Miközben sokszor eltemettük már Európát, elfelejtjük, hogy talán mégis vannak emberi tartalékaink. A peremvidékeken egészen más törvények érvényesek, másképp élnek az emberek, mint a multikultitól sújtott nagyvárosokban. Nem olyan régen például Szicíliában győződtem meg arról, hogy az egyház, a családi közösség, az atyafiság nem valamiféle írott malaszt, hanem a mindennapos valóság része. Koszovóban pedig az történt, hogy sok-sok évtized alatt a sokgyermekes albánok számszerűleg túlnőtték a szerbeket, és láthatóan ezt a receptet követik Macedóniában, Dél-Szerbiában is.

A szapora gyermekáldásnak rendszerint politikai következményei vannak. Térdig gázolunk a XXI. században, virtuális burokban élünk, ha valaki eltüsszenti magát, két perc múlva az egész világ tudja, mégis az a helyzet, hogy az a közösség nyeri meg a jövőt, amelyik létszámban felülkerekedik. Az ősi recept máig működik, bármit is olvassunk arról, hogy a család valami nevetséges kolonc, és mennyivel jobb szinglinek lenni, vagy homoerotikus útra tévedni.

Észak-Írországban két közösség néz farkasszemet néhány száz esztendeje. Írásunkban egyszerűen katolikusnak és protestánsnak nevezzük őket. A katolikusok ősei kelták, ők a sziget őslakosai, belőlük sarjadt ki az ír nemzet. A protestáns telepesek néhány évszázada érkeztek Angliából és Skóciából. Bár az ír sziget nagyobbik, gyakorlatilag színkatolikus része száz éve kivívta függetlenségét, az északi, protestáns többségű hat megye továbbra is az Egyesült Királyság része maradt.

Ez tehát az alaphelyzet. A gyermekáldás azonban egy csapásra megváltoztatja a realitásokat. Az írek – a demográfiai realitásokat elhessegető magyarsággal ellentétben – a nemzeti újjászületés kapujában állnak.

Ahhoz, hogy az ír csodát megértsük, egy kicsit matekoznunk kell. A sziget 1920-as megosztásakor 1,3 millió élt, ma 1,9 millió ember él Észak-Írországban. Száz éve 65 százalékban protestánsok, 35 százalékban katolikusok voltak. Mára alaposan megváltozott a helyzet: a 2011-es népszámlálás szerint 45 százalék a protestánsok, 40 a katolikusok aránya, és a legújabb idők szellemének megfelelően 14 százalék él vegyes házasságban vagy nincs vallási kötődése (ide tartoznak a bevándorlók és a helyi identifikációs vitából kimaradó kelet-európai munkavállalók is, akik között egyébként sok a lengyel, tehát ha politizálnának, katolikus vallásuk az ír katolikusokat erősítené, legalábbis a számok világában).

Hosszú évtizedek alatt azért alakult így a helyzet, mert Észak-Írországban a többségi protestánsok magukhoz ragadták a hatalmat, és mindenféle értelemben kirekesztették a katolikus őslakosságot. A háború után például a helyi miniszterelnök azt nyilatkozta, hogy a katolikusok „szaporodnak, mint a nyulak”, és ebben már felsejlett a mai helyzet előképe: a protestánsok egykéznek és öregednek, a katolikus nagycsaládok pedig szép lassan birtokba veszik a földet, amely valaha az övék volt. A protestánsok hosszú évtizedek alatt mindenféle törvénytelenségekkel igyekeztek gátat vetni a demográfiai realitásnak, például átszabták a választókerületeket, így mindig többségük volt a helyi parlamentben, a Stormontban. Tulajdonképpen a polgárháború is az „egy ember, egy szavazat” elv miatt robbant ki 1969-ben, amikor a katolikusok már nem tűrték tovább az állami elnyomást. A hosszú-hosszú háborúskodás 1998-ban a nagypénteki megegyezéssel ért véget. Ennek az a lényege, hogy az arányos és igazságos választási rendszer mellett a két anyaország, az Ír Köztársaság és az Egyesült Királyság, a két helyi közösség bevonásával közösen igazgatja a tartományt.

Képzeljük el, hogy Budapest és Bukarest egyaránt jogosult adózási, turisztikai ügyekben beleszólni Erdély ügyeibe, a székely fiatalok pedig eldönthetik, hogy a magyar vagy a román hadseregben kívánnak-e szolgálni – efféle nyalánkságokat tartogat a Történelem Ura azoknak, akik nem pusztán elszenvedték a XX. századot, de valamifajta nemzeti jövőképet is alkottak…

És még nem értünk a történet végére, a katolikusok ugyanis nemcsak a háborút, de a békét is megnyerhetik.

A helyzet ugyanis az, hogy Észak-Írországban immáron mindenfajta értelemben a katolikusoknak áll a zászló. Az egykor egyharmados közösség mára majdnem fele-fele helyzetbe kormányozta magát, és egyetlen lépésre áll attól, hogy történelmet írjon. Mondani sem kell, hogy ha egy közösség számbeli fölényben van, akkor annak komoly politikai következményei lesznek. Tökéletesen megmutatkozik ez a tétel a századok óta protestáns többségű északír fővárosban, Belfastban, amelynek nyugati felén katolikus, keleti felén protestáns közösségek élnek. A két közösség között természetes határként ott a Lagan folyó, mesterséges határként pedig a hosszú kilométereken át kanyargó falrendszer, amely a mai napig elválasztja egymástól a polgárokat. (Akik egyébként peaceline, azaz békevonal néven tisztelik a kőfalból, drótrendszerből épített akadályrendszert, és amint elmondták nekem, ebben semmi öngúny nincs, ha ugyanis a békevonal nem állna, már réges-régen lemészárolták volna egymást. Az életben maradás feltétele tehát a szegregáció, nem pedig az integráció, vallják a belfastiak. Korszerűtlen nézet, de mit tegyünk, Észak-Írország köszöni, nem kér a liberális íróasztal-dogmákból, és inkább békésen elkülönül, mint véresen integrálódik.)

Belfastban tehát már új szelek fújdogálnak. A protestáns többség oda. Jelenleg 49 százalék a katolikusok, és 42 a protestánsok aránya, a többiek itt is külföldiek, bevándorlók, vegyes házasságban élők. Ráadásul a belfasti lakosság életkorilag is megoszlik: a szegényebb, egyszerűbb katolikus városnegyedekben sok a fiatal, szemben a gazdag, de elöregedő protestáns lakóközösségekkel. Ha pedig még egy pillantást vetünk a számokra, rögtön megérthetjük, miért áll nyerésre hosszú távon is a katolikus Észak-Írország. Az életkori csoportokban 40-44 éves korig minden korosztályban a katolikusok vezetnek. A 0-4 éves korúak, vagyis a csecsemők körében például 44,3 – 31,7 a megoszlás a javukra (a viszonylag magas regisztrálatlan, vagy közösséghez nem tartozók mellett).

A protestánsok negyvenen felül vezetnek, és különösen feltűnő a fölényük a nyug­díjas korosztályban, a 80-84 évesek körében például kereken kétszer többen vannak. Mindebből világosan következik, hogy a fiatal, szaporodó katolikus közösség húsz éven belül megfordítja a jelenlegi helyzetet, és ha a nagyobb arányú betelepülések elkerülik a tartományt, akkor Észak-Írországban bármi megtörténhet. Ha például népszavazáson úgy dönt a lakosság, hogy az Ír Köztársasághoz óhajt tartozni, akkor az úgy is lesz.

Belfast jelképe a városházán lobogó brit zászló. Ez a legismertebb felvétel Észak-Írországról: aki erre jár, mindenképpen hazaviszi ezt a fotót magával. Micsoda fintora a sorsnak, hogy éppen egy héttel a változó demográfiai helyzetet rögzítő 2011-es népszámlálás előtt a belfasti városházán azt a döntést hozták, hogy már csak jeles napokon loboghat az a zászló.

Abban a pillanatban, amikor a többség megtartóztatja magát, és kényszerből vagy gyengeségből hajlandó a jelképeit is feladni – elveszítette a csatát. Ezért folyik a zászlóharc Székelyföldön is. És ezért fontos híradás, hogy a megnyomorított lelkű skandinávok a muszlim érzékenységre hivatkozva már a karácsonytól is megszabadulnának.

Észak-Írország katolikusai azonban a jövőre készülődnek. És bár globális kihívások vannak, és a világ alaposan megváltozott, ők mégis a gyermekeik arcában látják meg önmagukat.

Mert vannak gyermekeik. Azok a gyermekek, akiknek meg kellett születniük, meg is születtek.

Talán ilyen egyszerű.

A gyermek nemcsak öröm, de egyúttal híradás a jövőről. Nemcsak a saját életünkben, de a közösségünk számára is. Jeladás, hogy magát az életet választjuk – a szerényebb, de zajosabb, szeretettel, rokonsággal, felelősséggel járó életet a gazdag, dermesztően csendes magány helyett. Az győz a végén, aki megérti ezt a roppant egyszerű igazságot.