Átlátszó történelem
Az ablaküveg története
Noha az üveget évezredek óta ismeri és használja az emberiség, a tiszta, átlátszó, nagy méretű ablaküveg nem is olyan régi társunk.
Minden magyar iskolás találkozik egyszer Csokonai Vitéz Mihály Zsugori uram című versével, amelyben a pénzesládáján kuporgó fösvény így panaszkodik: „Mely szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta, / Lantornás ablakom ketté szakasztotta!” Ez a latin, lámpát jelentő lanterna szó kissé torzult kifejezése, a lantorna nem mást jelent, mint a marhahólyagból nyert hártyát, amellyel abban a korban a szegények az ablaküveget helyettesítették.
Ami nem jelenti azt, hogy a XVIII. század végén ne ismerték volna az ablaküveget, az azonban kétségtelen, hogy az általános használata még ekkor is csupán a jómódúak vagy inkább a gazdagok kiváltsága volt. És nem is a ma ismert, tiszta és teljesen átlátszó üvegre kell gondolnunk, annak elterjedésére jóval később került sor.
Magát az üveget, amely szóda, hamuzsír és egyéb adalékanyagok mellett mészkő és kvarchomok megolvasztásával készül, és amely vulkáni tevékenység során, néha pedig villámcsapás következtében természetes úton is létrejöhet, legalább ötezer éve ismeri és használja az emberiség. Az ókori Mezopotámiából és különösen Egyiptomból rengeteg üvegtárgy maradt ránk, köztük dísztárgyak és palackok, tégelyek, poharak is. Ekkor már jól ismerték azokat az adalékanyagokat, amelyekkel ragyogó színekre festhették az üveget.
A történelemben az elsők, akik az ablakban üveget használtak, a rómaiak voltak. Mielőtt ennek a techológiáját kidolgozták volna, vékonyra hasított csillámpalát alkalmaztak, ez azonban igazi luxusnak számított, és az új módszer elterjedése után meg is szűnt a használata. Az ablaküveget úgy készítették, hogy olvadt üveget öntőasztalra öntöttek, csipesszel, mint a tésztát, kihúzkodták, hogy lapos, téglalap alakú, körülbelül nagyobb könyv méretű táblát kapjanak. Az így készült üveg meglehetősen vastag volt, zöldes vagy kékes árnyalatú. Nem lehetett keresztüllátni rajta, de a fényt átengedte. Pompeji és Herculaneum ásatásai során számos ablaküvegdarabot találtak, de töredékek máshonnan is előkerültek.
A történészek azt föltételezik – bár a tárgyi bizonyítékok ebből a korból hiányoznak –, hogy síküveget már az időszámítás előtti első században is készítettek úgy is, hogy a fúvással előállított, még forró és lágy hengereket hosszában elvágták és egyenesre simították, mintegy kihajtogatták. A középkorból már maradtak fenn ilyen üvegtöredékek, és valószínű, hogy amikor a hagyományos római technológia feledésbe ment, sokan próbálkoztak a kihajtogatással. Feltehető, hogy mind a középkori katedrálisok színes, képes, ólomsínes ablakai, mind a bizánci üvegmozaikok alapanyaga ilyen módon készült.
Az úgynevezett ökörszemüveg (németül Butzenscheibe, angolul crown glass) techikáját a XIV. század elején a franciaországi Rouenben dolgozták ki, és egészen a XIX. századig, a modern táblaüveg kifejlesztéséig alkalmazták. A körülbelül 5-10 centiméter átmérőjű üvegkorongokat úgy állították elő, hogy a kemencéből kiemelt forró, lágy üvegbucnikat gyorsan forgatták, amíg azok szétterültek, ezért rendszerint körkörös rajzolatok látszanak rajtuk, közepükön pedig kis csücsök, ahol leválasztották őket a szerszámról. A tenyérnyi üvegkorongokat ólom- vagy ónsínekkel foglalták keretbe, a közeiket kisebb üvegdarabokkal töltötték ki. A XIX. század második felében divatos historizmus építészei a történelmi légkör érzékeltetésére gyakran alkalmazták a bikaszemablakokat, mint például a budapesti Vajdahunyad várán is.
Velencéből, illetve a város melletti Murano szigetéről már a XII. századból vannak ismereteink. A luxusnak számító poharak, kancsók, dísztárgyak készítése különösen akkor virágzott fel, amikor a XV. század derekán felfedezték az üveg teljesen átlátszóvá tételének technikáját. A hegyikristály görög eredetű nevéből olaszul cristallónak nevezett üveg mangán hozzáadásával készült, és a piacról valósággal kiszorította az anyagukban színes üvegeket. Költséges előállítása és viszonylag kicsi mérete mégsem tette lehetővé, hogy széles körben alkalmazzák ablaküvegként.
A ma ismert üvegablakok kora a XIX. század második felében köszöntött be. Ez volt a második ipari forradalom ideje, amelynek legfontosabb fejleményét egy történész találóan úgy fogalmazta meg, hogy feltalálták a feltalálást, a szakadatlan technológiai megújulás technológiáját. Néhány évtized alatt, egy sor újítás eredményeképpen megoldódott az egyenletes vastagságú, nagy méretű síküveg gyártásának problémája.
A kor építészei valósággal tobzódni kezdtek az új felhasználás lehetőségeiben, különösen azt követően, hogy elterjedt az építészeti acélszerkezetek gyakorlata is. Az új stílus egyik legszebb és leghíresebb példája az egykori londoni Chrystal Palace, a negyven méter magas, közel húszezer négyzetméter alapterületű, háromszázezer üvegtáblával borított Kristálypalota, amely az első világkiállítás befogadására épült 1851-ben (1936-ban leégett).
