Együtt, Nélküled – Csallóközben

„Egyesek szerint a futball élet és halál kérdése. […] Biztosíthatok mindenkit, a futball sokkal, de sokkal fontosabb” – mondta egyszer a Liverpool labdarúgócsapatát másfél évtizedig irányító Bill Shankly. Bár a több mint negyven éve elhunyt legendás skót menedzser szavait sokan talán túlzásnak érezhetik, azt azonban valószínűleg a focit kevésbé kedvelők sem vitatják, hogy nincs még egy sportág, ami ennyi emberből váltana ki érzelmeket, ennyi embernek jelentene menekülést a mindennapok szürkeségéből, nehézségeiből, és amelynek a futballéhoz fogható társadalmi hatásai volnának.

Gondoljunk csak az Aranycsapat sikereinek erejére vagy épp arra, hogy az 1954-es, elveszített vb-döntő után kezdődő spontán tiltakozásokat csak három nap után tudta elfojtani az ÁVH. Esetleg arra, hogy a kommunista diktatúra idején a fradizmus felért egy hol tiltott, hol tűrt rendszerkritikával.

Összetartó erő

Tősér Ádám rendező december 12-én bemutatott dokumentumfilmje megerősíti bennünk, milyen ereje van a labdarúgásnak: a 120 éves dunaszerdahelyi sportegyesület ugyanis története során, különösen Trianon után sokkal többet jelentett jelentett a csallóközi, felvidéki magyarságnak egy futballklubnál. Gondoljunk bele, micsoda élmény lehetett számukra, amikor az 1954-es ünnepélyes stadionavatón a Budapest-válogatottat láthatták vendégül – nyolcezer ember figyelte, ahogy mások mellett Tichy Lajos vagy Szusza Ferenc gólt szerez az akkor a kerületi osztályban szereplő helyi kedvencek ellen. Vagy amikor 1987-ben előbb a szlovák, majd a csehszlovák kupát is elhódították, így a DAC, története során először, kijutott az európai porondra. És ezt a sikert úgy érték el, hogy a történelem újabb és újabb nehézségek elé állította a klubot – és a magyarságot –, ám az egyesület, többször is újjáalakulva, mindig talpra állt.

A nehéz és szomorú pillanatokból még az utóbbi években is kijutott. A DAC Filmben is láthatunk felvételeket például 2008. november elsejéről, amikor a Slovan elleni mérkőzésen a rohamrendőrök brutálisan rátámadtak az egyik hazai szektorra, aminek következtében több mint hatvan embert kellett ellátni, egy akkor 18 esztendős fiú maradandó egészségkárosodást szenvedett. Ám a dokumentumfilm nem szomorú, hanem erőt adó, hiszen éppen azt mutatja be, hogyan küzdenek egy célért a csallóköziek több mint egy évszázad óta, és milyen hatása van életükre a közösen megélt sikereknek.

Ahogy a válogatottnál

Azt szokták mondani, hogy a futball iránti rajongás, a klubszeretet apáról fiúra száll egy családban. A film egyik megszólalója, Nagy Krisztián, a DAC PR-menedzsere és kommunikációs vezetője esetében ez fokozottan igaz.

– Valóban, fogalmazhatnék úgy is, három generáció óta vagyunk jelen a klubban, hiszen nagyapám játékosa és edzője is volt a gárdának, az ifi-, a második és a felnőtt csapatot is irányította, öt évtizedet töltött az egyesület kötelékében, édesapám pedig titkárként, illetve csapatvezetőként szolgálta a DAC-ot – mondta a Demokratának Nagy Krisztián. – Amióta az eszemet tudom, a focimeccsekhez volt igazítva minden közös program, de ezt a család nőtagjai sem bánták, hiszen nem vettek zsákbamacskát, tudták, mire számíthatnak. Sőt, a feleségem és a kisebbik lányom maguk is rendszeresen járnak a mérkőzésekre, úgyhogy minden esély megvan rá, hogy a klub szeretetét a következő generáció is tovább vigye nálunk.

Bár a profi futball velejárója, hogy labdarúgók, edzők jönnek-mennek, a dunaszerdahelyieknél nem ritka, hogy valaki hosszú éveket, évtizedeket is az egyesület kötelékében tölt. A filmben szintén szereplő, de október végén egy tragikus balesetben elhunyt Bíró Tamás például 1985 óta, kis híján negyven éven át volt a DAC korábbi, illetve jelenlegi stadionjának hangosbemondója. Nagy Krisztián hivatalosan tizenegyedik éve, lényegében a klubtulajdonos Világi Oszkár érkezése óta dolgozik a klubnál, míg korábban, mintegy hobbiként, szurkolói honlapot üzemeltetett.

– Ez sokunk számára valóban nem munkahely, hanem hivatás – mondta erről a kommunikációs vezető.

A DAC nem csupán a felvidéki magyarságnak jelent többet egy futballklubnál. A dokumentumfilmben is szóba kerül: a dunaszerdahelyi csapat hazai meccseire az elmúlt években a Fraditól az Újpestig, a Zalaegerszegtől a Diósgyőrig számtalan klub szurkolói járnak a jelenlegi és egykori Magyarországról. Nagy Krisztián szerint ez már korábban is jellemző volt, ám pluszlökést adott az a YouTube-videó, amit 2015 augusztusában töltöttek fel a klub csatornájára, és amelyen az látható, hogyan énekli együtt az egész stadion az Ismerős Arcok Nélküled című dalát a Slovan elleni rangadó előtt.

– Az azóta klubhimnusszá vált dalról készült videónkat felkapta a sajtó, közel 5,5 millióan látták a YouTube-on. Sokakban talán akkor tudatosult igazán, hogy itt egy nagy magyar közösség él, s mindez egyfajta zarándokhellyé tette a stadiont, sokfelől jönnek hozzánk, aminek nagyon örülünk. Kicsit olyanok a Dunaszerdahely-meccsek, mint a válogatott mérkőzései: nem számít, hogy egyébként ki melyik klub drukkere, itt mindenki egyért szurkol. A DAC-nak olyan ereje van, hogy össze tud hozni fradistát újpestivel, kispestivel, zalaegerszegit szombathelyivel. Hozzáteszem, természetesen sok dunaszerdahelyi szurkoló jár a magyar válogatott mérkőzéseire, úgyhogy korábban is megvoltak a személyes kapcsolatok a DAC-tábor és a magyarországi drukkerek között, és már a kétezres évek második felében is sokan voltak, akik akár több száz kilométerről jártak a meccseinkre. Például a 2008-as, szomorú emlékű, Slovan elleni rangadón is számos klub zászlója ott volt a lelátón. A nagy boom azonban kétségtelenül a Nélkülednek és ennek a videónak volt köszönhető.

Sok évtizedes álom

Bár a „kirakat” a DAC felnőttcsapata, legalább ennyire fontos, hogy az egyesületben rengeteg fiatal focizik. Jelenleg 380 gyerekkel, fiatallal foglalkoznak óvodás kortól a 19 éven aluli korosztályig, sőt, van két lánycsapat is. Mint a dokumentumfilmből is kiderül, a 15 éven aluli korosztályokban jórészt dunaszerdahelyi és környékbeli – így általában magyar anyanyelvű – gyerekek játszanak, a nagyobbaknál, a klub akadémiája esetében viszont előfordul, hogy más szlovákiai régiókból vagy akár más országokból is csábítanak a DAC-hoz fiatalokat. Az egyik legnagyobb tehetségnek tartott Bősze Levente például Magyarországról, Győrből költözött néhány éve Dunaszerdahelyre, és 15 éves kora ellenére már profi szerződése van, bemutatkozott az élvonalban, és a nemzetközi kupasorozatok legfiatalabb játékosa lett. A klub célja, hogy minél több saját nevelésű fiatal álma váljon valóra, és legyen a sárga-kék klub hivatásos labdarúgója.

Nagy Krisztián szerint a klub alapításának 120 éves évfordulóján készült filmnek nagyon pozitív visszhangja volt november végén, a dunaszerdahelyi premier előtti vetítésen, de ugyanilyen élmény volt számára a múlt heti, budapesti Urániában tartott díszbemutató és néhány nappal később egy győri moziban sorra került szurkolói találkozó is. Mindenhol megszólalt a taps a vetítés végén.

– Hatalmas megtiszteltetés, hogy film készült rólunk, ráadásul nincs még egy felvidéki szervezet vagy intézmény, amelyről egész estés dokumentumfilmet forgattak volna, ilyen szempontból is elsők vagyunk. Igyekeztünk minden támogatást megadni a stábnak, hozzáférést adtunk az archívumunkhoz, segítettünk a szereplők felkutatásában; mondhatom, hogy a kilenc hónap alatt mindvégig részt vettünk a munkában – tette hozzá a kommunikációs igazgató.

Ki tudja, a filmnek talán egyszer lesz folytatása is. Mondjuk a Dunaszerdahely első élvonalbeli bajnoki címe után, ami a klubért dolgozók és szurkolók legnagyobb, sok évtizede dédelgetett álma…