Amikor Szarajevóban egy Gavrilo Princip nevű szerb diák lelőtte annak a Habsburg Ferenc Józsefnek a trónörökös fiát, aki bestiális módon legyilkoltatta az eltiport magyar szabadságharc vezetőit, akkor bár még nem telt el hetven év az aradi vérengzés óta, a magyarság valami észbontó tudatzavarban nem a történelmi lehetőséget ragadta meg, és a szerb öntudatra ébredés hullámát kihasználva lépett fel a magyar függetlenségért, most már bizonyosan eséllyel, hanem az őt megkínzó és megnyomorító hatalom oldalán segített eltaposni mások, s így önmaga igazságát. Meg is kapta érte a büntetését.

Trianon következménye ugyanabból fakad, mint az előzménye. Az öntudatvesztés akadályozta meg a gyógyulást is. Keresve sem találni példát a történelemben arra, hogy egy nemzet ilyen öntagadó módon, több mint nyolcvan éven át egy zokszó, egy lázadó mozdulat nélkül viselje el ezt az állapotot.

A trianoni döntés ugyanis csak okozat, amelyet a magyar betegség, a nemzeti öntudat kóros mértékű elveszítése váltott ki. Ellenpélda rá az egészséges Törökország, amely elutasította a nagyhatalmi diktátumot, és megvédelmezte területeit és érdekeit. Ellenpélda rá a Rongyosgárda is, és a soproni hősök eredményes kiállása. Ebből következően csak akkor reménykedhetünk a történelmi igazságtételben, ha előbb a betegséget legyőzzük, ha a nemzet felgyógyulván ebből a súlyos nyavalyából, ismét öntudatára ébredve, egészséges lesz.

A magyar nyelv páratlan zsenialitása a segítségünkre van. Azt mondjuk arra az emberre, aki felgyógyult betegségéből, hogy egészséges. A szóban benne foglaltatik a lényeg: egész. Ahogy az ember gyógyul, úgy gyógyul a nemzet is. Úgy lesz egészséges tehát, ha egész lesz megint és nem részekre szaggatott. Az időben százötven évre, vagy tán még messzebb nyúló fertőzés okozta betegségből a hatékony gyógyulás e hónap 15. napján, pénteken este hét órakor a Baranya megyei Villány község művelődési házában kezdődött el, ahol egy korábban hozott sorsdöntő jelentőségű alapszabály-módosítás adta lehetőséggel élve, 24 horvátországi magyar testvérünk belépett a Fidesz–Magyar Polgári Szövetségbe, miáltal ők 24-en visszanyerték jogukat arra, hogy cselekvőlegesen részt vegyenek a magyar sors alakításában.

A minőségi változás megtörtént. Innentől fogva a többi már csak mennyiségi kérdés. Egyre többen és többen élnek majd s egyre többfelé a Kárpát-medencében azzal a jogukkal, hogy a Fidesz–MPSZ pártoló tagjai legyenek, minek következtében a Fideszből Európában egyedülálló módon olyan nemzeti nagypárt lesz, amelyik a szeretet és az összefogás erejével a nemzeti újraegyesülés egy sajátságos, de hatalmas távlatokat nyitó intézményét alkotta meg.

Mellesleg nemcsak az ideiglenesen Magyarország területén állomásozó országhatáron kívül rekedt magyarok nyertek jogot arra, hogy az innenső dolgokba tevőlegesen beleszóljanak, hanem mi magunk is jogot nyerünk általuk, hogy a tőlünk elszakítottnak hitt, s most már hozzánk tartozó testvéreink révén azon területek dolgaira is figyelhessünk, amelyek majd egy szép napon, amikor a nemzet minden tagja felgyógyult már betegségéből, és elmondhatjuk, hogy a magyar nemzet ismét és maradéktalanul egészséges, visszatérnek hozzánk. Azazhogy nem térnek azok sehová, hanem csak az itt terpeszkedő országhatár megy vissza oda, ahová való, az ország peremére.

Addig pedig gyógyulni fogunk, s megtanuljunk azt a semmihez sem hasonlíthatóan pompás érzést elviselni, hogy egyre többen vagyunk, egyre jobbak vagyunk. Ezt Jakab Sándor, a horvátországi magyarok szellemi vezetője, aki elsőként lépett be a Fideszbe, ekképpen fogalmazta meg záróbeszédében: „Eddig szorítottunk nektek, hogy jól szerepeljetek a 2006-os választásokon. Most azonban már azt mondom, tegyünk meg mindent azért, hogy 2006-ban mi győzzünk”. Mi, együtt.