2026-ba lépve

Trumpnak egy év alatt sikerült kicserélnie az USA identitását.
Ivan Krastev

KÍNA SEGÍT MEGÉRTENI A MODERNITÁST

A Világbank szerint Kína 1980 óta 800 millió embert emelt ki a mélyszegénységből, ami a világ szegénység elleni eredményének háromnegyede. Míg 1960-ban a várható élettartam Kínában 33 év volt, 2023-ra ez 78 évre ugrott és csak egy negyedévvel van lemaradva az USA-tól. A villamosítás közel egy évtizede befejeződött. Majdnem teljeskörű a középiskolai képzés. Az egy főre eső jövedelem 13 ezer dollár körül van. 1970-ben még csak pár száz dollár volt. A világ nap- és szélenergiájának felét Kína termeli. A világ megújuló energiaszektorának szinte teljes egésze kínai kézben van. A megújuló energiát versenyképessé tették. A világ energia-kibocsátásának 30 %-a Kínából jön, de ők járnak az élen a dekarbonizációban is.

Mi a titka ennek a hatalmas sikernek? Hogy érték el? Kétszáz év megaláztatás, nyugati gyarmatosítás, szétdarabolás után 1949-ben a kommunista Mao egyesítette Kínát. Kényszermodernizációba kezdett, ami súlyos, megbocsájthatatlan emberáldozatokkal járt, de Kínát visszahelyezte a világpolitika térképére. A kommunista, tervutasításos gazdálkodás erőltetett iparosítása, kolhozosítása, az orosz modell szolgai másolása Kínában is gúzsba kötötte az egyént, megfojtotta kezdeményezőkészségét. A modern Kínát Teng Hsziao-ping teremtette meg. Ő volt az, aki az 1970-es évtized végén úgy döntött, hogy a másik nyugati gazdasági modell, az amerikai irányába is megnyitja Kínát. Célja az volt, hogy a két, egymással ellentétes nyugati gazdasági modellt ötvözve alkosson meg egy harmadik, a kínai hagyományokon és sajátosságokon alapuló működési rendet. Ehhez az kellett, hogy mindent megőrizzen a kommunizmusból, amit működőképesnek ítélt és mindent átvegyen az amerikaiaktól, amit hasznosnak tartott. Teng egy olyan sajátosan kínai pályát nyitott hazájának, ami egyaránt épít Marxra és Konfuciuszra, Leninre és Maóra, az amerikai technológiai és technikai évszázad huszadik századi eredményeire.

Modernitás, 21. század és a hagyományos kínai jellegzetességek tovább élése együtt jellemzi a mai Kínát. Kulturális identitása egyszerre támaszkodik az újonnan elért sikerekre és a kínai különlegességen alapuló tradíciók megőrzésére.

Az a kínai keverék, ami konfucianizmusból, leninizmusból, technokrata autoritarizmusból, államkapitalizmusból és a piaci viszonyok egyvelegéből lett összegyúrva, meglepően jól működik.

Kína mára felzárkózott. Ebből az következik, hogy modellé vált, már őt is másolják. Ennek felismerése egyszerre ijesztő és megtisztelő a számára. Nagy intellektuális kihívás. Nagy felelősség.

A jövő, sőt a jelen kérdése az, hogy milyen globális hatalom lesz Kína? Hogy fog viselkedni? Meddig tűri el a nyugati intézmények irányítását?

„Közösség az emberiség közös sorsáért” – mondják, ami szlogennek jó. De mit jelent a valóságban?

• Fel-, illetve megosztja Kína a világot az USA-val?
• Újra bipoláris lesz a világ?
• Nem éri be ezzel?
• Bosszút áll majd a gyarmatosító Nyugaton?
• Kína akar az új hegemón lenni?

Ezek számunkra is sorsdöntő kérdések.

• Milyen lesz az a modernizáció, amiről nem a Nyugat határoz?
• Mit jelent a Nyugat önképe számára, ha bebizonyosodik, hogy nem az övé az egyetlen sikerrecept és nem csak ő ismeri a jóléthez vezető utat?

Ha a Nyugat nem képes ütemet váltani és megújulni, könnyen arra az útra léphet, amire egykor Kína, amikor a konfuciuszi középpontról és civilizációjának magasabbrendűségéről alkotott képéről egykettőre kiderült, hogy a Gyöngy-folyó torkolatánál túl nem sokra megy vele.

Kína újbóli világpolitikai szerephez jutása fel kell, hogy ébressze az USA-t és Európát. Itt az ideje annak a belátásnak, hogy a történelem végéről való ábrándozás, az amerikai liberalizmus univerzális érvényességéről és az amerikai way of life ellenállhatatlanságáról szőtt illúziók kora lejárt.

Most a valósággal kell szembenézniük.

AZ ÁLLAM SZEREPE

Az állam erejéről és nagyságáról való gondoskodás egyenértékű a nép boldogulásáról való gondoskodással.
Macaulay

A huszadik század történelme úgy is elmesélhető, mint az állam szerepéről szőtt eltérő elképzelések küzdelme. Mekkora legyen az állam? Milyen feladatai legyenek? Milyen legyen az állam és a gazdaság közötti kapcsolat? Mi az állam és mi az állampolgár felelősségi köre, feladata?

Az angolszász liberális demokráciák majdnem kétszáz éven keresztül a szabadkereskedelemre, a védővámok eltörlésére, az állam gazdasági beavatkozásának korlátozására esküdtek. Ezt tanították közgazdászaiknak, ezt mantrázták szakértőik. Mára az ezeket a bölcsességeket tartalmazó tankönyveiket és az ezeket igazoló tudományos munkákat ki is dobhatják az ablakon. Vitathatatlan, hogy a szabadpiac és a védővámok eltörlése az erősebbet segíti abban, hogy még meghatározóbb előnyre tehessen szert és visszatartja a gyengéket attól, hogy megerősödhessenek. Mióta nem a britek és nem is az amerikaiak a legerősebbek, hirtelen a szabad kereskedelem ellenzőivé és a védővámok védelmezőivé váltak. Most a vámokban és a tarifákban hisznek. Mára a nagyon megerősödött Kína vált ezeknek a liberális értékeknek a szószólójává.

Ami az állam gazdasági szerepvállalásának teljes korlátját illeti, azt a mai Európai Unión kívül soha, sehol nem vették komolyan. Az USA mindig is hatalmas állami beruházásokkal segítette a vasút kiépítését, az űrversenyt, a hadiipart, az atomkutatásokat stb. Ma is szemérmetlenül vállalja az állam és a magáncégek közötti összefonódást a kommunikációs iparban, a hadi- és egészségiparban, valamint az állampolgárok ellenőrzésére és adatkezelésre szakosodott globálissá tech cégeknél. Eddig is egyértelmű volt, hogy katonai ereje külföldi gazdasági vállalkozásai mögött áll. Az USA tehát mindig is flörtölt az államkapitalizmussal. Annyi változott, hogy újabban nem kiszervezi az állami feladatokat a magánszektornak, például a hadviselés, a titkosszolgálatok stb. területén, hanem egyre több területen látja el őket állami dotációval, hoz létre partnerségeket az ipari és a vállalkozói szféra legkülönbözőbb területein.

Nem beszél államkapitalizmusról, de csinálja.

Magyarország 2010 óta erejéhez képest támogatja, illetve együttműködik azokkal a gazdasági szereplőkkel, amelyek fejlesztése határainkon kívül is értelmezhető üzleti eredménnyel kecsegtetnek, illetve létfontosságú iparágakban tevékenykednek.

Trump protekcionista politikája nyíltan az államkapitalizmus irányába mozdult el. Mert ma ez szolgálja hatékonyabban a gazdaságot. Kína elképesztő sikerei az állam és a magánszektor közötti együttműködés előnyei mellett szólnak. És ezt botorság lenne figyelmen kívül hagyni.

Ideje volt, hogy az USA levonja a tanulságot az afganisztáni, az iraki és a közel-keleti kudarcaiból. Ideje volt, hogy megértse, mekkora mulasztás is volt, hogy a 2008-as pénzügyi válság után elmulasztotta gazdaságának újrakalibrálását.

Tény, hogy a nyugati világban egyedül Orbán Viktor ismerte fel, hogy az összeroppanás nem a pénzügyi szolgáltatók és bankok, hanem az egész rendszer válságát mutatja.

Ennek megfelelőn látott hozzá a magyar politikai és gazdasági rendszer megújításához. Az unortodox gazdaságpolitikához, a munkaalapú társadalom és a családközpontú kormányzás kiépítéséhez. Az eltelt másfél évtizedben a transzatlanti világ ezer pontján mutatkoznak az amerikai liberális demokráciák rendszerválságára utaló jelek. Ezt tükrözi a politikai élet kiüresedése, a gazdasági rendszerek működésképtelensége, a politikai törzsiség visszatérése és mindenekelőtt az a vezetési válság, ami a nyugati országok mindennapjainak részévé vált. Ez a szemmel látható rendszerválság önbizalomhiányossá tette a transzatlanti világot, amit az USA nemtörődömséggel és hübrisszel, az Európai Unió nyugati fele pedig folyamatos moralizálással próbál palástolni.

Az USA és a transzatlanti világ önképe ugyanis egészen a legutóbbi időkig azon alapult, hogy ők az elsők az innovációban, a technológiában, a hadiipari, gazdasági dinamizmusban, a kulturális vonzerőben.

Hirtelen azzal kellett szembesülniük, hogy ezekről az első helyekről lépésről lépésre kiszorítja őket Kína. Szoftpolitikájukat pedig ők maguk nullázták le azzal a végtelenül indoktrinatív primitívséggel, amivel a DEI-nek akartak megfelelni. LMBTQ+ és faji megkülönböztetés konformmá tett Hollywoodjuk már nem győz meg senkit az amerikai elvek tiszteletreméltóságáról, mint egykor. Nevetségessé és visszataszítóvá vált. Kínosan erőlködik, hogy a fekete szívtiprók és rendőrkapitányok, a bölcs fekete bírák kontextus nélküli felvonultatásával hengereljen le bennünket. Hasonlóan ahhoz, ahogy a kommunista propaganda próbálkozott a munkáskáderekkel és az élenjáró szovjet hősökkel.

Az is szánalmas volt.

MI KÖZÖTT VÁLASZTHATUNK?

A két rendszer, mármint a kínai és az amerikai, vagyis az ázsiai és a nyugati alapvonásaikban egyre kevésbé térnek el egymástól. Mindkettő élén állampárt áll, csak az USA-ban az unipárt két ágra bomlik. Mindkettőt hatalmas bürokráciája irányítja, vagyis adminisztratív államok. Mindkettő polgárai legkisebb rezdülését is számon tartja, digitalizációja előrehaladtával minden lépésüket figyeli, véleményüket monitorozza, igény szerint cenzúrázza.

Kína sikere, villámgyors felzárkózása, hatékony és eredményes térfoglalása mára megkérdőjelezte a washingtoni konszenzus egyeduralmát. Már nem csak a privatizáció, a dereguláció és a demokratikus politikai berendezkedés ígér sikert. Választhatják, és sokan választják is a kínai modellt, az állam által koordinált fejlesztéspolitikát, az infrastruktúra kiépítésének elsőbbségét, a technológiai fejlesztésekbe való beruházást, a világpiaccal való célirányos együttműködést, vagyis a működő államkapitalizmust, ami eredményeként azt remélik, hogy megőrizhetik politikai szuverenitásukat. Azok az államok, amelyek a kínai modellt tekintik mintának, egyben a többpólusú világ mellett teszik le a voksukat.

Ahhoz, hogy az USA el tudja fogadni a világ többpólusúvá válását, fel kell hagynia azzal a meggyőződésével, hogy Isten adta joga és ezért kötelessége a világot a fényre vezetni. Be kell látnia, hogy nem csak ők képesek a műszaki innovációra, nem csak ők értenek a társadalmak megszervezéséhez, és főleg, hogy nem csak az általuk preferált liberális demokrácia elfogadható politikai rendszer.

2025 óta Trump elnök politikája a kiszámíthatatlanságon, a pillanatnyi benyomásoknak való engedésen, a zsaroláson és a fenyegetésen alapul. Hszi Csin-ping hozzáállását a hosszú távú stratégiai gondolkodás és a kiszámíthatóság jellemzi. Gondosan kiérlelt beruházáspolitika, lépésről lépésre végrehajtott szövetségi politika és a mindent felülíró, vagy más szóval elrendező stratégiai céloknak való fokozatos megfelelés. Ez a két teljesen eltérő világ csap most össze a világ átrendezése utáni pozíciók kikényszerítése érdekében. Trump 100, illetve 500 százalékos tarifákkal fenyegetőzött a kínai áruk kiszorítása érdekében. Kína válaszul leállította a ritkaföldfémek exportját, ami a teljes amerikai ipar leállásával fenyegetett. Kétségbeesésében az USA rákényszerítette a holland kormányt, hogy államosítsa, vagyis kobozza el a többségi kínai tulajdonban lévő chipgyárat, a Nexperiát. Kína erre a chipek exportjának befagyasztásával válaszolt. Ez megbénította a német autóipart. Itt tartottunk 2025 végén. Egy pillanatra úgy tűnt, Trump belátja, hogy tárgyalnia kell, hiszen a világ kereskedelmi kikötőinek nagyobbik fele kínai kézben van.

2026 első napjaiban azonban az USA rendszerváltást és demokráciaexportot hajtott végre Venezuela ellen.

A katonai támadás indokául arra hivatkozott, hogy az elnök: Maduro kommunista, elcsalta a választásokat és drogcsempész. Ja, és itt van a világ legnagyobb olajkészlete és gázuk is van dögivel. Amit majd az amerikaiak hasznosítanak. Érdekes érv, hogy Madurót a New York-i ügyészség vád alá helyezte. Ezért feleségével együtt elrabolták és New Yorkban bíróság elé állítják majd. Hogy mi lesz Venezuelában és meddig, az ma még nem tudható. Mint ahogy az sem, hogy mit lépnek erre az oroszok és a kínaiak.

Mikor?

És hol?

Trump az 1823-as Monroe-doktrínára hivatkozik, ami kimondja, hogy Amerika az amerikaiaké. Most aztán reszkethet Kanada, Kolumbia és Kuba, fölkészül Grönland és a ki tudja, még ki. Az USA ugyanis a legerősebb katonai hatalom és érdekeinek érvényt szerez ott és akkor, amikor neki megfelel. Ez a kétszáz éves Monroe-doktrína helyébe lépő Donald Trump-doktrína lényege. A Monroe-elvre való hivatkozás különösen annak fényében érdekes, hogy az Ukrajnára vonatkozó orosz és a Tajvanra vonatkozó kínai történelmi igények ezeknél sokkal régebbiek és sokkal megalapozottabbak. Van még a befolyási övezetekre való hivatkozás, amit a transzatlanti világ, élén Obamával anakronisztikusnak minősített és ezért elvetett. Helyette a nemzetközi jogon alapuló rendet tekintette hivatkozási alapnak. Mostantól ennek nem csak a való világban, de az értelmiségi vitákban sem marad létjogosultsága.

Magabiztos, az erőfölényen alapuló döntéseket látunk az amerikai elnöktől. Vagy csak kétségbeesetten kapkod, megfontolatlan döntéseket hoz? Lehet, hogy ezeket is minden további nélkül visszavonja majd, mielőtt újabb rögtönzésekbe kezd?

Így vezeti ma az USA a világot.

Vezeti?

A nyugati arrogancia miatt nem került sor 2021-ben tárgyalásokra az oroszokkal, hiába kíséreltek meg azok valami modus vivendit találni a fegyveres összecsapás elkerülése érdekében. 2022 februárjában aztán támadtak. Márciusban az újabb angolszász arrogancia megakadályozta a már nagyrészt kialkudott isztambuli béke megkötését. A soros brit miniszterelnök, a sárga hajú főbohóc: Boris Johnson 1,3 millió font kenőpénzzel kistafírozva Kijevbe sietett és felszólította Zelenszkij ukrán elnököt, hogy ne írja alá az oroszokkal a békeszerződést, hiszen az ő, mármint a britek, a NATO, az Európai Unió és az USA támogatásával győzni fog.

Tuti.

Negyedik éve folyik az orosz–ukrán háború, amiből az amerikaiak éppen kifarolni látszanak. A britek soha nem is számítottak. Az oroszok azóta folyamatosan morzsolják fel az ukrán erőket és ma Ukrajna Odessza és tengeri kijárata elvesztése előtt áll.

2026 elejére a világ instabillá vált és egyre több a konfliktusgóc.

Ezek közül több helyen lehetnek véres összecsapások. Ennek a bizonytalanná vált világnak tudható be, hogy a hadikiadások 2022–2024 között világszerte megduplázódtak. Európában csak a múlt évben 12 százalékkal nőttek. Trump Big Beautiful Act-je 150 milliárddal növelte a hadikiadásokat, főleg a dróngyártás és fejlesztés területén, valamint az AI-szektorban.

A fegyverkezési verseny elszívja a forrást más területekről. A felhalmozott fegyverkészlettel valamit kezdeni kell, ami fokozza az újabb és újabb konfliktusok kirobbanásának, kirobbantásának a veszélyét.

Évtizedekig pacifizmusra kondicionáltak minket a bipoláris világ megmondói, abban bízva, hogy képesek lesznek kordában tartani a konfliktusokat.

Sokat, sokáig sikerült is.

Az 1945 és 1990 közötti időszak USA hegemóniája alatt amerikai ellenőrzés alatt voltak a fegyveres összecsapások, amiknek jelentős részét, kisebb-nagyobb kudarcok árán ő maga vívta. Most a világrendetlenség időszakában mindenki elvesztette a biztonságérzetét. Minden politikai erő fegyvereket, ütőképes hadsereget akar. Európa, ami még mindig nem ébredt fel Csipkerózsika-álmából, az ukránokat használva zsoldoshadseregként akarja kibekkelni a helyzetet. Abban az illúzióban ringatja magát, hogy a becsapott és kihasznált ukránokból álló zsoldosokat irányítani tudja majd. Nem tudja. Maffiózók, drog- és fegyvercsempészek lesznek, akik pénzért terrorista akciókat hajtanak majd végre. Ahogy a háborút megelőző évtizedekben is tették. Nyugat-Európa polgárai azonban el lettek nemzetietlenítve és nem akarnak a hazájukért harcolni, nem akarnak a hadseregfejlesztésért fizetni. Pedig a transzatlanti politikusok nem győzik felfesteni az ellenséget a falra. Csúcsra futtatják az oroszellenességet, küszöbön álló orosz támadást vizionálnak, vélt vagy valós dróntámadásokkal ijesztgetnek és minden eszközt felhasználnak arra, hogy harci tüzet csiszoljanak társadalmaikban. Eddig ez csak a lengyeleknek és a baltiaknak sikerült. A baltiak folyamatos ordítozása azt a célt szolgálja, hogy valaki rájuk is figyeljen, valaki az ő sorsukat is vegye figyelembe.

Nem fogják.

A harcra kész lengyeleket újra hergelik és hitegetik a britek, pont úgy ahogy 1939-ben tették. Ők pedig újra hajlandónak mutatkoznak feláldozni magukat a transzatlanti világért, ami persze megint átveri majd őket, ahogy a második világháborúban és utána tette.

Mert az angolszászok már csak ilyenek.

A lengyelek, bármennyire is kevélykednek, bármivel kábítják is őket, ugyanúgy nem számítanak, ahogy mi sem.

Egyikünk sem ebben a térségben.

Mi soha nem kaptunk az angolszászoktól semmit, soha nem számíthattunk rájuk. Egy kivétel volt csak, amikor 1989-ben Bush elnök mégiscsak kitárgyalta az oroszokkal a mi szabadságunkat is! Akkor, amikor Thatcher brit miniszterelnök és Mitterrand francia elnök Gorbacsovnál kilincselt azért, hogy ne vonja ki a szovjet csapatokat Kelet-Európából!

Kivonta.

Az Isten áldja meg érte!

Az írás eredetileg a Látószög blogon jelent meg, teljes egészében ott olvasható el.