30 éve – szabadon?

Megközelítőleg harminc éve omlott össze a szovjet-kommunista blokk, harminc éve élünk szabadon – legalábbis a politikai rituálé így tartja. És ez fontos is, hiszen az utókor számára az egyes történelmi események akkor élhetők át, akkor válnak közös történetté, ha vannak bizonyos szimbolikus fogódzók, azonosulási pontok. Nagy Imrét és társait 1989. június 16-án temették újra, aznap hangzott el Orbán Viktor korszakos beszéde. 1989. július 6-án az ügyészség által benyújtott törvényességi óvás alapján a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte a Nagy Imre és társai ellen hozott döntéseket, és bűncselekmény hiányában felmentette őket – a legenda szerint az ítélethirdetéskor egy papírcetli járt kézről kézre a tárgyalóteremben: „meghalt Kádár János”. Ugyanezen év október 23-án kikiáltották a köztársaságot, 1990. március 25-én és április 8-án szabad választásokat tartottak, az utolsó szovjet katona 1991. június 19-én elhagyta hazánkat, a két ország között az itt „ideiglenesen tartózkodó szovjet csapatok kivonásáról szóló egyezmény” értelmében szuverenitásunk június 30-án állt helyre teljes egészében.

Állítható tehát, hogy joggal és büszkén emlékezünk arra, hogy megközelítőleg harminc évvel ezelőtt nagy dolgok történtek, hogy a kommunizmus pusztító világturnéja véget ért, és hogy mindezen folyamatoknak hazánk, Magyarország központi szereplője, katalizátora volt. A soha többé kommunizmust! életérzése akkor valóban átélhető élményként hatott, azonban a történelem végéről szőtt hiú ábrándok nem váltották be az egyesek által hozzájuk fűzött reményeket: végső soron a történelem maga bizonyította be, hogy nem ért véget. Egyesek úgy vélekedtek, hogy a kommunizmus összeomlásával a valódi szabadság korszaka köszönt be világszerte – de legalábbis a nyugati civilizációban mindenképp, és majd megatrendként söpör végig az egész glóbuszon. Pár év vagy évtized múltán azonban kiderült, hogy a „történelem végének lett vége”. Nem csak abban az értelemben, hogy a posztmodern liberalizmus (szerencsére) nem vált egyeduralkodóvá, vagy hogy a bipoláris világrendet valójában valami más, egyféle civilizációs kultúrkampf váltotta fel. De abban az értelemben sem váltak be a jóslatok, hogy bebizonyosodott: a liberalizmus hazug módon ígérte mindenkinek a szabadság utópiáját. A kérdés tehát az, hogy 30 évvel a történelemfordító események után valóban, a szó eredeti és nemes értelmében szabadok lettünk-e mi, magyarok, és szabadabb lett-e a világ, amiben élünk?

Mindkét kérdésre borzasztó nehéz válaszolni. Mert bár úgy gondolom, valamennyien tudjuk és érezzük, hogy egy porcikánk se kívánja vissza az 1989–1990 előtti korszakot, a dolgok nem teljesen úgy alakultak, ahogy ígérték nekünk: pontosabban kiderült, hogy a Lajtán túli, „nyugatos, européer” világ szabadsága, jóléte és életszínvonala nem köszöntött be egyik napról a másikra, illetve hogy ami elérhető belőle, az nem is az, aminek gondoltuk. Amiről azt hittük, hogy milyen szép és milyen jó – és mi azt szeretnénk –, arról sok esetben kiderült, hogy pusztán délibáb, „Főldiekkel játszó / Égi tűnemény / Istenségnek látszó / Csalfa, vak Remény!” Óriási dolog volt, hogy összeomlott az egypártrendszer, hogy megszűnt a kommunisták monopolisztikus hatalma, hogy többé nem kádárjánosok meg grószkárolyok állnak az ország élén. De a békés átmenet, a „toleráns rendszerváltás” ára az volt, hogy elmaradt a felelősségre vonás, elmaradt az igazságtétel, és nem hogy az állampárt aktuális vezetői nem mentek a süllyesztőbe, de az ÁVO egykori vezetője, a hóhér Péter Gábor is lelke nyugalmában halt meg 1993-ban (az ’56-os megtorlások idején a „fizikai megsemmisítések számát” keveslő Biszku Béla pedig 2016-ban. A sort persze hosszasan lehetne folytatni.). Az ország politikai moráljának ez, politikai klímájának pedig az okozott csak nagyon-nagyon lassan kiheverhető károkat, hogy a kommunista nómenklatúra sikeresen mentette át politikai hatalmát a rendszerváltás során, majd transzformálta azt közéleti és gazdasági tőkévé. Bár a kommunizmus rémtetteit szabadon kibeszélhettük és feltárhattuk, ez csak elvi szinten történt meg, a gyakorlatban a rendszer működtetői a VOR zakót egy fokkal elegánsabbra cserélték, a (reform-)kommunistákból szociáldemokraták lettek, akik az új, demokratikus rend legitim szereplőivé avanzsáltak. Húsba vágó igazságként mondta ki Orbán Viktor a már említett ’89-es beszédében Nagy Imréék újratemetésekor: „értetlenül állunk az előtt, hogy az ’56-os forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy megérinthessék ezeket a koporsókat.”

Valóban, a rendszerváltás eufóriája több mindent fedett el, mint amennyit megvilágított. Ebből a lehetetlen helyzetből fakad, hogy azok váltak a liberális demokrácia, a – persze saját szájízük szerint értelmezett – sajtószabadság és nyugati integráció kérlelhetetlen szószólóivá, akik korábban szocialista és népi demokráciát, a Párt és a proletariátus vezető szerepét védték foggal-körömmel. Így válhatott az egykori pufajkásból miniszterelnök, így avanzsálhattak a ’70-es, ’80-as évek „reformközgazdászai” és rovatvezető újságírói „mértékadó értelmiséggé”, így jöhetett létre az a groteszk helyzet, hogy az MSZMP jogutód szervezetének vezetői okítják a valóban rendszerváltó és antikommunista erőket szabadságjogokból – és így történhetett, hogy a Kommunista Ifjúsági Szövetség utolsó KB-titkára, Gyurcsány Ferenc ma a „demokratikus ellenzék” szépreményű üdvöskéje.

„Remélem, hogy komoly, mert viccnek azért durva lenne” – mondaná a történetbeli székely bácsi erre az egészre, és milyen igazat szólna. A finoman fogalmazva is végletekig abszurd helyzet nemcsak a magyar belpolitikát fertőzte meg, de abból fakadóan az egyetlen olyan távlatos stratégiát is, melyben (elvileg) az egész ország egyetértett: a nyugati-európai integrációt. Mert az elmúlt 30 év csalódásaihoz, pontosabban az ahhoz vezető erkölcsi aszimmetriához jelentékeny mértékben járult hozzá, hogy NATO-csatlakozásunkat egy ízig-vérig posztkommunista kormány készítette elő; hogy intézményesült uniós integrációnk alapdokumentumát egy kommunista titkosszolgálati tiszt írta alá; és hogy ma az a politikus beszél Európai Egyesült Államokról, aki még 1989 áprilisában is – azaz alig két hónappal azelőtt, hogy a mai miniszterelnök a szovjet csapatok kivonását követelte – „időszerűtlennek” tartotta a Varsói Szerződésből történő kilépést, és a „szövetség” politikai jellegének erősítéséről ábrándozott.

De nemcsak „belülről”, „kívülről” is csalódás vegyült az integrációs álmokba. Nem tagadva természetesen, hogy Magyarországnak Nyugaton és az unióban van a helye, a sok áldozat dacára néha az az érzése az embernek, hogy még ma sem lakótársként, hanem az utcáról alamizsnaosztásra behívott szegény rokonként tekintenek ránk az uniós társasházban. Az egy dolog, hogy a Bécsben nyitandó cukrászda ígérete nem úgy valósult meg, ahogy szerettük volna, de a valóban „legfőbb jót”, az uniós támogatásokat is úgy próbálják meg Brüsszelből beállítani, mint egyféle könyöradományt – holott az nekünk történelmi, morális, politikai és gazdasági okok miatt egész egyszerűen jár. Nem hiába okoz szellemi frusztrációt, mikor Nyugatról minket „úri magaviseletre” és erkölcsre oktatnak, ha arra gondolunk, hogyan bántak el velünk Trianonban, vagy hogyan dobtak oda koncként jó előre Sztálinnak a második világháború utolsó éveiben. És az is tény, hogy az integrációs vágytól vezérelve Magyarország a vasfüggöny leomlása után privatizálta és liberalizálta (döntően nyugati cégek számára) stratégiai szektorait és ágazatait, majd az uniós csatlakozás után formálisan is megnyitotta piacait – így például jól képzett munkaerőpiacát is – a többi tagállam előtt. Ebből a szempontból nézve nem vagyunk adósai senkinek, egyesek – itthon és külföldön egyaránt – mégis minderről tudomást sem véve azt tervezgetik, hogy a tagság egyik legfőbb előnyét, az uniós források folyósítását majd a liberális prizmán keresztül értelmezett „jogállamisághoz”, „demokráciához” és „emberi jogokhoz” kötik.

De nyilván nem csak ez kölcsönzi a csalódás döbbenettel vegyes bukéját a délibábos integrációs álmoknak. Kisült ugyanis, hogy mire odaértünk a szabadság és a demokrácia nyugati kapujához, már „nincs meg az a kincs, mire vágytunk, a kincs, amiért porig égtünk”. A kommunizmus vérzivataros és az átmenet zűrzavaros évei során úgy gondoltuk, a nyugati szövetségesi rendszerekhez történő csatlakozásunkkal helyreáll a „dolgok természetes rendje”, hiszen „odaát” – szemben a szocialista diktatúra keleti elmebajával – az igazi szabadságból kinövő normalitás és a normalitásból fakadó józan ész társadalmi állapota honol. Mire azonban beléptünk a kapun, a világ, legalábbis a transzatlanti civilizáció érzékelhetően megváltozott: a „kommunista katekizmus” tükörképe várt a túloldalon. Egy új, magát liberálisnak nevező, valójában ugyanúgy kizárólagosságra törekvő ideológia jelent meg, mely a tolerancia, a politikai korrektség és az emberi jogi fundamentalizmus nevében most a „semlegesség totalitását” hirdeti. Ahol azok az értékek, melyek kézzelfoghatóságát a Nyugatnak tulajdonítottuk, és melyek után úgy epekedtünk –, a keresztény hagyomány védelme; a nemzet, a nemzeti identitás és állami szuverenitás tisztelete; a család mint a társadalom elemi alapegységének óvása; férfi és nő férfiként és nőként történő megbecsülése – egyszerűen degradálódtak és áldozatául estek a legújabb kori jakobinus-multikulti felszabadításőrületnek. Mint amikor az embert egy tisztességes házba hívják meg délutáni teára, de mire kis késéssel odaér, törött csészéket, félhomályt és swinger klubot talál – és utóbbi résztvevői ráadásul őt vádolják erkölcstelenséggel.

Az egész „30 éve szabadon” történetében tehát van sok rossz – de azért van jó is. Az bebizonyosodott, hogy ha nem is kerültünk csöbörből vödörbe, de a kommunista internacionalizmus helyét egy képletében azzal rokonítható méreg, a liberális multikulturalizmus vette át. Ráadásul utóbbi hazai zászlóvivői ugyanazok – vagy ugyanazok szellemi örökösei –, akik előbbibe belebolondulva a „föld rabjai” és az „éhes proletárok” felszabadításáról énekeltek még nemrégiben (csak most az osztályharc genderforradalommá fokozódott).

Fény az alagút végén azonban, hogy maga a folyamat nem megállíthatatlan. 2010-ben valóban forradalom történt a szavazófülkékben Magyarországon, a Fidesz–KDNP zsinórban 11 országos szavazást hozott sikerrel, és az EP-választás európai összképe is minimum többféle politikai alternatívát vázolt fel az elpuhult liberáljobb-liberálbal centrumpolitizálással szemben. Bár sokak számára reménytelennek tűnt a kommunizmus erőinek feltartóztatása még akár a ’80-as évek vége felé közeledve is, a rezsim mégis összeomlott, a „soha többé kommunizmus!” kiáltása először kihúzott egy téglát, majd egy egész falat ledöntött. És ne kételkedjünk magunkban, a valódi rendszerváltók 30 évvel ezelőtti bátorságával a posztmodern liberalizmus szivárványszínűvé meszelt fala is lebontható – és akkor fog majd eljönni az igazi szabadság.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója.