Úgy látszik, hogy a 2004. év eleje bővelkedik „égi áldásokban”, amelyek akár a fejünkre is hullhatnak. A meteoritok a földtörténet során számos esetben okoztak hatalmas károkat, sőt az élővilág kipusztulásának egyes eseteit is nagyobb meteoritok becsapódásával magyarázzák. Az első ismert gyilkos csapásnak tulajdonítják a középső-devoni kihalást. Ekkor – mintegy 380 millió éve – csak kis termetű növények, szárnyatlan rovarok, pókok népesítették be a szárazföldet, a többi élőlény tengerek lakója volt. A katasztrófa a fajok 40 százalékát érintette. A kutatók megvizsgálták a korabeli kőzetmintákat és bizonyítottnak találták egy nagyobb meteorit becsapódását, amely a fajok pusztulásához vezetett. A perm-korszak végén is volt egy nagyobb fajkihalás, amelyet aszteroida vagy üstökös becsapódása következményének tulajdonítanak. Ez volt 250 millió évvel ezelőtt a földtörténet legnagyobb kihalása: a tengeri fajok 90, a szárazföldi gerincesek 70 százaléka pusztult ki igen rövid idő alatt.

Bolygónk legidősebb kőzeteiben megtalálták annak a bizonyítékát, hogy a mintegy négymilliárd évvel ezelőtti pusztító meteoritzápor a Földet sem kerülte el. Nyomait felismerték a földi kőzetek és kráterformák tanulmányozása során, de ezzel magyarázzák a Hold lávaárokkal feltöltött tengereinek kialakulását is. Ekkor képződhettek a Mars déli féltekéjén található óriási medencék is. Érdekes, hogy ugyanakkor a Földön nem akadtak hasonló esemény nyomára, pedig bolygónk mérete és erősebb gravitációs vonzása miatt inkább célpontja lehetett egy ilyen „szőnyegbombázásnak”. Brit és ausztrál kutatók Grönlandról és Kanadából származó, 2,7 milliárd éves kőzetmintákat vizsgáltak, és belsejükben meglepően sok wolframizotópra találtak. Ez pedig csak nagyobb mennyiségű wolfram megjelenésével magyarázható, amit becsapódott égitestek okozhattak. Számítógépes becslések alapján határozták meg, hogy a Nagy Meteorit-bombázás mintegy 200 millió évig tartott és ezalatt a 20 kilométernél nagyobb becsapódási kráterek száma elérhette a 2

2 ezret, de körülbelül 40 darab 1000 kilométeres és néhány 5000 kilométeres átmérőjű kráter is kialakulhatott.

A kráterstatisztika mint módszer nagyon jól használható a Hold, valamint a Naprendszer többi, szilárd égitestfelszínének ismeretében az égitestek korának és fejlődésének magyarázatára. Ugyanis a kráterek eloszlása, mérete és sűrűsége jelenti ehhez az egyetlen információt. Természetesen így csak relatív korhatározás lehetséges, vagyis annyit mondhatnak, hogy az egyik felszín idősebb vagy fiatalabb, mint a másik, abszolút korhatározást radioaktív izotópok mennyiségi vizsgálatával végeznek.

Földön kívüli objektumok becsapódásai többször is jelentősen befolyásolták a Föld élővilágát. Csakhogy míg a Kréta végi „bombázás” a dinoszauruszok kihalásához vezetett, addig az újkori eocén elején történt események üvegházhatáshoz kapcsolódó globális fölmelegedés elindításával az emlősök felvirágzását idézték elő. Amerikai kutatók az Egyesült Államok keleti partvidékén lemélyített fúrások üledékeit vizsgálták. A tengeri üledékek tanulmányozásából ismert, hogy a paleocén-eocén határán a globális hőmérséklet 1000 év alatt körülbelül 6 Celsius-fokkal emelkedett. A hirtelen fölmelegedés lehetővé tette, hogy az északi területek is lakhatóvá váljanak és az emlősök a szárazföldi folyosókon új területeket hódíthattak meg. Ez főleg három élőlénycsoportot érintett: a párosujjú patásokat (disznó, juh, teve, zsiráf), a páratlanujjú patásokat (lovak, zebrák, tapírok, orrszarvúak) és a főemlősöket. Mindez 55 millió évvel ezelőtt egy üstökösbecsapódáshoz köthető, amely nagy mennyiségű szén-dioxidot juttatott a levegőbe és ez megemelte a globális hőmérsékletet.

A meteoritok nagyobbrészt üstökösökből származnak. Amikor a csóvás napközelbe ér, a felszínről elszabadult porszemecskék nem térnek vissza az üstökös felszínére, hanem önállóan keringenek tovább a Naprendszerben. Kisbolygók ütközése is létrehozhat törmeléket; az ezekből keletkező meteoritok száma jóval kisebb. Kisbolygó becsapódása nagyobb égitest felszínébe ugyancsak a törmelék, így meteoranyag keletkezését eredményezi. Például a Corvidák meteorraj – visszakövetve 1178-ig – a Holdból származtatható. Hasonló a marsi meteoritok eredete is, például így kerülhetett a Földre az elhíresült ALH 84001 számú meteorit is. Erős csillagszél kifújhat a térbe apróbb törmeléket, gammakitörések erős sugárzása, a szupernóvák lökéshullámai ugyancsak bejuttatnak a Naprendszerbe azon kívül lévő objektumokat.

A meteorokra vonatkozó régi feljegyzések azért fontosak, mert ezekre a jelenségekre a XIX. század elejéig nem nagyon figyeltek a csillagászok. Fényes tűzgömbökről, sűrű csillaghullásokról azonban számos régi írás tesz említést. Meteorithullásokról több ezer éves adataink is vannak, a legkorábbi feljegyzések Egyiptomból származnak. Valószínű, hogy az ókori egyiptomiak éppen a meteoritok révén jutottak fémhez. Erre mutat, hogy a vas hieroglif jele „égi fém”-et jelent. Az első leletek az Óbirodalom korából, Kr. e. 3000 körül kerültek elő. A Kr. e. III-II. évezredben gyakoribb lehetett a meteorithullás, mint napjainkban. Az Újbirodalom korából, III. Thotmesz fáraó szíriai hadjárata idején feljegyezték: „A második óra volt (…) Egy csillag jött déli (irányból) érkezvén (…) Lecsapott (rájuk), nem állt meg ott (az ellenséges táborban) egy sem”.

A meteoritokról legújabban Kaare Lund Rasmussen koppenhágai kutató állított össze jegyzéket. A Kr. e. 3000 és a Kr. e. 1600 közötti időszakból 240 datálható meteorithullást sorol fel, közülük 103 kínai, 32 itáliai krónikákból származik. Minden katalógusnak, így ennek is vannak hiányosságai, a távol-keleti meteorithullások nagy része hiányzik, és csak egyet említ a 14 jól regisztrált Kárpát-medencei meteorithullásból is.