Vegyes felvágott

Botrány a török futballisták miatt a német válogatottnál, albán sassal ünneplő svájciak, a Marseillaise-t soha nem éneklő színes bőrű francia játékos, nyelvi nehézségek a belgáknál. Egyesek a futballon keresztül akarták bizonyítani a multikulturalizmus nagyszerűségét, de a projekt igencsak félrecsúszni látszik…

Fotó: MTI, archív

„A DFB (Német Labdarúgó-szövetség) természetesen tiszteletben tartja a migrációs hátterű játékosaink különleges helyzetét. De a labdarúgás és a DFB olyan értékeket képvisel, amelyeket Erdogan úr nem tart eléggé tiszteletben” – mondta május közepén Reinhard Grindel, a DFB elnöke, hozzátéve, ezért nem jó, hogy a futballisták Erdogan kampányának eszközévé váltak, és a két labdarúgó tettével nem segítette a szövetség „integrációs törekvéseit”.

Nem jó? Miért nem jó? Mi köze van egy Németországban született török focista világnézetének a teljesítményéhez? Miért kellene úgy gondolkodnia, mint az egyenirányított németeknek? Miért nem elég, ha jól tud focizni?

Az ügy onnan indult, hogy két népszerű, török származású, de német állampolgár válogatott játékos, Ilkay Gündogan és Mesut Özil egy hónappal a világbajnokság előtt találkozott az újraválasztásáért kampányoló Recep Tayyip Erdogan török elnökkel, akinek egy-egy mezt adtak ajándékba. Gündogan mezén ráadásul az „Elnökömnek, nagy tisztelettel” szöveg is olvasható volt.

A találkozóból óriási botrány lett, nagyobb, mint amekkorának a labdarúgó-szövetségi elnök nyilatkozatából tűnik: a mezre barátságos üzenetet is író Gündogant kifütyülték a német drukkerek a német válogatott utolsó felkészülési mérkőzésén, később pedig kiderült, a meccs előtti napon betörték autójának üvegeit, és mivel a tettesek semmit nem vittek el a kocsiból, erős a gyanú, hogy a rongálás oka is az Erdogan-találkozó volt. A német drukkerek tehát meglehetős brutalitással jelezték eltérő politikai preferenciáikat.

Ráerősített a gyűlöletkampányra a német média is. Egy szintén májusi, németországi közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek több mint 66 százaléka mondta azt, hogy Mesut Özil és Ilkay Gündogan kárt okozott a labdarúgó-válogatottnak, további közel 17 százalékuk ugyancsak negatívan ítélte meg tettüket, és csak kevesebb mint 5 százalékuk vélte úgy, hogy normális cselekedet volt a török elnöknek tett gesztus.

A politikának is reagálnia kellett a történtekre: Merkel kancellár, aki 2010-ben büszkén mutogatta Özillel készült kézfogós fotóját – akkor nem tört ki tömeghisztéria emiatt –, igyekezett lecsillapítani a kedélyeket. Az esemény ékesen bizonyítja, hogy a bevándorlók befogadása korántsem annyira egyszerű, mint azt a multikulturalizmus hívei hirdetik. Még akkor sem, ha esetünkben már két második generációs bevándorlóról van szó. Özil és Gündogan is Gelsenkirchenben született. Özil édesapja ráadásul már hat­évesen Németországba került.

A válságnak egyébként voltak előzményei. Özil, az apai ágon tunéziai származású Sami Khedira és a ghánai édesapától származó Jérome Boateng esetében már évekkel ezelőtt kifogásolta a német szurkolók egy része, hogy nem éneklik a himnuszt a meccsek előtt.

Az Özilék ellen kirobbant botrány a német válogatott teljesítményére is kihatással volt. A Löw-csapat címvédőként érkezett a világbajnokságra, hogy aztán óriási meglepetésre, Dél-Korea mögött is lemaradva, már a csoportmeccsek után hazautazzon. Ami nem csoda, ha igazak azok a hírek, amelyek szerint a csapat a nem kis mértékben rasszista színezetű botrány hatására két részre szakadt. Egyesek kiálltak Özilék mellett – nem meglepő módon például a már említett Khedira és Boateng –, mások ellenük fordultak.

Fotó: MTI, archív

De gond volt a svájciakkal is a vébén. Náluk a 23-as keretben hét színes bőrű, továbbá egy bosnyák, két horvát és négy koszovói albán futballista is található. Utóbbiak közül ketten okoztak botrányt: Xhaka és a Shaqiri is gólt szerzett Szerbia ellen, találatukat pedig mindketten egy albán sast formázó kézmozdulattal ünnepelték, a szerb drukkerek hergelésére. Az már a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség impotenciáját mutatja, hogy mindezt megúszták 8600 euró pénzbüntetéssel, miközben például a horvátok csak azért fizettek több mint 60 ezret, mert nem a főszponzor Coca-Cola ásványvizét itták az egyik meccsen…

A bevándorló hátterű futballisták szerepeltetésében egyébként Franciaország jár az élen, amelynek már 1998-as világbajnok csapatában is számos nem európai gyökerű játékos szerepelt, a ghánai születésű Desailly-tól az algériai apától származó Zidane-ig. Azt hihetnénk, itt már zökkenőmentesen haladnak a multikulturalizmus útján, de ez koránt sincs így. 2011-ben például Francois Blaquart, a labdarúgó-szövetség technikai igazgatója és Laurent Blanc szövetségi kapitány – az említett ’98-as világbajnok csapat tagja – került a támadások kereszttüzébe. Egy internetes portál azt állította ugyanis, hogy mindketten részt vettek egy megbeszélésen, amelyen arról esett szó, kezdeményezni fogják az utánpótlás-nevelő központoknál, hogy a 13 évnél idősebb korosztályok esetében a kettős állampolgárságú fekete és arab játékosok aránya ne haladja meg a teljes létszám harminc százalékát. A botrányt aztán a szövetség igyekezett elkenni azzal, hogy természetesen nem volt ilyen terv.

A dolognak persze volt előzménye. Már az említett, ’98-as világbajnok csapat kapcsán is voltak olyanok mind a drukkerek, mind a politikusok között, akiknek nem tetszett egyes játékosok Franciaországhoz való hozzáállása. A gárda középpályása, Christian Karembeu például nyíltan vállalja: 53 válogatott fellépése során soha sem énekelte a Marseillaise-t, így tiltakozott ugyanis az ellen, hogy a franciák 1931-ben két nagybátyját ketrecben, állatokhoz hasonlóan mutogatták a párizsi gyarmati kiállításon…

De ekkor legalább még voltak sikerek. Aztán a következő években a „sokszínűsítési” tendencia folytatódott – a 2000-es évek végén még arra is volt példa, hogy csupa bevándorló hátterű játékos futott ki a gyepre –, 2010-ben azonban csúfosan leszerepelt a csapat, mindössze egyetlen pontot és egyetlen gólt szerzett a vébén. Ennek legfőbb okát sokan abban látták, hogy a multikulturális csapatban nem volt meg az egység és az ország iránti elkötelezettség.

A következő időszakban jelentősen meg is változtak az arányok a fehér bőrű játékosok javára, de csak átmenetileg. Manapság is többnyire legfeljebb három-négyen kapnak helyet a kezdő tizenegyben. Közülük azonban Lloris katalán, Lucas Hernández spanyol, Antoine Griezmann pedig német és portugál felmenőkkel rendelkezik.

A belga válogatottnál hasonló gondok még nem voltak, ott momentán a nyelvi nehézségeket kell áthidalni. A csapatban ugyanis vannak hollandul beszélő flamandok, franciául beszélő vallonok, bevándorlóktól származó futballisták, a csapatkapitány, Vincent Kompany édesapja például Kongóból emigrált Belgiumba, míg szövetségi kapitányuk a spanyol, de Angliában játékosként és edzőként is megforduló Roberto Martínez.

A belga válogatott tagjai így angol nyelven beszélnek egymással. Öröm lehet ez Adnan Januzajnak is: a támadó játékos szülei albánok, de anyai ágon szerb, apai ágon török felmenői is vannak. Ő maga bár Belgiumban született, sokáig az albán válogatott felé húzott, miközben a Manchester Unitedben futballozott, és van koszovói állampolgársága is, de végül a belga csapat mellett döntött. Hogy érzelmi alapon-e, az kétséges, de az biztos, hogy így több sikerélményben van része. Bár mint a franciáknál és a németeknél látjuk, később azért lehetnek még problémák.