A katolikus ördögűzés igaz története

Az ördögűzés évszázadok óta rabul ejti az emberek képzeletét, különösen a filmiparét. A legtöbben rögtön egy feketébe öltözött katolikus papot látnak maguk előtt, aki feszülettel és szentelt vízzel a kezében, Krisztus erejét idézve próbálja kiűzni a démont a megszállottból. A gyertyák pislákolnak, a levegő megfagy, miközben a jó és a rossz közötti küzdelem életre kel – mint az 1973-as Az ördögűző című filmben, amely örökre meghatározta, mit gondolunk erről a titokzatos rítusról.

De vajon mindez csupán a filmek túlzásai, vagy valóban léteznek ördögűzések? A válasz meglepőbb, mint hinnénk: az ördögűzés valós jelenség, amelynek gyökerei messzebbre nyúlnak, mint a kereszténység maga.

A gonosz elleni küzdelem ősi formái

A katolikus egyház által végzett ördögűzés ma a legismertebb, de a gonosz kiűzésének gyakorlata több ezer éves múltra tekint vissza. Az emberiség mindig hitt abban, hogy a világban léteznek láthatatlan erők – jók és rosszak egyaránt –, és a rosszat el kell távolítani, mielőtt romlást hozna.

A Kr. e. 1. évezred Mezopotámiájában az úgynevezett ašipu mágusok amuletteket készítettek, bonyolult rituálékat végeztek, és démonfigurákat hívtak segítségül, hogy elűzzék a betegséget és káoszt hozó szellemeket. Ők voltak a kor „spirituális orvosai”, akik a közösség védelmezőiként működtek.

Az ókori görögök a „daimon” szót használták a természetfeletti lényekre – ezek lehettek jóindulatúak vagy gonoszak. A rosszindulatú daimónokat el kellett űzni, hogy helyreálljon a rend.

A Kr. u. 1. században Flavius Josephus, a zsidó történész beszámolt egy Eleazár nevű férfiról, aki démonokat űzött ki az emberekből úgy, hogy az orrukon keresztül „húzta ki” a gonoszt, miközben Salamon király nevét hívta segítségül.

Az ördögűzés a kereszténység születésében

A kereszténység elterjedésével az ördögűzés új értelmet nyert. A Kr. u. első századokban az ördögűzés a hit megerősítésének és a közösség összetartásának eszköze lett. A keresztények számára a démonok elleni harc a pogányság elleni küzdelmet is jelentette.

A pogány hiedelmeket „gonosznak” bélyegezték, a keresztelkedés pedig nemcsak a hit vállalását, hanem a „rosszról való lemondást” is jelentette. A megtérők naponta vettek részt reggeli ördögűzéseken, mielőtt megkapták volna a keresztséget.

A keresztség napján a püspök egy különleges szertartást végzett, a szufflációt: szó szerint „leheletével fújta le” a gonoszt az egyénről. Ezután a megtérőt olyan olajjal kenték meg, amelyet előzőleg ördögűzéssel tisztítottak meg.

A késő ókorban és a középkorban a hívők maguk is megpróbálhatták elűzni a gonoszt. Egy szent közbenjárásáért imádkoztak, szent helyeket kerestek fel, és így próbáltak közelebb kerülni Istenhez. Az ördögűzés ekkor már nemcsak rítus volt, hanem a hit gyakorlásának egyik formája is.

A modern ördögűzés öröksége

Bár ma már ritkán beszélnek róla nyíltan, az ördögűzés ma is létezik a katolikus egyházban. A rítusokat szigorú szabályok övezik, és csak külön engedéllyel rendelkező papok végezhetik. Mindez azt mutatja, hogy az emberiség még mindig nem szakadt el teljesen attól a gondolattól, hogy a gonosz létezhet – és néha ki kell űzni.

„Az ördög legnagyobb trükkje az volt, hogy elhitette a világgal: nem létezik.” – mondta egyszer Charles Baudelaire. Talán ezért is ragadja meg a démonűzés témája a képzeletünket újra és újra – mert a félelem és a hit határán ott rejtőzik az ismeretlen.

Ördögűzés a középkorban

Az ördögűzés történetében a 12. század fordulópontot jelentett. Ebben az időszakban jelentek meg a kereszténységen belül az eretnek szekták, amelyek megkérdőjelezték a római katolikus egyház tekintélyét. Az olyan mozgalmak, mint a katárok, a jó és a rossz örök küzdelmét hirdették – ezzel pedig nyíltan szembementek az egyház tanításaival és hierarchiájával.

Az ortodox katolikusok és különösen az egyházi vezetés számára az eretnekség új célt adott az ördögűzésnek. A rítus a hit védelmének eszközévé vált, amely segített megszabadulni a „bűnös” gondolatoktól és tanoktól. Az ördögűzés immár nem csupán démonok, hanem eszmék ellen is irányult.

A hit próbatétele és az „önördögűzés” megjelenése

A kereszténység iránti elkötelezettség bizonyításának egyik formája lett az ördögűzés. Az imák és a bűnbánat személyes gyakorlatai ekkor „önördögűzéssé” váltak – lelki megtisztulás a gonosz befolyásától. Az egyházi gondolkodók, köztük Aquinói Szent Tamás, a démonológia kérdéseivel foglalkoztak, és meghatározták, mit is jelent valójában a gonosz kiűzése.

Az első ördögűzési könyv és a vallási válság kora

Az első ismert ördögűzési kézikönyv a 15. század elején született meg, ám nem sokkal később a katolikus egyház súlyos válságba került. A protestáns reformáció kettészakította a kereszténységet, és a Vatikán szemében a démoni befolyás erősebbnek tűnt, mint valaha. A boszorkányüldözések és inkvizíciós perek valójában az ördögűzés logikáját követték: a hit nevében próbálták „megtisztítani” a társadalmat a gonosztól.

A Rituale Romanum és az ördögűzés hivatalos rítusa

1614-ben született meg a Rituale Romanum, amely hivatalosan is rögzítette az ördögűzés egyházi szabályait. Ennek része volt a De Exorcismis et Supplicationibus Quibusdam („Az ördögűzések és bizonyos könyörgések”), amely a 20. századig alig változott. Csak a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) után nyúltak hozzá újra, a frissített változat pedig 1999-ben látott napvilágot.

Érdekesség, hogy a két kiadás – az 1614-es és az 1999-es – szinte azonos szerkezetű, és továbbra is hangsúlyozza a keresztség és az ördögűzés közötti szoros kapcsolatot. A modern ördögűzések tehát nem pusztán ősi hagyományokat őriznek, hanem szimbolikusan lezárják a több évszázados fejlődési kört.

Ördögűzés a modern korban és a popkultúrában

A mai ördögűzések már szigorú egyházi felügyelet mellett zajlanak, ugyanakkor továbbra is a hit egyik legmisztikusabb és legvitatottabb megnyilvánulásai. A popkultúra – a filmek, sorozatok és regények – látványos, sokszor túlzó módon mutatja be ezeket a rítusokat, de az egyház szemében az ördögűzés elsősorban szakrális és lelki folyamat, nem horrorjelenet.

A valódi történelem és a mozivászon közti különbség tehát hatalmas – de a félelem és a hit közös gyökere ugyanaz maradt: az ember örök küzdelme a gonosz ellen.