Hirdetés

A mezővárosi rangnak folyamatos fejlődés köszönhető, ezt a II. Lajos uralkodótól 1520-ban megkapott újabb jogok tovább serkentették. A kezdetben magyar többségű város e folyamatban lassacskán megváltoztatta nemzetiségi arculatát is, s az addig már a történelmi fordulók során betelepített és az iparosítás kezdetén önként beköltözött szász nemzetiségűeken túl egyre több olasz család is lakóhelyéül választotta a megélhetést nyújtó, természeti kincsekben bővelkedő tájat. A város nevét ezért olvashatjuk korabeli forrásokban szászul Gergennek, németül Sant Georgennek. A lakossági arány azonban a betelepülések ellenére is mindezen időben és a későbbiekben is – napjainkig – székely többséget jelzett. Ez a többségi népesség azonban nemhogy veszélyt nem jelentett az ott élő más nemzetiségűekre, hanem példaértékűként teremtett közösséget csendes békességben.

A mezőváros lakóinak kemény elszántságát és élni akarását bizonyította a tatárok 1686-os, majd a törökök 1661-es támadásakor tanúsított hősies küzdelme, de a tíz éven belül két alkalommal (1728, 1738) is bekövetkező természeti katasztrófa, a földrengések okozta károk utáni újjáépítés is a településen élők összefogását igényelte. A későbbiekben Mária Terézia uralkodónő rendeletével a város huszár határezred állomáshelyévé vált. A katonai feladatok teljesítésében a székely–magyar többségű város szintén példát mutatott a környező régióknak. A lokálpatrióta érzelem és erős istenhit mindenkor jellemzője volt a városnak az idők folyamán, és nincs ez másképpen napjainkban sem.

Az ökumenikus szellemiség, a néphagyományok őrzése és tisztelete, az egymásra való odafigyelés a sok-sok hányattatás, üldöztetés ellenére is biztosította a mindmáig magyar többségű város megmaradását, a mindennapi békés együttélést. Fényes példaként említhető a nemzetiség és felekezet nélküli összefogásra a református erődtemplom harangtornyának többszöri leomlása után a közös, kalákaszerű helyreállítás. A mai Kovászna megye székhelye, Sepsiszentgyörgy a hozzá csatolt településekkel és az uzoni alkörzettel mindvégig meghatározó szereplője volt a zajló történelmi eseményeknek. Gondoljunk csak Gábor Áron 1848. április 16-i fellépésére a Vártemplom székházának dísztermében, ahol határozat született Háromszék fegyveres önvédelmi harcának megszervezéséről.

A város és a körzetében élő személyek karakánságát a történelem viharai sem tudták megtörni. Az I. világháború lezárását célzó korabeli nagypolitika döntnökeinek gyalázatos, igazságtalan és mindmáig szégyenletes trianoni határozata csak tovább acélozta az egykor szász többségű Brassótól alig 33 kilométerre fekvő Sepsiszentgyörgy lakóinak erejét, vállalva a mindenkor regnáló román hatalom részéről érkező hátrányos megkülönböztetések elleni küzdelmet is.

A körülményekből adódó óvatosság és éberség az utóbbi három évtizedben sem enyhülhetett, mert az események alakulása nem hozta magával az erdélyi magyarság sorsának jobbra fordulását. A lappangó ármánykodás az elszakított magyarság, de más kisebbségek ellen is különböző intenzitással és változatokkal szüntelen jellemzője a román nagypolitikának. A románok által a külföldnek, különösen a Nyugatnak fennen hangoztatott egyenrangúság és békés egymás mellett élés a szokásos hiteltelenséget tükrözi a belső viszonyokat közelebbről ismerők és figyelők részére.

A felszín alatt búvó patak most feltört az úzvölgyi temetőben! A Kárpát-medencei történelem szomorú eseményeinek I. világháborús katonai áldozatait befogadó föld a mai románság még mindig jelentős részének elmaradottságából, teljes szellemi tudatlanságból eredően „ellenséggé” vált. A sírgyalázások láttán Európában, de talán mára már a glóbusz távolabbi régió­iban is döbbenten állnak az épelméjű és szilárd erkölcsű emberek. Naivan feltehető a kérdés: megtörténhetett ez? A válasz egyszerű: igen, ahogy a tények mutatják! A naivitáson túllépve pedig úgy fogalmazhatunk, igen, ez megint csak egy újabb módozatú támadás román részről, folyamatos fenyegetés és a brutalitás megnyilvánulása az ott élő magyarság és minden más kisebbség számára.

Nem jelentéktelen tényező az időbeliség sem. A temetői dúlás, a sírok meggyalázása még Románia európai uniós soros elnöksége idején történt. A döbbenetes események elleni tiltakozásokban és e gyalázatnak a világ közvéleménye elé tárásában Sepsiszentgyörgy most is példamutatóan élen járt. Késlekedés nélkül szervezték meg a város és környéke demonstrációját, ahol az éppen odalátogatók meghatottsággal tapasztalhatták, miként tartották fontosnak ismét az ott élő, különböző nemzetiségű és felekezetű lakosok együtt tisztelegni a magyarsággal karöltve a hősi halottak iránt, kifejezni az együttérzést az érintett családok leszármazottaival, és együtt tiltakozni a moldovai település elöljárónak eszement magyargyűlölete és törvénytelen cselekedete ellen. A város bátorsága mit sem csökkent az évszázadok alatt.