Vármegyék könyve

Szeben

Dél-Erdély Romániával határos vármegyéje volt, területe háromezerháromszáz négyzetkilométer, lakosainak száma 1891-ben kereken százötvenezer lélek (egyharmada tizennégy éven aluli), valamint közel négyezer fő katona. A lakosok három százaléka volt magyar, harminc százaléka német, egy százaléka örmény, a többi román. A szebeni magyarok többsége (bő négyezer főből háromezer) Nagyszebenben lakott, ahol egyébként a németség volt abszolút többségben, minden más járásban és a települések zömében a románok voltak többen.

Szeben öt járásra oszlott, volt benne két rendezett tanácsú város, hatvankét nagy- és huszonnégy kisközség, továbbá hatvannégy puszta és telep. A községek általában véve középnagyságúak voltak, kétezernél többen tizenhétben laktak. A legnépesebb települések a székhely Nagyszeben huszonkétezer, Szászsebes hétezer és Resinár ötezer lakóval. 

A közművelődés a lakosság átlagát tekintve meglehetősen rosszul állt, a tanköteles gyermekek ötöde nem járt iskolába, és a hat éven felüli férfinépességnek negyven, a nőknek ötven százaléka nem tudott sem írni, sem olvasni (ezt a két képességet ekkor még külön tartották nyilván). Az összlakosságon belül azonban nagy nemzetiségi különbségek mutatkoztak, a szász gyerekek szinte mind jártak iskolába, és a szászok között alig akadt analfabéta, a magyarok is jobb adatokkal rendelkeztek, ennek megfelelően a románok még jobban hátramaradtak. A vármegyében összesen százhetvenöt iskola volt, közte két hittani intézet, három gimnázium, egy reáliskola, egy gazdasági iskola, hét ipari és kereskedelmi iskola, egy katonai, egy bábaképző, két tanítóképző intézet, három felsőbb leány-, három felsőbb nép- és száznegyven elemi iskola. A közép- és szakiskolák (a szászsebesi algimnázium és a nagydisznódi szövőiskola kivételével) mind Nagyszebenben voltak. Működött még a vármegyében tizenkét kisdedóvó és két árvaház. A szellemi élet minden ága Nagyszebenben központosult. 

Szeben egyike volt hazánk leghegyesebb vármegyéinek. Déli határán a Szebeni-hegység hatalmas csoportja emelkedik, mely a Sztefilistyében 2251 méter magasságot ér el. Szászsebes és Szerdahely vidékén termékeny hullámos síkság terül el, kis terjedelmű síkság van még Nagyszeben körül a Szeben folyó mellett, és Felek körül az Olt mellékén. Az Olt folyón és az általa képezett Vöröstoronyi-szoroson túl a Fogarasi-havasok merednek az ég felé, melyeknek azonban csak nyugati része (a 2288 méter magas Szurul csúccsal) esett Szeben vármegye területére. 

A vármegye legnagyobb folyója az Olt, ebbe ömlik a Szeben, mely a Cód-folyót és a Resinári-patakot, valamint bal felől a Hortobágyot veszi fel. A vármegye nyugati részében a Sebes és a beléje szabadó Dobra és Székás-patak a nagyobb vizek. A Szebeni-havasokban néhány apró tengerszem is van, ezek egyikéből veszi eredetét a Szeben folyó. 

Története 

A millenniumkor fennállott formájában a vármegye 1876-ban jött létre, amikor a közigazgatási rendszer egységesítése során megszűnt a szász területek önállósága. A szász székek közül Szeben-, Szászsebes-, Szerdahely- és Újegyházszék került ide, és hozzájuk csatoltak néhány Alsó- és Felső-Fehér megyei falut is. Ilyenformán a vármegyének saját történelme alig volt, annál több az erdélyi szászságnak, amelynek központi területét foglalta magában. 

Az erdélyi szászok behívása és letelepítése II. Géza idejében, 1150 körül kezdődött, hogy az akkor még nagyobbára lakatlan vidéket megműveljék, az ipart meghonosítsák, a kereskedelmet föllendítsék, és nem utolsósorban az ország védelmét biztosítsák. A jövevények a később Királyföldnek nevezett vidéken kaptak területeket, ahonnan a gyéren megtelepült székelyeket, szlávokat és kevés besenyő lakosságot keletebbre telepítették. Az új telepesek a királyi várakozásoknak derekasan meg is feleltek, falvakat és városokat építettek, a rájuk bízott vidéket művelték és védték. 

Az első időben a szászok földjén is várispánsági közigazgatás jött létre, Nagyszeben székhellyel. A XII. század második felétől azonban (a Székelyföldhöz hasonlóan) a várispánságnál kisebb egységek, székek alakultak ki. A szászság életében nagy jelentőségű volt az úgynevezett Andreanum, II. András király 1224-ben kiadott kiváltságlevele, amely a nagyszebeni tartományban létrehozta a területi autonómiát. Ez még nem az egész Szászföldet foglalta magában, hiszen a Német Lovagrend által gyarmatosított Barcaságnak, a Beszterce városa körül terülő Nösen-földnek, Medgyes és Selyk széknek sokáig külön joga volt. 

A szászok földjeiknek szabad tulajdonosai voltak, évi adót fizettek és hadi szolgálatra voltak kötelezve. Belügyeikben azonban teljes önkormányzatuk volt, hivatalnokaikat szabadon választották, papjaikat hasonlóképpen, akik tizedet húztak. Megvolt a falu és vidék saját joga, és közvetlenül a koronának voltak alárendelve. A király nevezte ki a szebeni comest, aki az ispáni (főispáni) funkciókat látta el, de erről a jogról Mátyás király lemondott, és megengedte, hogy ezt a hivatalt is választás útján töltsék be. 

A nyugodt fejlődést megzavarta a mongolok betörése, akik a szász falukat és városokat, köztük Szebent is legnagyobb részben romba döntötték. Az Anjouk alatt ezen országrészre is elérkezett a virágzás időszaka. Az ipar emelkedett, a szász kereskedők nagy nyereségnek örvendettek. 1376-ban megalakult az első céh, kialakult a kisipar, melyet még a királyi udvarnál is megbecsültek. Szászváros, Szászsebes, Nagyszeben, Segesvár, Brassó, Beszterce törvényhatósági jogot nyertek, és a két utóbbi város, valamint Nagyszeben is árumegállítási jogot kapott. Templomok és tornyok emelkedtek, a városok falait megerősítették, a határt várak védelmezték. Nagy Lajos kiemelte, hogy az országhatár biztonsága a szászokra mint biztos oszlopokra támaszkodik. 

A felvirágzó közéletet a török hódítás komolyan veszélyeztette. 1420-tól kezdve minden évben betörtek a törökök az országba, a szász faluk egy részének lakosai elpusztultak, és helyüket románok kezdték elfoglalni. A kereskedelem, különösen a Duna vidékére irányuló visszaesett, ennek következtében az ipar is pangott. A vidék lakói a városok falai mögé menekültek, és váraikban tartották magukat, de a legjobb erőt éppen a védelem emésztette fel. 

Az 1437-es úgynevezett kápolnai unió (amelyet 1459-ben, 1506-ban és 1542-ben megújítottak) Erdély egyenjogú nemzetének ismerte el a szászt. Ezt az állapotot kodifikálta Hunyadi Mátyás 1486-ban kiadott oklevele, amely a szász kiváltságokat személy szerint minden erdélyi szászra kiterjesztette, és ezzel létrehozta a Szász Egyetem, idegen szóval a Szász Univerzitás közjogi-politikai kategóriáját. 

Mohács után a Ferdinánd és Szapolyai János közötti harcban a szászok Ferdinánd mellett foglaltak állást. Ebben a harcban Nagyszebennek hétéves ostromot kellett kiállania (1529-36), de végül kénytelen volt magát Szapolyainak megadni, aki a Szászföld régi jogait megerősítette. Erdély kezdett elválni Magyarországtól, melynek országgyűlésére a szászokat éppen úgy hívták meg, mint minden más országos rendet. 

A szász reformációt nagymértékben segítette a szászság bonyolult és egyben sérelmes egyházjogi helyzete. A legrégibb települések (Nagyszeben, Újegyház, Sink) külön prépostságot alkottak, melynek eltörlése után, 1424-ben ezek a káptalanok közvetlenül az esztergomi érsek fennhatósága alá kerültek. A többiek Brassót kivéve, amely hasonlóképpen Esztergomnak volt alárendelve, az erdélyi püspök alá tartoztak, de a püspöki hatalmat nagy részben maguk gyakorolták. A reformációnak a király eleinte ellene szegült, de az később a politikai zavaroktól elősegítve, gyorsan terjedt az országban. Mint ismert, János Zsigmond az unitárius vallást próbálta általánosan elfogadtatni, ez a törekvése azonban nem járt sikerrel. Jelentős részben Honterus János brassói térítése nyomán a szász egyházak az evangélikus hitet vették fel. 1553-ban választották az első evangélikus püspököt (Wiener Pált), és az erdélyi országos törvények a négy egyenjogú bevett (recipiált) vallás között az ágostai hitvallású evangélikus egyházat is elismerték. A szászok az önálló erdélyi fejedelmek korában nemzeti és egyházi tekintetben külön egységet alkottak. 

A török kiűzését követően Erdély elfogadta a Habsburg-ház főségét, cserébe I. Lipót az úgynevezett Diploma Leopoldinumban Erdély és benne a szászok jogait és kiváltságait elfogadta. A XVIII. században, III. Károly és Mária Terézia uralkodása alatt a szász lakosság a Felső-Ausztriából, Karinthiából, Krajnából és Salzburgból bevándoroltakkal, zömmel hitük miatt elűzött protestánsokkal megszaporodott (a helyiek vidékieknek [Landler] nevezték el őket). Jöttek továbbá a durlachiak Badenből, akik különösen Szászsebesen és környékén telepedtek le. 

Az erdélyi szászok a XVIII-XIX. században alapvetően a bécsi udvarhoz hű alattvalók voltak, de a hitük miatti bolygatásokat, egyes templomoknak a katolikusok részére való kényszerű átengedését, a Bécsből irányított rekatolizációt sokszor nehezményezték. Hasonlóképpen II. József reformjait, aki az országot kerületekre osztotta, és ekképpen a szász autonómiáit is – ideiglenesen – megszüntette. 

Az 1848-49-iki szabadságharcban a szászok a császár pártjára álltak, mert a független Magyarországban nemzetiségi önállóságukat veszélyeztetve vélték. Az abszolutizmus kora, bármily meddő volt is a magyarság számára, a Szászföldön mégis a haladás időszaka volt. A kiegyezés után a szász székek autonómiája megmaradt, az 1876. évi nagy közigazgatási reform azonban Erdélyben is egységes vármegyerendszert vezetett be, és az új megyebeosztással alakult meg Szeben vármegye Nagyszeben székhellyel. 

Gazdasági élet 

Ásványkincsekben Szeben vármegye sok hegye dacára szegény volt, bányaművelés alig folyt, abból az egész vármegyében mindösszesen huszonnégyen éltek. A nem különösen fejlett ipar Nagyszebenben összpontosult, azonkívül Szászsebesen és Nagydisznódon működtek még iparvállalatok, a falusi iparosokkal együtt mindösszesen közel tízezer munkással. A kereskedelem hagyományosan élénk volt, Erdély termékeit vitték Romániába és viszont, a romániai védővámok bevezetése és a kivitel majdhogynem megszűnése után azonban erősen csökkent, ami a háziiparra is erősen kihatott. A hiteligények kielégítésére szolgált hat bank, két takarékpénztár és huszonegy szövetkezet. 

A földművelésre alkalmas terület aránylag csekély volt, mindamellett fontos szerepet játszott. Nagyobb mértékben csak búzát, kukoricát és zabot termeltek, ellenben rozs, árpa és minden egyéb mezei termény igen kevés akadt. Helyenként sok jó gyümölcs, különösen Nagy- és Kisdisznódon kitűnő cseresznye, sőt az északi halmos részeken meglehetős mennyiségű bor is termett. A lótenyésztés igen sikeres volt, és jól állott a szarvasmarha tenyésztése is, a juhtenyésztés a havasi legelők nagy kiterjedésénél fogva szintén jól jövedelmezett. A mezőgazdaság fejlesztésére, az új ismeretek elterjesztésére a több vármegyére kiterjedő erdélyrészi szász gazdasági egyesület és a román gazdasági egyesület szolgált. 

Jelentős települések 

Nagyszeben 

Szabad királyi címmel felruházott rendezett tanácsú város a Szeben folyó partján, részben domboldalban, túlnyomó részben azonban a folyó lapályán. Székhelye volt egyebek mellett a görögkeleti román metropolitának és érseknek, evangélikus püspöknek, a vármegye törvényhatóságának, a szász ispánnak és a szász egyetem központi hivatalának, magyar királyi erdő-felügyelőségnek, királyi törvényszéknek, ügyvédi kamarának, két királyi közjegyzőségnek, volt királyi adóhivatala, fővámhivatala, lottóhivatala, állami állatorvosa, lakásbejelentési hivatala. Jelentős katonai erők is állomásoztak a városban, az itt székelő hadtestparancsnoksághoz két ezred, két dandár és egy zászlóalj tartozott. 

A város lakóinak száma 1891-ben bő huszonegyezer fő volt, mihez még háromezer katona járult. A lakosok közt volt háromezer magyar, tizenháromezer német, ötezer román és ötszáz egyéb nemzetiségű. Az itt lakók iparral és kereskedelemmel foglalkoztak, a város iparvállalatai közül jelentékenyebbek voltak posztógyárai, kötőműhelye, gépgyárai és vasöntödéi, fémáru-, konzerv-, játékáru-, sztearingyertya- és sörgyárai, több szalámigyára. Említést érdemelt még takácsipara és az orgona- és harmóniumgyártás. Kereskedésének fő cikkei a fa, gabona, liszt, bor, szarvasmarha, gyapjú és mezőgazdasági gépek voltak. 

A városnak számos tanintézete volt, köztük állami és evangélikus főgimnázium, főreáliskola, görögkeleti papnevelő és tanítóképző intézet, állami tanítóképző intézet, állami bábatanoda, vármegyei földműves tangazdaság, katonai gyalogos hadapródiskola. Emberbaráti intézetei voltak többek között az országos tébolyda (kétszáz beteg részére), a városi közkórház, a Theresianum lelencház, az evangélikus árvaház és kisdedóvó (Luther-ház). Kulturális intézményei közül leghíresebb volt a Bruckenthal-féle múzeum, volt továbbá számos közművelődési, tudományos, jótékony és közhasznú egyesülete, köztük az erdélyi természettudományi társulat, a Verein für siebenbürgische Landeskunde, a román irodalmi és közművelődési egyesület, a Siebenbürgische Karpathenverein, a szász gazdasági egyesület, a katonai tudományos egyesület, négy dalos-, zene-, városi szépítő-, tűzoltó-, több jótékony, társas és egyéb közhasznú egyesület. Több német és román lap jelent meg itt, de magyar nem volt. 

Nagyszeben egyike volt Erdély legrégibb és legérdekesebb városainak, telve a régi korok műemlékeivel. A millennium idején a város többnyire szűk, kanyargós utcái, a számos sikátor, a néha boltíves, sajátságos oromzatú házak nagyon emlékeztettek a középkori németországi városokra, ezzel élénk ellentétben állott a társadalmi és szellemi élet fejlettsége, és a vidéki városhoz mérten rendkívül nagynak mondható forgalma, az élénk sürgés-forgás, amelyet vonzó képpé tett a nagy részben festői népviselet különfélesége és a nagyszámú katonaság. 

Kisdisznód 

Nagyközség, 1891-ben ezer német lakossal, postahivatallal. A gyönyörű fekvésű község a nagyszebeniek kedvelt nyaralóhelye volt, benne hidegvíz-gyógyintézet, gazdasági egylet, lakói szalmakalapokat, kosarakat és faragványokat készítettek. A község közepén emelkedő meredek dombon fekvő vár a XIII. századból való, bástyái nagyrészt leomlottak már, de XII-XIII. századi temploma, mely 1223-ban már a mai formájában állt, még megvan. Kisdisznód eredetileg Nagyszeben tulajdona volt, később a kerci apátság kezére ment át, de ennek megszüntetése (1477) után ismét előbbi birtokosára szállott. A község felett emelkedik a turisták által gyakran felkeresett (1287 méter magas) Bálványos hegy. 

Nagydisznód 

Nagyközség egy szép völgyben, 1891-ben háromezer német és román lakossal, posta- és távíróhivatallal, posta-takarékpénztárral. Jól épült házaival, jómódú és művelt szász lakóival városias benyomást tett a kortársakra. A XVIII. században jelentős textilipar alakult itt ki, különösen a gyapjú- és posztószövés terjedt el, és bár a gyáripar elterjedésével ez az iparág csökkent, még az előző századfordulón is ezernél több ember foglalkozott vele. A XIII. század óta ismert település, Heltai Gáspár szülőhelye. Erődtemploma a XIII. század elején épült, a XV. században átépítették, és ekkor alakították erőddé. 

Szászsebes 

Rendezett tanácsú város, járási székhely szabad királyi címmel a Sebes folyó mellett, 1891-ben közel hétezer lakossal, köztük háromszáz magyar, kétezer német, a többi román. Volt evangélikus szász algimnáziuma, közjegyzősége, járásbírósága és adóhivatala, iparostanonc-iskolája és vashámora, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. Az előző századfordulón középkori városfala még megvolt, amiből ma már csak maradványok állnak. A XI–XII. században magyarok, illetve székelyek lakták, helyükre német betelepülők költöztek, akik a szász szék központjává tették. A XIV. században már város. Itt hunyt el Szapolyai János, és Erdély három nemzete itt fogadott hűséget fiának, János Zsigmondnak. A Rákóczi-szabadságharc idején a város leégett, utóbb lakossága is megfogyott, ezért a XVIII. század derekán morvaországi németekkel pótolták a veszteséget. A szék területe a vármegyébe való beolvasztás előtt bő háromszáz négyzetkilométer volt, lakóinak száma közel húszezer fő. 

Szelistye 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben közel négyezer román lakossal, a járási szolgabírói hivatal és járásbíróság széke, volt iparostanonc-iskolája, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. A lakosság egy része juhnyájaival állandóan távol volt a havasokon vagy alföldi legelőkön, sokan Romániába szökve töltötték ifjúságukat. Az idevalók az erdélyrészi vásárokon túró-, szalonna- és zsíráruikkal, durva darócszöveteikkel mindenütt láthatók voltak. Már a XIV. században román faluként említik a források. Fehér megyétől került Szeben vármegyébe.