Mélyből a magasba

A XIX. század végén világszerte egyre többen fedezték föl a testmozgás örömét, a sportolás a szabadidő eltöltésének egyik elterjedt formájává vált. A századforduló környékén sorra alakultak a klubok és szövetségek, megépültek az első sportlétesítmények, a sportági szabályok egységesültek, a nemzeti és nemzetközi bajnokságok száma pedig ugrásszerűen megnőtt. Magyarországon a sportágak megjelenésére már Széchenyi korában volt példa, a testmozgás szervezetten és széles körben azonban a kiegyezés után terjedt el. A Monarchia idején a sport a nemzeti önállóság kifejezésének egyik legkézenfekvőbb eszköze lett a magyar társadalom számára, így a klubok bázisa folyamatosan nőtt. Hazánk a XX. század elején már a világelitbe tartozott, az első világháború azonban a sportban is teljesen új helyzetet teremtett.

–  1914 előtt a hazai sportélet részben a társadalmi fejlettség, részben a közlekedési viszonyok miatt Budapest-központú volt, ám vidéken is kialakultak jelentős bázisok: Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Kolozsvár, Temesvár, Arad és Szabadka is ilyen centrum volt egészen a trianoni békeszerződésig – mondja a Demokratának dr. Szabó Lajos történész.

Az idegen kézre került országrészek egyesületeinek vezetősége azonban választásra kényszerült: voltak, akik elmenekültek és az anyaországban indították újra karrierjüket, mások az idegen elnyomás ellenére a szülőföldjükön próbáltak boldogulni. A határokon kívül rekedt magyar–zsidó polgári réteg ugyanakkor saját egyleteket alapított, ezek a magyar nyelvű kis közösségek 1939-ig zavartalanul működtek.

Bár hazánk területén Erdély kivételével nem zajlottak harcok, a háború mégis nagy pusztítást végzett a magyar sportban is. A versenyzők többsége úgy gondolta, ott a helye a fronton, így katonának állt, a sportközösségek pedig ennek hatására jelentősen megtizedelődtek. A bajnokságok egy darabig folytatódtak ugyan, a felnőtt versenyzők helyét azonban az utánpótláskorúak és azok a 40 év fölöttiek vették át, akik kezdetben nem kaptak behívót. Ám a helyzet nem volt egyszerű így sem, a háború rengeteg pénzt emésztett föl, a gazdaságilag megnyomorított egyesületek gyakorlatilag működésképtelenné váltak, a pályákat sok esetben hadászati célokra, a fedett sportlétesítményeket raktárnak használták, a sporteszközök előállításához szükséges alapanyagokat pedig, mint például a bőrt, a hadsereg rendelkezésére bocsátották.

Később közlekedési korlátozásokat is bevezettek, a települések így bezárultak, bajnokságokat többnyire csak a hadifogolytáborokban rendeztek, ott viszont a tudás mentőövként szolgált: a fogságba esett magyar futballisták például tehetségüknek köszönhetően nemcsak hogy életben maradtak, hanem végigturnézták egész Szibériát. A második világháborúval ellentétben ekkor még tekintélyük volt a rabságba került tiszteknek, nem tiltották számukra a különböző sporttevékenységeket, így körükben a futball mellett az atlétika, a torna és a sakk is népszerű elfoglaltság volt.

Az első világháború után hazánk nagy része megszállás alá került, a közigazgatás működésképtelen volt, totális káosz uralkodott az országban, így a sportélet gyakorlatilag megszűnt. A nemzetközi sporttársadalom antantbarát országai kihasználták a helyzetet, blokád alá vonták a háborúban vesztes központi hatalmak országait. Bár a nyomásgyakorlók politikai okokra hivatkoztak, sokkal inkább az vezérelte őket, hogy valamilyen úton-módon megfosszák Magyarországot a sportban betöltött nagyhatalmi pozíciójától. Ezzel szertefoszlatták a budapesti olimpiarendezés álmát, mi több, az 1920-as antwerpeni ötkarikás játékokra meg sem hívtak bennünket. Az újkori olimpiai mozgalom atyjának, Coubertin bárónak, valamint a háborúban semleges országok sportvezetőinek magyar sport iránti tisztelete azonban nem változott, így az ő közbenjárásuknak hála, lassacskán szűnni kezdett az elszigeteltség.

A sport iránti társadalmi méretű érdeklődés a háború után szerencsére hamar feléledt, sőt idővel egyre erősebbé vált. Ennek fő oka, hogy a harcokat lezáró békerendszer erősen korlátozta a vesztes országok hadseregének létszámát, ezért alternatív módokat kerestek a katonai kiképzésre. Így született meg Magyarországon a szélnek eresztett hadsereg remek tisztjeinek vezényletével a nagy sikerű leventemozgalom, amely a 12–21 év közötti, az iskolát nem folytató fiúk katonai előképzését és nemzeti szellemű nevelését szolgálta. A kor híres kultuszminisztere, gróf Klebelsberg Kunó azt vallotta, hogy az egészséges társadalom alapja a megfelelő testi és szellemi nevelés, ezért oktatási reformjai keretében az elemi iskolákban és a főiskolákon, valamint egyetemeken is kötelezővé tette a testnevelésórákat, a szakemberek oktatását pedig intézményesítette: 1925-ben megalakult a Magyar Királyi Testnevelési Főiskola, ami az egyik első ilyen jellegű intézmény volt a világon, és jelentősen hozzájárult a magyar sport színvonalának emelkedéséhez.

1920 után megkezdődött a sport tömegesítése: egyre több településen nyílik testmozgásra alkalmas pálya, alakul helyi egyesület, megszületnek az első gyári sporttelepek, a klubok kapui így az alsóbb néprétegek előtt is megnyílnak. 1928-ban már olimpiai bajnokot ad ez a réteg: Kocsis Antal ökölvívó nem talál legyőzőre Amszterdamban. A magyar sport tehát alig tíz év alatt talpra állt, az 1930-as években ismét Európa élmezőnyében vagyunk a versenysport és a testnevelés szervezettsége terén. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a két világháború között lezajlott négy olimpián összesen 23 arany-, 15 ezüst- és 14 bronzérmet nyertek sportolóink, az 1936-os berlini játékokon pedig az éremtáblázat harmadik helyén végeztünk, ami az 1952-es helsinki olimpiáéval együtt az eddigi legjobb eredményünk.

Magyarország feldarabolása következtében a lakosság több mint 60 százaléka a határokon kívül rekedt. Az elszakítottak között számtalan élsportoló és sikeres edző volt. Sokan közülük az anyaországba menekültek, így magyarként állhattak rajthoz a világversenyeken. A határon túli gyökerekkel rendelkező magyarok közel két tucat aranyéremmel gazdagították a hazai, jelenleg 177 darabból álló gyűjteményt. Csak Székelyföld hat olimpiai bajnokot adott a sportvilágnak: az alsósófalvi Keresztes Lajos (birkózás) 1928-ban, a korondi Lőrincz Márton (birkózás) és a marosvásárhelyi Hazai Kálmán (vízilabda) 1936-ban, a gyergyószentmiklósi Molnár Endre (vízilabda) 1976-ban, a zágoni Szabó Katalin (torna) pedig 1984-ben állt az olimpiai dobogó legfelső fokára. Novák Eduárd kerékpározó 2012-es paralimpiai aranyérme pedig nemcsak Székelyföld, hanem Románia első paralimpiai győzelmét jelentette.

Az anyaországba menekültek közül kiemelkedik Bay Béla, a vívók apostolaként emlegetett mester neve. A Máramaros megyéből származó edző és családja Magyarország felszabdalása után költözött Budapestre. Jelentős részben az ő tevékenységének köszönhető, hogy a II. világháború után a magyar vívósport ismét a világ élvonalába került. Nevéhez fűződik a magyar párbajtőrstílus kidolgozása is. Kiemelkedő érdemei közé tartozik, hogy 1961 szeptemberében a Testnevelési Főiskolán önálló szakágként beindította a vívómesterképzést. Ezzel jelentős szerepe volt abban, hogy a vívás mind a mai napig Magyarország egyik legeredményesebb olimpiai sportága. Pályafutása során olimpiai és világbajnokok sorát nevelte ki; Ágoston Judit, Bóbis Ildikó, Erdős Sándor, Fenyvesi Csaba, Gyuricza József, Kamuti Jenő, Kamuti László, Marót Péter, Maros Magda, Mendelényi Tamás, Pap Jenő és Sákovics József is az ő tanítványa volt.

A szülőhazájukhoz a magyar, a szülőföldjükhöz ragaszkodó sportolóknak ugyanakkor a román, a szlovák és a szerb nemzet köszönhet sokat, rengetegen szereztek ugyanis dicsőséget ezeknek az országoknak külhoni magyarként. A sportolók közül a legsikeresebb a Kovászna megyei Szabó Katalin tornász, aki az 1984-es Los Angeles-i olimpián négy aranyérmet szerzett román színekben. Rajta kívül a világon ez a teljesítmény csupán három másik tornásznőnek sikerült, egyikük a szintén magyar Keleti Ágnes.