Szörnyeteg a szekrényben

A divatipar a közelmúltban ugrásszerűen bővült, 2000 és 2015 között megduplázódott a világszerte eladott ruházati termékek száma. Mindenki számára ismert és abszurd jelenség, hogy a tömeges leárazások során egy szép női ruha kevesebb pénzbe kerül, mint egy vacsora. A fast fashion lényege, hogy a ruhák minél gyorsabban és gyakrabban kerüljenek a tervezői asztalról az üzletekbe, ám ennek következtében a szemétben is hamarabb landolnak – sokszor egyenesen az üzletből, eladatlanul –, márpedig 60 százalékuk szintetikus anyagból készült, így az óceánok mikroműanyag-szennyezettségének harmada is a ruhaiparból származik.

A műszálas anyagok gyártásának energiafelhasználása óriási, de a gyapot sem fenntarthatóbb megoldás, miután rendkívül vízigényes növény: egy pamutpóló költsége 2700 liter víz, vagyis egy felnőtt ember 2,5 éves folyadékszükséglete. A permetezőszerek miatt az ültetvényeken dolgozók között sokan betegednek meg rákban, a gyártásban magas a színező- és kezelőanyagok aránya, egy kilo­gramm textilhez közel fél kiló vegyszert használnak fel, a szennyezett vizet a folyókba öntik, így a ruhagyártás felel az összes ipari vízszennyezés 20 százalékáért. Az érintett vidékeken magas a születési rendellenességek, a rák, a mentális és a bőrbetegségek aránya.

Európában nem is lehetne fast fashiont gyártani, többek között ezért is szervezik ki a folyamat legnagyobb részét Ázsiába: más ágazatokban is jellemző a Nyugatra az ilyen, álszent környezetvédelem. S akkor nem beszéltünk még a szállításról. Például a gyapotot Indiában, az USA-ban, Kínában és Brazíliában termesztik, a gyártás délkelet-ázsiai országokban zajlik, a ruhákat a nyugati országokban értékesítik, a használtak pedig Ázsiában és Afrikában kötnek ki.

Életveszélyes

Amikor 2013. április 24-én összeomlott a Rana Plaza ruhagyár Bangladesben, és 1134 ember vesztette életét, illetve további 2500 ember sebesült meg, elindult Nagy-Britanniából a Fashion Revolution, a magyarul Divatforradalomként emlegetett mozgalom, amelynek követői úgy gondolják, ennyi emberélet már túl sok. Mintegy száz ország nonprofit szervezeteit tömörítik, amelyek a divatipar etikus és átlátható átalakításán dolgoznak, többek között a vásárlói magatartás megváltoztatása tekintetében is. Van is miért: egy felmérés szerint az angolok a ruháik 30 százalékát sosem veszik fel, míg egy másik kutatás szerint a jóléti társadalmakban – beleértve Kínát is – nemcsak kétszer annyi ruhát vásárolunk, mint tizenöt éve, hanem egy ruhadarabot 30-50 százalékkal kevesebbszer veszünk fel.

A változás megindulásán látszólag sokat lendített a The True Cost című, 2015-ös dokumentumfilm is, amely igyekezett feltárni a csillogó iparág hátterét, hogy verik a munkásokat a gyárban, a munkanap 16 órás, nincs vasárnap, a vegyi anyagok gőze védőfelszerelés nélkül jut a dolgozók szervezetébe stb. De érdemi előrelépés azóta sem történt, fél éve is tűz tört ki Új-Delhiben egy illegálisan működő ruhagyárban. Rövidzárlat történt éjszaka, és mivel a vendégmunkások ugyanott alszanak, mint ahol dolgoznak, az épület pedig tele volt könnyen égő anyaggal, és menekülőútvonalat sem építettek ki, 43-an haltak meg. Ebben a gyárban a legfiatalabb alkalmazott 13 éves volt.

Európa ennek ellenére továbbra is boldogan vásárol, hiszen az árak folyamatosan csökkennek. Hiába veszünk több ruhát, még így is kevesebbet költünk: 2009-ben még a jövedelmünk 12 százaléka ment el ruhákra, ma mindössze 5 százalék. És senkinek ne legyen kétsége, a27 ezer forintos fast fashion ruha pont ugyanolyan körülmények között készül, mint az néhány ezer forintos: Benetton- és Mango-termékek is készültek az említett Rana Plazaban.

Lehet fenntartható?

2004-ben az Európai Unióhoz való csatlakozásunkkor alakult meg a Nemzeti Divat Liga, akkor még elég sok magyar gyártóval, most már inkább csak tervezőkkel. Ahazai szervezet nagy súlyt fektet a fenntarthatóságért folyó küzdelemre: alapítottak egy ECO (öko) Teamet, 2016-ban pedig megrendezték az első Globális Fenntartható Divathetet. Megkereste őket a Fashion Revolution, ezután lett az elnök, Mányiné dr. Walek Gabriella egyben országkoordinátor és helyi kampányvezető.

A magyar tervezők jellemzően etikusak, hazai munkavállalókat foglalkoztatnak, itt gyártanak, és ehhez általában véve ragaszkodnak is, viszont csak részben tudnak fenntartható módon működni. Nemcsak a vásárlók nincsenek tisztában azzal, hogyan és ki készítette a ruháikat, sokszor a cégek sem tudják, honnan származnak az alapanyagok, és sokszor nem is válogathatnak a beszállítók között.

– Terjednek mostanában azok a vállalások, miszerint egy évig, három hónapig nem vásárolnak ruhát a csatlakozók. Ennek csak figyelemfelhívó értéke van, a fogyasztói szokások alakítása szempontjából hasznos is, de hosszú távon nyilvánvalóan nem megoldás. Inkább azt ajánlanám, hogy mindenki vásároljon nagyon tudatosan, csak azt, amire szüksége van. Ha pedig mégsem kell már egy ruha, próbálja meg átalakítani, ruhaforgóba vinni, eladományozni. Szerintem a fogyasztást és a gyártást lehetetlen leállítani, de lehet csökkenteni – mondja Walek Gabriella. – Vannak részben fenntartható divatcégek is, de emellett a divat­iparban is létezik a greenwashing jelensége. Többek között a H&M is fenntarthatónak titulálta azt, hogy az eladatlan ruhákat elégeti egy erőműben, energetikailag hasznosítva őket. Ez például nevetséges.

A greenwashing kifejezés Jay Westerveldtől származik még 1986-ból, magyarul zöldre festésnek, zöld agymosásnak is fordítják. Arra vonatkozik, amikor egy vállalat több pénzt költ „zöld kommunikációra”, mint magára a környezetbarát gyakorlatra, vagy az állításai félrevezetőek. Például fenntartható célokat fogalmazott meg tavaly júliusban a spanyol Inditex, vagyis a Zara, a Pull&Bear és egyéb márkák tulajdonosa. Eszerint 2025-ig elérik, hogy új kollekcióik kizárólag fenntartható anyagokból készüljenek, illetve megújuló forrásokból fedezik majd az energiaigényüket. Csakhogy a káros környezeti és társadalmi hatások magából a fast fashion üzleti modellből fakadnak: az Inditex is több mint ötszáz új dizájnnal jön ki egy-egy héten. Azt kommunikálják, hogy náluk a vásárlók és a textilipari munkások elégedettsége egyaránt fontos: ehhez képest egy kutatás szerint a RESPECT (TISZTELET) feliratú Zara-felsők eladásán a gigacég kétszer annyit keresett, mint amennyit az összes beszállítónak fizetett az indiai gyapotföldektől a török kayseri fonodákon át az izmiri ruhagyárakig.

Használtruha-biznisz

Megoldás lehet a second hand, ami a virágkorát éli: egy kutatás szerint 24 milliárd dollár értékű a használtruha-üzletág, és 2024-re megduplázódhat, vagyis nagyobb ágazattá válhat, mint maga a fast fashion. Különösen a Z generáció tagjai (az 1995 és 2000 között születettek) lelkes használtruha-vásárlók. Magyarország a 9. legnagyobb importőr, két éve 74 millió dollár értékben importáltunk használt ruhát. A darabokat nyugati karitatív szervezeteknél adják le, de akkora mennyiségben, hogy ennyi ruha nekik sem kell, ezért eladják, és a pénzt fontosabb célokra költik. Ez akkora üzlet, hogy van köztes feldolgozócég is Magyarországon, amelyik szétválogatja a bálákat prémium és gyengébb minőségű darabokra. Ezeknek 20 százaléka marad a magyar üzletláncokban, a maradék megy tovább Ázsiába, illetve Afrikába, ahol egyébként ellehetetleníti a helyi ruhakészítőket. Ez a megoldás inkább a rendszer által kitermelt mellékág, nem igazi alternatíva, hiszen a fast fashion miatt van ekkora választék a használtruha-üzletágban. Környezetbarátnak sem mondható az ide-oda szállítgatás.

Viszont egyre több olyan kis üzlet nyílik, ahol jellemzően hazai ruhák cserélnek gazdát. Ez a ruhaforgó, ahol mi is leadhatjuk a megunt darabokat, méghozzá nem adományként. Jó példa erre a két éve nyitott Swappis, amelynek neve az angol swap (cserélni) igéből és a svéd loppis, vagyis bolhapiac szóból állt össze. Alapítója, Fritzson-Bajdor Tünde ugyanis korábban Svédországban élt, az uppsalai egyetemen végezte el a fenntartható fejlődés mesterképzést, a szakmai gyakorlatát pedig fenntartható divattal foglalkozva töltötte, végül üzletet nyitott. Svédországban ugyanis komoly kultúrája van a használt árucikkek vásárlásának, csereberélésének. Amikor 2017-ben a család hazaköltözött, Tünde itt folytatta tovább, és olyan piaci rést talált, hogy üzlete azonnal rentábilis lett.

A hazai Swappis-közösség immár több ezer tagot számlál, és webshopban is vásárolhatunk. Az ember szívesebben válik meg a nem használt ruháktól, ha visszanyerhet valamennyit annak értékéből. Persze léteznek az eladásra online vásár­terek is, de nem mindenkinek van ideje egyesével felrakni a ruhákat, eljuttatni őket a vevőhöz, vagy egész nap ott ülni egy garázsvásárban. A Swappis lényege, hogy átnézik a bevitt darabokat, és pontozzák értékük szerint, márka, stílus, eladhatóság, állapot, illetve anyagösszetétel alapján. Például a használtabb, szintetikus anyagú ruhák alacsonyabb pontot kapnak, a természetes anyagú, márkás vagy vintage ruhák magasabbat. A pontok pedig beválthatóak a megvásárolt termékek árának 50 százalékáig. Az árak egyébként ötszáz és tízezer forint között mozognak, sok luxusmárka is feltűnik.

– Magyarországon sokáig a szegénységet párosítottuk a turkáló fogalmával, viszont nyugaton a tudatos vásárlói attitűdhöz köthető a használtruha-vásárlás. Lassan nálunk is – így Fritzson-Bajdor Tünde. – Külföldön használják a pre­loved kifejezést is ezekre a darabokra, vagyis előszeretettnek nevezik őket.

A ruhák egyébként általában 1-3 hónapon belül új tulajdonosra találnak, ha pedig nem, eladományozzák őket vagy újrahasznosításra adják le.

– Az egész divatiparban szükség van átfogó változásokra – szögezi le Tünde –, különben a cégeknek a versenyhátrány miatt nem lesz érdekük fenntarthatóbbá válni, de lehetőségük sem, hiszen rengeteg apró beszállítójuk van. A politika sem fog önmaga ellen dolgozni, mivel óriási adóbevételtől esnének el az államok. Tehát változást a vásárlók érhetnek el.

A ruha lelke

Egyre több olyan kisebb bolt nyílik, ami konkrét stílussal dolgozik, így stabil vevőköre van, a tagok értékelik, hogy nem kell ezer ruha között turkálniuk, hanem nekik szóló darabokat kapnak. Ezek egyfajta stylistboltok is, ahol a tulajdonos gyakran jelen van, ismeri a vásárlókat, érti az ízlésüket, sőt, várja is őket egy-egy darabbal.

– Szeretem, hogy ezeknek a ruháknak van lelke, valaki stílusát hordozzák, és nagyon érdekes ezt átformálni egy másik emberre, ez egy plusz hozzáadott érték – meséli lelkesen Nagy Timi, az Anomália tulajdonosa, aki kétgyerekes anyukaként, kék-rózsaszín hajával, kedves mosolyával igazi jelenség. Kávézni is le lehet ülni a boltjában egy nagy, közös asztalhoz. – Járom a várost, a vintage boltokat, a bolhapiacokat, a garázs- és közösségi vásárokat, és innen-onnan szedem össze a kínálatot. Ez egy kincsvadászat.

Timiék bővültek egy férfiruharészleggel is, a mai huszonévesek körében van egy elég nagy réteg, amelynek a tagjai szó szerint bojkottálják a fast fashiont. Kerülik a bevásárlóközpontokat, szeretik a kisebb boltokat. Meglepő, de sok vevő borravalót is ad, értékelik a stílustanácsadást, a személyes jelenlétet mint pluszszolgáltatást.

– Mostanában jellemző egyfajta letisztulás az emberekre, szeretnének megszabadulni attól a rengeteg tárgytól, amit az elmúlt egy-két évtizedben felhalmoztak – véli Timi. – Egy ideje nálunk is virágzik a fogyasztói társadalom, de sokan telítődtek, szívesen redukálják az életüket, az otthonukat. Ez azonban nem lemondást jelent. Az életünk valóban felgyorsult, szeretünk még gyakrabban megújulni, változtatni, csak ez már nem az egyre több tárgy felhalmozását jelenti, hanem inkább egy körforgásba való bekapcsolódást. A birtoklás mennyiségi jellege átalakult minőségivé, és ezalatt már nem az anyagi értéket értjük, hanem a személyiségünk kiterjesztését. Ez a felfogás egyre nagyobb körben terjed, és hatással lesz a divatra is.