Ukrán exodus

– Az ENSZ adatai szerint a háború első három hónapjában több mint tizennégymillió ember hagyta el Ukrajnát. A hírek szerint a menekülők a háborús zónán kívüli területekről is özönlenek külföldre. Ezt kizárólag a háborútól való félelem indokolja?

– A demográfiai statisztikák szerint 1990-ben Ukrajna lakossága még 51 millió fő volt. Ez a szám 2021-re 43 millióra apadt nagyrészt a kivándorlás miatt. Ha elfogadjuk az ENSZ adatait, akkor kimondhatjuk, hogy az ukrajnai népesség ma már legfeljebb 29 millió fő lehet. Vagyis az ország harminc év alatt elveszítette népességének majdnem a felét. Megnéztem, hogyan alakultak a demográfiai viszonyok néhány más szovjet utódállamban. Azokat az országokat, ahol a nemzetiségeket békén hagyták, szerény növekedés vagy stagnálás jellemzi. Ukrajnában azonban, mint a mesterséges kreatúraállamokban rendszerint, nem így történt, noha legalább nyolc nemzetiség él az országban. Vitathatatlanul az orosz kisebbség a legnagyobb, a lakosság nagyjából húsz százalékát teszi ki. De élnek itt belaruszok, románok/moldávok, lengyelek, bolgárok, tatárok, cigányok és persze magyarok is. Mindannyiuknak el kellett szenvedniük az erőszakos ukránosítás minden következményét az utóbbi évtizedekben.

– Hogyan lehet így elvárni, hogy a társadalomban működjék valamiféle kohéziós erő?

– Sehogyan sem. De Ukrajna önálló államként Ukrán Köztársaság néven három évig létezett a történelemben, kikiáltották 1917-ben, és 1920-ban már el is foglalta a Vörös Hadsereg, hogy aztán betagozódjék a nagy Szovjetunióba. Előtte ez a terület az orosz és a lengyel hatalom között őrlődött. A nyugati területeket egészen a Dnyeperig a lengyel–litván államszövetség uralta, a keleti rész az orosz cár fennhatósága alá tartozott. Tény viszont, hogy a legnagyobb népességet alkotó fehéroroszok, oroszok, ukránok mindannyian a Kijevi Ruszt, vagyis a kijevi orosz fejedelemséget tekintették történelmük bölcsőjének ebben az időben is.

– Ez nem ad valamiféle összetartó erőt az itt élő népeknek?

– Ukrajna úgy jött létre az első világháború vége felé, hogy lényegében minden környező országtól vett el területet. A legtöbbet persze a lengyelektől, de kerültek hozzá bolgárok, románok/moldávok, magyarok és mások is. Ebből nehéz összehozni egy nemzetállamot. Egy nép kohézióját a közös nyelv és vallás, valamint a közös kultúra és szokások adják. Ukrajnában vagy 80 évig az orosz volt a közös nyelv, azoknak is az volt az anyanyelvük, akik ma ukránnak vallják magukat. A szovjet éra évtizedei után a vallás eléggé gyenge identitásképző erő. A szokások pedig attól függenek, ki milyen nemzetiséghez tartozik. Az erőszakos ukránosítás inkább akadályozta, mint segítette az egységes nemzettudat kifejlődését.

– A háborús hírek arról szólnak, hogy az oroszok elfoglalták Ukrajna területének húsz százalékát. A megszerzett tartományokban máig megmaradt az orosz többség?

– Ezek a tartományok mindig is oroszok voltak. Nagy Katalin cárnő alapította Odesszát, ő űzte ki a törököt a Krímből. Képzeljük el, hogy az itt élő oroszok ezzel a történelmi múlttal, orosz anyanyelvvel hogyan tudták megélni a rájuk kényszerített ukránságot. Sehogyan sem. Ők többségükben ma is úgy gondolják, hogy a szülőföldjük hazatér Oroszországhoz. Ennek lett a végeredménye az, hogy a Krím lakossága úgy döntött egy népszavazáson, hogy Oroszországhoz akar tartozni, és ennek a következménye az a nyolc éve tartó polgárháború, amelyet a Donbasz lakossága folytat az ukrán fennhatóság ellen, és amely ürügyet adott Moszkvának Ukrajna megtámadására.

– Az előbb kreatúraállamnak nevezte Ukrajnát. Miért?

– Tapasztalataim azt mondatják velem, hogy a magánpénz-birodalom, amely a XX. század elején áttette a székhelyét Londonból az Egyesült Államokba, döntő szerepet játszott az európai népek sorsának alakulásában. Arról már korábban beszéltünk, hogy ez a pénzhatalom minden esetben fellépett azon országok ellen, amelyek meg akarták őrizni szuverenitásukat a pénzhatalmi központtal szemben, vagyis nem engedték ki kezükből az ellenőrzést a saját pénzük felett. Már a cári Oroszország is ilyen állam volt. Meg is lett a következménye: az októberi forradalomnak nevezett eseménysor, amelynek a vége a cári család kivégzése, majd a Szovjetunió megalakítása. E hatalmas államalakulat köré hozták létre a Párizs környéki békekötésekkel azokat a puffer­államokat, amelyek egyike a kis Magyarország lett. Ezek a könnyen egymás ellen uszítható, saját nemzetiségeikkel is küzdő országok gyakorlatilag erősen függtek a magánpénzhatalmi rendszertől, ráadásul történelmi mértékkel mérve egy részük nem is volt hosszú életű. Csehszlovákia szétválása, Jugoszlávia széthullása és az ott élő népek véres testvérháborúja intő példa lehetett volna. Most azt látjuk, ahogyan a Szovjetunió felbomlása után mesterségesen összetákolt Ukrajna a saját drámája végkifejlete felé halad, ami rengeteg véráldozattal és az anyagi javak hatalmas pusztulásával jár.

– Egyes hírek szerint Ukrajnának a mai napig nincsenek nemzetközileg elfogadott, pontos határai, noha a világ országai, köztük Magyarország elismerte a független ukrán államot. A kormányok harminc évig elmulasztották kiküldeni a földmérőket, hogy elvégezzék a határ kitűzését?

– A szovjet korszakban senkit nem érdekeltek a határok. Az országot felosztották ugyan tartományokra, de inkább csak gesztusértékük volt az olyan lépéseknek, mint amikor Nyikita Hruscsov, hogy megerősítse saját pozícióját, a Krímet az Ukrán Szocialista Köztársaságnak adományozta. A Szovjetunió felbomlása után sem volt elsődleges szempont, hogy hivatalosan megállapítsák az új független állam határait. A Jelcin-érában a nyugati világot, azaz a pénzhatalmat az kötötte le, miként juthat hozzá ahhoz a hatalmas zsákmányhoz, amit Oroszország jelentett. Hiszen Szibéria mérhetetlen mennyiségű természeti kincset rejt, ami nem vethető össze egyetlen ország gazdagságával sem, és amely kulcsfontosságú a modern gazdaság fejlődése szempontjából.

– De Ukrajna is prédaországgá vált. Soros György a kilencvenes évek elején egyenesen úgy nyilatkozott, hogy a szovjet birodalom utódállamai immár a Soros-birodalom részei lettek. Ő és hálózata mikor tette be a lábát Ukrajnába?

– Soros György a magánpénzhatalmi rendszer ügynöke, akit elláttak rendkívüli mennyiségű pénzzel, hogy kiépítse azt a hálózatot, amelynek révén meg lehetett szerezni az ellenőrzést a kiszemelt országok pénzügyei, természeti kincsei, ipara és mezőgazdasága fölött. Sorosék valóban sok országba betelepedtek, Ukrajnába is a 80-as évek közepén. Eszméi termékeny talajra találtak az ukrán társadalom felfoghatatlan diverzifikáltsága miatt. Ennek a számlájára írható az is, hogy itt sem alakult ki olyan politikai erő, amely felvállalta volna az ukrán nemzeti érdekeket, hiszen el sem jutottak addig, hogy ezeket bárki megfogalmazta volna. Viktor Janukovics elnök volt az egyetlen, aki képes volt belátni, hogy országának természetes szövetségese lehetne Oroszország. El is távolították a hatalomból a 2014-es puccs révén, hogy megkezdjék Ukrajna felkészítését az oroszok elleni háborúra, amelyben a tulajdonképpeni támadó fél tagadhatatlanul Oroszország.

– A háborúnak pedig nem akar vége szakadni, Soros ki is mondta Davosban, hogy annak célja Oroszország teljes legyőzése. Ám ma már más hangok is hallatszanak. Emmanuel Macron francia elnök és Mario Draghi olasz miniszterelnök arra figyelmeztette a nyugatot, nyitva kell hagyni az esélyét, hogy a háború után normalizálják Európa kapcsolatait Putyinnal. Ez lázadásra utal?

– Talán némi optimizmusra adhat okot, hogy ezek a figyelmeztetések elhangzottak. Azt mutatják, hogy a magánpénzurak körében sincs teljes egység. Vannak nézeteltérések, egymást kioltó üzleti érdekek a hatalmi csoportok között. Ennek a következménye Macron és Draghi nyilatkozata. A németek pedig hallgatnak, és ájultan nézik, mi folyik körülöttük. Nem vonták be őket a nagy geopolitikai játszmába.