendszerváltozást kísérő privatizáció során. A könnyelmű lépés napjainkban is érezteti hatását, az Orbán-kormány azonban többféleképpen is korrigálni akar. Nemrég jelentette be például az agrártárca egy támogatási keret létrehozását, amely a kis- és közepes méretű gazdaságok élelmiszer-feldolgozási törekvéseit segíti. Feldman Zsolttal, az Agrárminisztérium államtitkárával beszélgettünk.
– Nem az önök hibája, de ez a támogatás körülbelül harminc évet késett…
– Két nagy ütést kapott a magyar élelmiszeripar. Az egyik a kilencvenes évek tőkehiánya, a szabályozatlan privatizáció és a jelentős mértékű piacvesztés volt. A másik az a felkészületlenség, amivel a Medgyessy-kormány ült asztalhoz az uniós csatlakozási tárgyalásokon. Magyarország számára visszájára fordult minden szépen hangzó elv, olyanok, mint az áruk szabad áramlása vagy a közös európai piac jelentősége. A csatlakozásból nem térnyerés, hanem térvesztés lett a hazai agrárium számára is.
– Meddig maradt ez így, mikor következett be fordulat?
– A kilencvenes évektől egészen 2014-ig, az új támogatási ciklusig mostohagyereknek számított a magyar élelmiszeripar. Tőkeszegénysége is szerepet játszott abban, hogy egyre kevesebb sikert könyvelhetett el a nemzetközi versenyben, hiába látták a bajt az akkori döntéshozók, nem segítettek. Tudni kell, hogy csak 2002 és 2010 között húsz százalékkal csökkent a termelési értéke. Az imént említett, 2014-ben bekövetkezett paradigmaváltás következtében azonban több mint harminc százalékkal nőtt ez a szám.
– A kérdés költői, nem tette bonyolultabbá magának a felzárkózást az ágazat? Rendes körülmények között már az 1990-es évek elején kellett volna lépni.
– Valóban, bonyolultabb lett minden. Már csak azért is például, mert átalakultak a fogyasztói szokások. Gondoljunk csak arra, hogy fogyasztóként a 2000-es évek elején mennyien vásároltunk kiskereskedelmi láncokban, és mennyien vásárolunk ma ezekben. A magyar termelők nem tudtak a láncok jelentős beszállítóivá válni, pont az élelmiszeripari szektor elhanyagoltsága, tőkeszegénysége miatt. Egészen 2010-ig azt lehetett tapasztalni, hogy a hazai gazdálkodók és feldolgozók kiszorulnak a saját piacukról is. Igen kevés jelentősebb súlyú cég, illetve vállalkozás maradt talpon, amelyik meg tudott kapaszkodni a nemzetközi versenyben. Ezek keresték és meg is találták a megfelelő exportlehetőségeket, az elmúlt tíz évben őket próbálta segíteni a tárca. A 2014-ben útjára indult intenzív fejlesztési időszakban nemzeti forrásból és különböző uniós programokból is jelentős összegeket igyekezett a kormány a feldolgozóiparba pumpálni. Ennek az eredménye az a felzárkózási teljesítmény, amiről beszéltem. Ez a folyamat folytatódik majd most, immár a kis- és közepes gazdaságokra is kiterjesztve.
– Egy nem éppen kormánypárti tanulmány szerint 2021 és 2023 között 56,3 százalékos volt az infláció az élelmiszerpiacon. A szerző szerint ennek az az oka többek között, hogy az elavult gépekkel és technológiákkal dolgozó magyar élelmiszeripar kétszer annyi energiát használ, mint a V4-es társai…
– Ami a gépeket és a technológiákat illeti, azon dolgozunk, hogy ezt a korábban említett évtizedes hátrányt ledolgozzuk. Ugyanakkor az, hogy a feldolgozóiparunk elmaradott volna, nem igaz. Az a helyzet, hogy a magyar élelmiszeripar termelékenység és hatékonyság tekintetében egyáltalán nem lóg ki a kelet-közép-európai mezőnyből. Ezzel most nem tagadni akarom azokat a problémákat, amelyeket orvosolnunk kell, de messze nem állunk olyan rosszul, mint sokan gondolnák. Azt tervezzük, hogy 2030-ra már évi 1,8 milliárd eurót fog beruházni a magyar élelmiszeripar. Ez korántsem légből kapott elképzelés, hiszen csak a most záródó vidékfejlesztési programban 340 milliárd forintnyi fejlesztési összeget ítéltünk oda a szektornak. Sőt, éppen most írtunk ki egy újabb 150 milliárd forintos fejlesztési pályázatot a nagyobb vállalkozások számára.
– Elég lesz ez? Végül is az lenne a cél, hogy a magyar élelmiszeripar szerezze vissza régi erejét, tekintélyét. Azt, amikor Bábolna látta el csirkehússal szinte az egész Közel-Keletet…
– Most is ellátja, legalább 50 országba szállít tenyészbaromfit, többe közülük légi úton. A KAP, vagyis az uniós közös agrárpolitika mostani, 2027-ig tartó ciklusában összesen 1500 milliárd forintnyi forrás áll a magyar agrárium rendelkezésére, amit beruházásokra fordít. Ebből 480 milliárd az az összeg, amellyel a mezgazdasági termékek feldolgozását, azaz értéknövelését támogatja a tárca. Külön kezeljük a nagyokat és külön a kis- és közepes vállalkozásokat. Más pályán versenyez a kézműves sajtkészítő, másikon egy nagy húsfeldolgozó. A nagyok 200 millió forinttól egészen ötmilliárdos összegig pályázhatnak. A kisebbek pályázati kerete első körben összesen 50 milliárd forint most. Ennek a 480 milliárd forintos, impozáns összegnek, amelyet a kormány e célra szán, elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy tartható legyen a fejlesztés üteme.
– Feldolgozás? Sok gazdálkodó szívesen termel inkább nyersanyagot. Át tudja törni a tárca ezt a szemléletbeli megrögzöttséget?
– Rendszeresen felvetődött ez a kérdés az elmúlt tíz évben. Igen, nyersanyagot is termelünk, többek között azért is, mert ez biztosabb piacnak, és legyünk őszinték, kényelmesebb útnak is számít. A gabonatermelésben nem kell talpon lenni az év háromszázhatvanöt napján. Ráadásul ha más téren nem tud elég jövedelemhez jutni a termelő még a jelentős többletmunka ellenére sem, akkor marad a gabonánál. De ezzel együtt is igaz, hogy ma a magyar agrárexport 71 százaléka feldolgozott termék.
– A gabona a gazdák afféle tartaléktárának is tűnik. Azt tapasztalni, hogy az állattenyésztők is foglalkoznak vele, és nemcsak a takarmánytermelés, de a több lábon állás, a biztonság érdekében is…
– Legalább másfél évszázados hagyománya van hazánkban a fejlett gabonatermesztésnek, amit a jó talajviszonyok, a megfelelő mennyiségű csapadék, az ideális klíma is segített az emberek hozzáértésén túl. Sőt, megvan a magyar gabona megfelelő nemzetközi piaca is. Ebbe zavart bele az elmúlt két évben az Ukrajnából az európai piacainkra érkező termények dömpingje, reméljük, csak átmenetileg. A 2004 után elindult területalapú támogatási rendszer további forrást adott a gabonatermesztéshez, amely ugyancsak megerősítette a gazdálkodókat abban, hogy stabil jövedelemhez juthatnak a gabonával. Az agrárpolitika viszont az elmúlt évtizedben ennek a folyamatnak a megfordítását tűzte ki célul. Most azt látjuk, hogy a tisztán nemzeti költségvetésből finanszírozott agrártámogatás döntő többsége nem a gabonaszektorhoz, hanem az állattartókhoz került. Az 1500 milliárdos beruházási keretünkkel eleve az élelmiszer- és takarmányfeldolgozást, az állattartást, a kertészeti ágazatot céloztuk meg elsősorban. Tehát a tárca megpróbálja áthelyezni a hangsúlyt a gabonatermesztésről, azaz a tipikus nyersanyagtermelésről az értéknövelt termékeket produkáló ágazatokra.
– Melyik a meghatározóbb tényező a rendszerben? A gazda vagy az a feldolgozócég, amely befogadja az ő terményeit?
– A piac a fontos. A változó világban teljesen átalakult a hazai kereskedelmi szektor, ma már két nap alatt ideér bármely termék például Észak-Afrikából. Azok a termelők eredményesebbek, akik képesek alkalmazkodni mindehhez. A siker titka a jól működő integráció. Aki eladja a baromfit, az mondja meg a termelőnek, hogy mit vár a vásárló a piacon.
– Ismerjük magunkat és tudjuk, mekkora büszkeség dolgozik a magyar gazdákban. Sokan közülük nemcsak az integrátor parancsaitól, de a társakkal való szövetkezéstől is idegenkednek.
– Valóban, nem terjedtek el kellőképpen Magyarországon az elmúlt húsz évben a termelési és értékesítési szövetkezéseken alapuló modellek. Pedig világosan látszik, hogy ez egyértelmű hátrányba hozza a gazdákat. A szövetkezés sok más előny mellett a gázolaj-, a műtrágyabeszerzésekben is nagyobb kedvezményeket eredményezhetne. A magyar gazdálkodó valóban erős és független ember, kiemelkedő önállósággal felvértezve. Ami a szövetkezést illeti, nemcsak a szocializmus tapasztalataitól tart, de a kilencvenes évek vadkeleti viszonyai is megtépázták az együttműködésbe vetett bizalmát. Ezt a terhet ma is cipeljük. Remélhetőleg a fiatalabb gazdagenerációk már más beállítottságúak lesznek, és a működőképes, sikeres gazdaság szemszögéből ítélnek meg mindent. Fontos a jó példa: ha találnak ilyeneket a környezetükben, akkor azokat a modelleket ők már könnyebben adaptálják, szívesebben követik. Központilag lehetetlen kierőszakolni a szemléletváltást. Minden a változtatáshoz szükséges ösztönzőt megteremtett a tárca pénzügyileg és jogilag egyaránt, ami csak segíti a gazdálkodói szövetkezéseket. A beruházásokat támogató pályázatoknál például előnyben részesítjük az ilyen termelői együttműködésben, szövetkezésben tevékenykedő gazdákat, vállalkozásokat. Úgy érzem, e téren elvégezte a házi feladatát az elmúlt tíz évben a kormány. Elvileg most annak kellene következnie, hogy a gazdálkodók maguk is ismerjék fel saját érdekeiket.
– A privatizációs folyamatok okán meggazdagodott kádári téeszelitnek megvolt az a tőkéje, amivel megkezdhette volna az élelmiszeripar újraépítését. Csak rá kellett volna kényszeríteni erre a zöldbárókat. Miért maradt ez mégis el?
– A kilencvenes évek vad viszonyainak része volt a téeszek vagyonának átmentése a korábbi vezetők által alapított kft.-kbe, részvénytársaságokba. Valóban elmaradt a számonkérés, a jelenlegi kormány elsősorban birtokpolitikai intézkedésekkel igyekszik kiköszörülni az egykori csorbát. Az a cél, hogy a gazdálkodók középrétegét erősítsük, nem feledkezve meg a kisebb vállalkozásokról sem. A rendszerváltás után a szövetkezetek egy része, ahogy mondtam, nagy magángazdaságokká alakult át. A szövetkezeti tagságból pedig a kisgazdálkodók lettek, de nekik nem volt se tőkéjük, se eszközük ahhoz, hogy termelni kezdhessenek. Ez a kettős üzemszerkezet egészségtelen volt. Ez az oka annak elsősorban, hogy a kormány birtokpolitikája most a közepes méretű gazdaságok erősítésére helyezi a hangsúlyt. A birtokmaximumok meghatározásával folyamatosan szabadultak fel olyan területek, amelyekkel segíteni tudtuk a közepes és családi gazdaságokat. Ez egyfajta visszavágás a vadkeleti privatizációk, a trükkös és korlátlan földszerzések, vagyonkimentések folyamatának.
– Miben kellene még változtatnia a technológia és a gépek mellett a hazai élelmiszeriparnak?
– Az elmúlt évtizedekben a termelőknek nem volt birtokában az a tudás, de tőke és eszközrendszer sem, ami egy feldolgozóipari vállalkozás működtetéséhez kell. Túlzottan elkülönül az ipari és a termelési szektor. Ez a magyar agrárium előnytelen adottságává vált a kilencvenes években. Most emiatt arra fektettünk súlyt az idén elfogadott termelővédelmi csomagban, hogy legalább az egymástól független szereplők közötti üzleti és szerződéses viszonyokat a lehető legtisztábbá tegyük. Januártól például a feldolgozóüzem köteles lesz 30 napon belül kifizetni a termény ellenértékét a gazdának.
– Milyen a mai magyar élelmiszerexport mérlege?
– Három szám jól leírja ezt a helyzetet: 2023-ban az agrárimportunk értéke 9,9, az agrárexportunké 13,4 milliárd euró volt, azaz 3,5 milliárd euró értékű áruval többet exportáltunk, mint amennyi az országba érkezett. Több olyan termékkör is van a gabonán kívül, ahol messze a hazai igények felett termelünk és adunk el külföldön. Ennek jó példája a a baromfiszektor, hiszen a hazai fogyasztás 160 százalékát termeli meg ez az ágazat. Még 2021-ben azt a célt tűzte maga elé a tárca, hogy 2030-ra el kell érni az évi 15 milliárd eurós mezőgazdasági exportértéket. Ebben a számok alapján jól állunk. És ahogy említettem, ennek a 71 százaléka feldolgozott termék. Ez komoly teljesítmény, ami elismerést érdemel. Ezzel ellentétben azonban sokszor lesajnáló és hamis legendák keringenek a hazai agrárium állapotáról.
