Isten hozott a szabad világban! Valószínűleg így üdvözöltek néhány évtizede Nyugaton, miután kiszabadultál az akkor Magyarországon uralkodó baloldali párt börtönéből, majd később sikerült elhagynod az országot. Az igazsághoz tartozik, hogy csak a kommunisták bukása után tértél haza, akik időközben megvilágosodtak: reformkommunisták, szociáldemokraták, liberálisok, erkölcsösek és nagytőkések lettek.

Ma – nagyon kevés kivételtől eltekintve – mindannyian azt állítják, hogy ők mindig baloldaliak voltak és maradtak. Progresszívek, haladók és jó szándékúak. Az elmaradt történelmi igazságtételnek és a spontán – majd az MDF által vezérelt – privatizációnak köszönhetően a kommunista diktatúrát fenntartók és működtetők nemcsak túlélték az úgynevezett rendszerváltozást, de piaci, jogállami és demokratikus körülmények között is megtartották korábbi kivételezett helyzetüket. Ma belőlük és a késői Kádár-korszak technokratáiból áll a tulajdonosi réteg nagy része. Őket találjuk a kulturális élet döntéshozó pozícióiban, és ők ellenőrzik a közszolgálati és kereskedelmi médiumok döntő többségét is. A kommunista diktatúrát gyakorló kádári MSZMP utódszervezetei közül az MSZP sikeresen mentette át korábbi formális és informális befolyását, hatalmát. Erkölcsi rehabilitálását az SZDSZ-ben tömörült korábbi ellenzékiek végezték el, akik ezer szállal kötődtek a baloldali és liberális struktúrákhoz. Az így létrejött posztkommunista, létező baloldal a neoliberalizmus és a multinacionális cégek képviselője, a globalizmus erőinek kiszolgálója. Ezt nagyjából mind a ketten így látjuk, eddig teljes a nézetazonosság. A nyugati baloldal megítélésében valóban eltér a véleményünk: te jobban hiszel nekik, én kevésbé. Szerinted stratégiai szövetségesként is számíthatnánk rájuk, én azt mondom: jobb az óvatosság. Az érvek kifejtése előtt célszerű definiálni, hogy miről is beszélünk. Elöljáróban leszögezhetjük, hogy a baloldalra világszerte jellemző a társadalmi igazságosságra és az egyenlőség megteremtésére irányuló törekvés, továbbá a haladás, a progresszió és a nemzetköziség melletti elkötelezettség. Elméleti síkon nem idegen tőlük a társadalom szerkezetének átalakítására való törekvés, és az utópiák iránt érzett ellenállhatatlan vágy. A jobboldaliak előbbre valónak tartják a természetes emberi közösségekhez való tartozást, ezért alapvetően család- és nemzet központúak, akik tisztelik, vállalják és védik elődeik örökségét, a rájuk hagyományozott hitet, értékrendet és tulajdont. Szeretnek rendezett és kiszámítható világban élni, idegenkednek a devianciától, a másság kultuszától, a multikulturalizmustól és a beteges énközpontúságtól. Nem szeretik a társadalmat felforgató, sokszor erőszakos törekvéseket sem. Nagy vonalakban, erősen vázlatosan, az értékek és az elvek, valamint a működési módok terén ennyiben különböznek a baloldali pártok a jobboldaliaktól. Kivételek, eltérések mindig vannak, de ezek a nagy trendeket nem teszik semmissé. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy az eltérő értékrendből adódó különbségek jól érzékelhetőek az Európa Parlamentben is. A baloldali, szocialista frakció egészen más értékrendet képvisel, mint a jobboldaliakból álló néppárti frakció. Ráadásul itt működik az általad joggal hiányolt szolidaritás a jobboldali pártok között. Abban viszont igazad van, hogy ez más területen nem jellemző. Ugyanakkor tekintettel kell lennünk arra is, hogy a konszolidált nyugati demokráciákban a választási kampány során hirdetett elvekben és célkitűzésekben, valamint a frazeológiában sokkal nagyobb az eltérés, mint amit aztán a kormányzati munka során tapasztalhatunk. Ennek döntő oka e társadalmak stabilitása, a gazdaságok viszonylagos kiegyensúlyozottsága, kiszámíthatósága. A baloldal világszerte őrzi munkásmozgalmi eredetét, forradalmi hevületét. Innen a társadalmi igazságosságra és az egyenlőség megvalósítására irányuló törekvés. Eredetileg a baloldal a munkások, az elesettek és a kisemmizettek pártja volt, míg a jobboldalon a jobb módúakat, az iskolázottabbakat, a vállalkozókat és a tőkéseket találtuk. A második világháború után kialakult társadalmi szerkezetben ez e képlet jelentősen módosult, hiszen a jólét általánossá válásával – a klasszikus értelemben vett munkásosztály megszűnésével – átértékelődtek a dolgok. A kis- és középvállalkozások számának növekedése, a középosztály kialakulása a történelemben soha nem tapasztalt gazdasági jólétet és szociális biztonságot nyújtott a kereszténydemokrata politikusok, közgazdászok és teoretikusok által megálmodott és megvalósított polgári társadalmakban. A keresztény szolidaritás elve alapján működő jóléti államok gondoskodtak a piacról kiszorulókról és az elesettekről. Az infrastrukturális ágazatok felértékelődése a gazdasági életben, a jóléti állam és a jogállam megerősödése, később az elektronikai társadalmak kialakulása teljesen új viszonyrendszereket hoztak létre. A nyugati, polgári baloldal elfogadta ezt a helyzetet, és kormányzati gyakorlatában ennek javítására törekedett. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy a demokratikus baloldalt, azaz a szocialistákat és a szociáldemokratákat gyanússá teszi a történelemben tudatosan élők számára az a tény, hogy bevallott végső céljaik között szerepel a polgári viszonyok meghaladása, az úgynevezett demokratikus szocializmus megteremtése. Miután súlyos történelmi tapasztalat mondatja velünk, hogy a polgári viszonyok meghaladására irányuló minden eddigi törekvés vérfürdőhöz és a gazdaság lepusztuláshoz vezetett, ezért a Szocialista Internacionálé dokumentumaiban megjelölt végső cél egyáltalán nem vonzó. Sőt! Emiatt a pragmatista, nyugati baloldali pártok a gyakorlatban már nem is akarják megvalósítani a demokratikus szocializmust, mert tisztában vannak vele, hogy a polgárosodott lakosság támogatását ehhez képtelenség megnyerni. Ezek a pártok nem partnerei a piacgazdaság, a jogállam és a többpártrendszerű parlamentarizmus felszámolását célként kitűző szélsőbaloldali pártoknak. Ezért aztán olyasmiről beszélnek, amit valójában nem kívánnak megvalósítani. Erre utal Leszek Kolakowski megállapítása: „A képmutatás és az önámítás az intellektuális baloldal állandó eszközévé vált.” Az igazat megvallva én a nyugati, polgári baloldal megítélésében sem látok jelentős különbséget nézeteink között. Amiben valóban eltér a véleményünk az a dél-amerikai szocializmusok és populizmusok megítélése. Vitathatatlan tény, hogy Latin- és Dél-Amerika országai sokat szenvedtek az USA gyarmatosító, birodalmi törekvései miatt. Kétszeresen igaz ez az olajban gazdag országokra, ahol a betelepült amerikai olajvállatokkal szövetségre lépő komprádor burzsoázia nyomorba taszította az ott élők jelentős részét. De Nicaragua, Ecuador, Bolívia vagy Venezuela társadalmi szerkezete nem hasonlítható a nyugat-európai államok struktúráihoz. A szociális igazságtalanság talaján kifejlődött baloldali, szocialista mozgalmak óriási tömegtámogatásra tettek szert, ennek következtében sorra nyerték a parlamenti, illetve elnökválasztásokat, alaposan felbolygatva ezzel a térség látszólagos és nehezen fenntartott nyugalmát. A demokratikusan választott baloldali erők igyekeztek nemzeti ellenőrzés alá vonni a gazdasági erőforrásokat, így szükségszerűen konfrontálódtak a rablógazdálkodást folytató, főként amerikai konszernekkel, multinacionális cégekkel. Az ellentéteket tovább élezte, hogy a szerény képességű ifjabb Bush 2001. szeptember 11-e után a trockistákból, maoistákból és volt kommunistákból álló cionista neokonzervatívok befolyása alá került, akik számára Izrael biztonságának garantálása mellett az USA birodalmi érdekeit a mindenáron megvédendő kategóriába sorolták. Az államosított olajforrások révén a térség kormányai jelentős többletbevételhez jutottak, amit ígéretükhöz híven, valóban szociális célokra fordítottak. Venezuelában nekiláttak az egészségügyi és az oktatási ellátórendszerek kiépítésének és a nyomorban élők közvetlen megsegítésének. Hugo Chavez venezuelai elnök a krisztusi szocializmus hirdetője, a szegények és az elesettek támogatója, aki emiatt – teljes joggal – óriási népszerűségnek örvend. Rafael Correra, Ecuador elnöke keresztény baloldalinak tartja magát. Az indián származású Evo Morales bolíviai elnök szociális elkötelezettsége ugyancsak vitathatatlan. Elgondolkodtató tény viszont, hogy ezek a baloldali, valóban az elnyomottak pártján álló baloldali, szocialista politikusok – szinte vallásos áhítattal – csodálják azt a Fidel Castrót, aki Kubában véres kommunista diktatúrát működtet, és akit aligha nevezhetünk népe jótevőjének. Castro kényszerű Amerika-ellenessége önmagában nem magyarázza ezt a zavarba ejtő rajongást és közösségvállalást. Közép- és Kelet Európa népei már tudják, hogy az új tulajdon- és tudatformákon alapuló szocializmusoknak nincs elviselhető változatuk. A nemzeti és nemzetközi szocializmusok ugyanúgy nem kínáltak megoldást semmire, mint az államszocializmusok. Nagy kérdés, hogy az olajforrások elapadása után ezek a dél-amerikai kísérleti szocializmusok milyen rendszerré formálódnak. Csak a multinacionális cégeket államosítják-e, vagy éppen Castro példáját követve meg sem állnak a magántulajdon felszámolásáig? Megmaradnak-e a kereszténység talaján vagy diktatórikus rendszerekké válnak, ahol a szocialisták lesznek az igazság, a jóság és persze a hatalom kizárólagos letéteményesei. A váratlan fordulatok bármikor bekövetkezhetnek. Nemrégiben a demokrácia győzelmeként ünnepelte a világ a volt Szovjetunió déli tagországaiban bekövetkezett változásokat, de gyorsan kiderült, hogy mindössze annyi történt, hogy a korrupt, Moszkva-barát, posztkommunista kormányokat felváltották az Amerika-barát, kvázi demokrata, nemzetinek mondott korrupt kormányok. A nemzeti jelleg hangsúlyozása önmagában nem old meg semmit: a nemzeti érzelmű kommunista diktatúrákban ugyanolyan elviselhetetlen volt az élet, mint a Moszkva-barát rendszerekben. Az áldozatnak teljesen mindegy, hogy nemzeti vagy nemzetközi elkötelezettségű kommunisták terrorizálják, verik agyon. Nem vagyok idealista. A politika az érdekek világa, ahol világszerte azért folyik a harc, hogy ki birtokolja az erőforrások – és a szabadnak hazudott piacok – feletti ellenőrzés nagyobb részét. Te lényegében azt állítod, hogy az ellenségem ellensége a barátom, ezért mindenkivel össze kell fogni, aki fellép az agreszszív amerikai birodalom terjeszkedése és a globalizmus ellen. Ez egy képviselhető álláspont, de a kényszerszövetségek megkötése során sem tanácsos feladni erkölcsi elveinket. Ezeket átmenetileg félre lehet tenni, de feladni őket és megfeledkezni róluk nem szabad. A politikusok egy része – baloldaliak és jobboldaliak egyaránt – mindenáron hatalmat akar. Franciaország nem sokat profitálna a túlzottan baloldalinak látszó, szocialista Segolene Royal győzelmével. A kisebbik rossznak még mindig az a Nicolas Sarkozy tűnik, aki túlkompenzál, és hason csúszik az amerikai neokonok előtt, de legalább rendpárti, és nem áll a szélsőbalos, francia értelmiségi lobbi befolyása alatt. Ugyanakkor sok mindenről nagyon keveset tudunk: a történések arra utalnak, hogy világpolitikai összefüggésekben a nemzetállamok hatalmi-politikai és anyagi érdekei felülírják a politikai értékrendből következő szövetségi logikát, illetve politizálást. Ez magyarázza a mindenkori angol, francia, német spanyol és olasz politika nemegyszer váratlan iránymódosulását. Az Amerikai Egyesült Államok külpolitikája szempontjából majdnem mindegy, hogy a jobboldali republikánusok vagy a baloldali demokraták kormányoznak-e. A két párt közti különbség elenyésző. Az amerikai külpolitika prioritásai évtizedek óta változatlanok. Összegezésként: én óvakodom a baloldaliaktól, akkor is, ha ajándékot hoznak… Ennek ellenére, nyilvánvaló, hogy a polgári baloldal nem az ördögtől való. Ráadásul minden párt minősítését csak annak tevékenysége alapján érdemes elvégezni. Ha tehát egy polgári, baloldali párt fellép a globalizmus ellen, védi nemzeti érdekeit és saját polgárai részére demokratikus körülmények között próbál szociális biztonságot teremteni, az mindenképpen elismerésre méltó. Balszerencsénkre: Magyarországon nincsenek ilyen felfogású baloldali politikusok, ennek következtében nincs ilyen baloldali párt sem.