Még tart az utazás, amire annyit vártunk

Az, hogy tíz vagy húsz év mennyire hosszú idő, megítélés kérdése. Ám hogy a magyar labdarúgás szempontjából rengeteg minden történt az elmúlt két évtizedben és főleg az elmúlt tíz évben, az vitathatatlan.

Napra pontosan húsz évvel a múlt vasárnapi, Montenegró elleni meccs előtt, 2003. november 19-én például a magyar válogatott Észtország ellen játszott barátságos mérkőzést, amelyre annak ellenére is mindössze 457 (jóindulatú források szerint 600) néző látogatott ki a régi Üllői úti stadionba, hogy a meccset nem adta a tévé. Mivel kikaptunk, talán jobb is… Mindenesetre múlt vasárnap csak azért voltak „mindössze” 65 ezren a Puskás Aréna lelátóján, mert ennyi jegyet lehetett eladni; ha pár évvel ezelőtt százezer néző befogadására képes nemzeti stadion épült volna, ezúttal szinte biztosan megtelt volna az is. Azzal együtt, hogy most közvetített a tévé.

Azóta pedig tíz év telt el, hogy 2013. október 11-én Hollandia 8-1-re verte a magyar válogattat. Ezzel szemben néhány nappal ezelőtt az volt a tét, hogy veretlenül és csoportelsőként jutunk-e ki az Eb-re, vagy esetleg megszakad az Európában jelenleg leghosszabbnak számító, tizenegy meccses veretlenségi sorozatunk, és Szerbia sikere esetén „csak” másodikként kvalifikáljuk magunkat a kontinensviadalra.

De ha már a 2013-as holland meccs szóba kerül, ezután hangzott el a találkozót betegség miatt kihagyó Szalai Ádám monológja, amiben egyebek mellett arról beszélt, hogy a magyar labdarúgók nem a világ legerősebb bajnokságaiban, hanem zömmel külföldi másodosztályokban futballoznak, esetleg Hollandiában, Oroszországban vagy az NB I.-ben; nincs egyetlen olyan magyar játékos sem, aki évek óta topcsapatban rúgná a labdát, egyetlen olyan tehetség, akit a magyar közeg az elmúlt húsz évben nevelt volna ki, és egyetlen olyan magyar klubcsapat sem, amely a Bajnokok Ligájában vagy az Európa-ligában folyamatos résztvevő lenne.

Nos, azóta vannak ilyen futballistáink: Schäfer Andrástól Kerkez Miloson át Sallai Rolandig, akik meghatározó játékosok lettek egy nyugati topbajnokságban, nem beszélve a Liverpoolban hetek alatt közönségkedvenccé váló Szoboszlai Dominikról. Több olyan játékos is van, aki magyarországi akadémiáról jutott el az A-válogatottig. A Ferencváros pedig sorozatban ötödször került be valamelyik európai kupa csoportkörébe, ahol nem is csupán epizódszereplő.

Persze nem mondhatjuk, hogy minden gond megoldódott volna a magyar labdarúgásban. Bőven van még feladat, ám egyrészt több évtized hibáit, bűneit és ezekből következő lemaradását nem lehet néhány év alatt jóvátenni, másrészt Nyugaton sem karba tett kézzel várják, hogy beérjük őket, hanem óriási és egyre nagyobb összegeket fektetnek a futballjukba.

Ezzel együtt óriási fejlődésen ment keresztül a magyar labdarúgás, és míg másfél-két évtizeddel ezelőtt nemegyszer szánakozva tekintettek azokra, akik magyar meccsekre jártak, a futballista pedig már-már szitokszónak számított, manapság tízezrek maradnak le egy-egy válogatottmérkőzésről azért, mert nem jutott nekik jegy. Mindebben persze, a kormány sportpolitikáján túl, döntő szerepe volt annak a meseszerű kapcsolatnak is, amely a magyar futball szeretetét nagyapjától öröklő, immár magyar állampolgár Marco Rossi és labdarúgásunk között szövődött – és amely nemzeti együttesünket Európa-szerte jegyzett csapattá, Rossit pedig nemzetközileg is elismert szakemberré tette. Nemzetek Ligája-bravúrok, Németország és kétszer Anglia legyőzése, Eb-szereplések… És ki tudja, mi jön még ezután ebben a közösen írt történetben.

A múlt csütörtöki, bolgárok elleni meccs persze megmutatta: a sikerért még gyakran akkor is meg kell küzdeni, ha mi vagyunk az esélyesek. Mert bár az előjelek nem voltak kedvezőek – Marco Rossi több kulcsjátékosára, így Willi Orbánra, Sallai Rolandra és Varga Barnabásra sem számíthatott; a saját drukkereiktől félő bolgárok pedig, egészen példátlan módon, csak két nappal a meccs előtt döntöttek az összecsapás helyszínéről –, ráadásul a hazaiaknak „könnyű tizenegyest” megítélő lengyel játékvezetőről sem mondhattuk, hogy barátként tekintett volna ránk, a találkozó nehezebbnek bizonyult, mint vártuk… Végül azonban a sors, amely korábban annyi mindent elvett, egy utolsó perces bolgár öngóllal most sok mindent visszaadott. Így aztán a Montenegró elleni meccs második félideje igazi örömünneppé válhatott – Szoboszlai klasszisteljesítményével és duplázásával; a legrutinosabb válogatott játékos, a gólt ritkán szerző Nagy Ádám (válogatottbeli második) találatával és Dibusz Dénes parádés védéseivel; a Fradi csapatkapitánya, aki korábban két Eb-n segítette cserekapusként társait, most, 33 évesen az első számú hálóőrünk lehet a kontinenstornán.

– Egyet megígérhetek a csapat nevében: ez csak a kezdet, és jövő nyáron csinálunk valami olyat, ami felejthetetlen lesz – mondta a Montenegró elleni meccs után, a B-közép előtt állva Szoboszlai Dominik csapatkapitány, míg a drukkerek biztatását magyarul megköszönő Marco Rossi szövetségi kapitány kiadta a jelszót: – Boldogok vagyunk. Irány to Germany!

Akármi lesz is a december másodikai sorsolás végeredménye, bárkik lesznek is az ellenfeleink, minden okunk megvan bizakodva várni az Európa-bajnokságot. Nagyon jó csapatunk van.