Hirdetés

– A tévéközvetítések alapján úgy tűnt, és a kommentátorok is többször megjegyezték, hogy a telt ház vagy közel telt ház ellenére valahogy mégis más volt a hangulat, az atmoszféra a mérkőzéseken, mint amit itt Európában megszokhattunk. Te mit tapasztaltál a helyszínen?

– Ezt abszolút meg tudom erősíteni. Sok világbajnoki meccs hangulatát nagyon meghatározta, hogy itt jellemzően nem azok az igazi „hardcore” szurkolók ültek-álltak a lelátón, akik mondjuk az európai stadionokban lejátszott találkozókra kísérik a csapataikat. Még a hagyományosan erős szurkolótáborok is, mint mondjuk az angol vagy akár a holland, a szokottnál sokkal kisebb létszámban voltak jelen a katari arénákban. Inkább olyan nézők jöttek, akik érdeklődtek ugyan az adott meccs iránt, volt valamiféle, jellemzően felvett kötődésük, divatszurkolói vonzalmuk valamelyik együtteshez, de mivel nem az adott válogatott nemzetéhez tartoztak, ezért nem is volt meg bennük az a tűz, lelkesedés, amit egy, a nemzetisége alapján is kötődő drukkertől megszokhattunk. Persze a dél-amerikai vagy akár az afrikai szurkolótáborok megteremtették azt a hangulatot, ami futballmérkőzéseken megszokott, de nem ez volt jellemző a vébére. Egyébként a rendhagyó hangulat magyarázata nemcsak az, hogy a szokásosnál kevesebb európai szurkoló érkezett ide, hanem az is, hogy itt, Katarban kicsit furcsa hozzáállás jellemző nemcsak a futballmeccsekhez, hanem általában a különböző szórakoztató produkciókhoz.

– Mire gondolsz?

– Arra, hogy nem feltétlenül nézik végig az adott előadást, még a moziból is kijönnek, ha megunják a filmet. Voltam olyan szabadtéri filmvetítésen itt, Dohában, aminek a felénél már csak a közönségnek a negyede volt ott. A futballmeccseknél is ez tapasztaltuk. Odamentek, alapvetően érdekelte őket a találkozó, adott esetben felvették például a brazil vagy az argentin mezt, Messiét, Cristiano Ronaldóét és a többi sztárét, de a többség csöndben nézte a mérkőzéseket. Sokat elmond a szurkolói összetételről, hogy ide, Katarba a második legnagyobb számban Indiából érkeztek drukkerek, tehát egy olyan országból, amely nem vett részt a világbajnokságon. Vagyis nagyon sok olyan néző volt jelen a stadionokban – nemcsak indiaiak, hanem más nemzetiségűek is, akik akár itt élnek, dolgoznak Katarban –, akik nem kötődtek igazán egyik csapathoz sem.

Korábban írtuk

– Milyennek találtad a rendezést?

– Az apró bosszúságoktól eltekintve, amelyek azért mindig előfordulnak a nagy világversenyeken, rendben zajlottak a dolgok. Ez abból is látszik, hogy a csapatok részéről sem nagyon volt panasz a körülményekre, pedig sok válogatottnál, teljesen érthetően, kényesek arra, milyen a szállás, a közlekedés, az étkezés. Ha egy negatívumot kell mondani, az az állandó légkondizás, most is meg vagyok fázva emiatt. Azért csodálkozom ezen, mert az általános hőmérséklet itt, Dohában nem feltétlenül indokolta, hogy mindenhol ezerrel menjen a klíma, napközben huszonegy-huszonkét fok volt az esemény utolsó hetében, estére lehűlt a levegő húsz fok alá is, ennek ellenére mindent hűtöttek, még a stadionokat is, ez furcsa szokás. Ezt leszámítva minden rendben ment, a szurkolóknak nagy előny volt a rendkívül korszerű metróhálózat, ami részben a világbajnokságra épült. Egy stadion kivételével mindegyik helyszínre el lehetett jutni metróval, vagy közvetlenül, vagy buszkapcsolattal. Még a csoportkörben is, amikor négy meccset tartottak meg egy nap, vagyis tulajdonképpen nyolc szurkolótábort kellett mozgatni, ami elég nagy logisztikai kihívás, megbirkóztak a rendezők a drukkerek közlekedésének megszervezésével.

– Elég sok szó esett a vébé kapcsán az olyan politikai-ideológiai kérdésekről, mint a szivárványos csapatkapitányi karszalag betiltása és az erre adott reakciók. Emlékezetes például a döntés ellen tiltakozó németek szájbefogós csoportképe. Ezek a helyszínen is témát jelentettek, vagy inkább csak a sajtóban?

– A karszalagok kérdése természetesen itt is téma volt, bár amikor az ember a stadionok között mozog és alapvetően a futballmeccsekre fókuszál, akkor egy kicsit háttérbe szorulnak ezek az ügyek. De azért a helyszínen is érezhető volt, hogy ezek a viták és gesztusok végigkísérik a világbajnokságot. Jómagam egyébként kíváncsi voltam rá, hogy a katari média miképpen reagál az olyan, sokszor jogos kritikákra, amelyek az emberi jogok védelméről vagy a vendégmunkások az elmúlt években sokat javuló, de korántsem ideális helyzetéről szóltak. Ezért örültem annak, hogy volt alkalmam interjút készíteni Joe Kalillel, aki a Dohai Egyetem médiakutató professzora. Ő egy libanoni születésű szakember, aki számos egyetemen tanított, Amerikában is élt, rendszeresen nyilatkozik a BBC-nek, a CNN-nek és az Al-Dzsazírának is médiatémában, tehát ezen a területen abszolút otthon van. Ő mondta – és valóban ezt lehetett tapasztalni –, hogy katari részről egyáltalán nem válaszoltak barátságtalanul ezen vádakra. Ehelyett megpróbálták egy kicsit figyelmen kívül hagyni ezeket és kitartani a mellett a kommunikációs stratégia mellett, hogy a világbajnokság kapcsán Katar kulturális értékeit, az arab világ sajátosságait és az ország a gazdasági potenciálját helyezzék fókuszba.

– Mit emelnél ki pozitívumként a vébé kapcsán?

– A kulturális környezet mindenképpen adott egy sajátos ízt a világbajnokságnak. Magam is láttam olyat, hogy a kötelező imaidőben megállnak az út szélén és letérdelnek emberek, de a médiaközpontokban is ki volt írva, hogy mosdó erre, imaszoba arra. És természetesen igénybe is vették utóbbiakat. Egyébként láthatóan igyekeztek kihasználni a helyzetet és az első közel-keleti világbajnoki rendezés kapcsán valóban kirakatba helyezni azokat a különlegességeket, amelyek jellemzők erre a világra. Rendeztek például teveszépségversenyt, amin magam is ott voltam nézőként, de jártam gyorsasági teveviadalon is. Emellett a sólyom tisztelete, kultusza is jellemző, hiszen a sólyommadár Katar egyik nemzeti állata, a solymászatnak tehát nagyon nagy hagyománya van itt, sólyomreptető versenyeket is tartottak. A hagyományok őrzése mellett ugyanakkor az is jellemző, hogy nagyon sok mindent lemásolnak, utánoznak vagy mesterségesen próbálnak megidézni. Van például egy bevásárlóközpont, amiben felépítettek egy mű-Velencét. A boltok előtt vannak a csatornák, ezeken átkelhetünk a szintén felépített velencei hidak valamelyikén, miközben alattunk elektromos hajtású gondola siklik… Sokkoló látvány egy európai utazónak, ráadásul, hogy teljes legyen a kulturális kavarodás, olyat is láthattunk, hogy a velencei Rialto híd mellett kis „londoni” emeletes busz is közlekedik. De érdekes a dohai nagy piac története is: a több mint százéves Szuk Vakif a kilencvenes években fokozatosan veszített jelentőségéből, majd húsz évvel ezelőtt le is égett. Néhány évvel később azonban úgy döntött az állam, hogy újjáépíti, de az autentikus élményt kereső turistákra való tekintettel régies hangulatban: a szándékosan egyenetlenre épített, kopott falak éppúgy ilyen hatást keltenek, mint például a patinás hatású, repedezett fagerendák.

– Szakmai szempontból hogyan értékeled a tornát?

– Franciaország csapatán éreztem azt az első meccstől kezdve, hogy nagyon magabiztosan, taktikusan és jelentős tudásbeli fölénnyel játszott, a harmadik csoportmeccsüket leszámítva, ahol kikaptak Tunéziától, de ennek akkor már nem volt tétje. Argentína hasonlóan kiemelkedett a mezőnyből. Lionel Messi története azért érdekes, mert neki az eddigi világbajnokságokon nem mindig jöttek össze a dolgok. Ezen a vébén ugyanakkor végig azt lehetett érezni, hogy élvezi a játékot, jól is ment neki, igazi vezére volt a csapatnak. Franciaország és Argentína tehát kimagaslott a mezőnyből, Horvátország és Marokkó elődöntőbe jutása viszont meglepetés volt, főleg Marokkóé. Utóbbiak esetében erős arab összetartást lehetett tapasztalni. Amikor a csoportkör után versenyben maradtak, elég látványosan beálltak mögéjük a katari arab drukkerek, így aztán, számos más válogatottal szemben, nagyon hangos, lelkes és nagy létszámú szurkolótábora volt Marokkónak.