A birodalomépítők új nyelvet fogadtatnak el a leigázottakkal
A birodalomépítők új nyelve
A történelem ismétli önmagát. Az utóbbi száz évben háromszor megtapasztalhattuk, mennyire egy rugóra jár a birodalomépítők agya. Mindig tudták, hogy a totális diktatúra kiépítéséhez nem elég a belső erőszakszervezetek megerősítése, hadseregek felállítása és háborúk indítása. A teljes győzelemhez elengedhetetlen a lelkek megtörése, amihez az út a nyelv elfoglalásán keresztül vezet.
Az első látleletet erről a gyilkos folyamatról Victor Klemperer tette közzé. Az összehasonlító irodalomtudomány professzorát, zsidó lévén, Hitler hatalomra jutása után fosztották meg egyetemi katedrájától. Ám hadiüzemi munkásként sem hagyott fel a tudománnyal: azt vizsgálta, hogy a diktatúra miként alakította, gyúrta át a német nyelvet alig néhány hónap alatt, és a diktatúra nyelve miként vette át az uralmat a közbeszédben. E kutatásnak lett kézzelfogható eredménye A Harmadik Birodalom nyelve című könyve, amelyet legfontosabb munkájának tartott.
A professzornak legelőször az tűnt fel, milyen gyorsan vették át az uralmat a hétköznapi nyelvben azok a szavak és kifejezések, amelyeket korábban csak a hadsereg használt. Miként hangolta át a nyelven keresztül a közgondolkodást a militarizmus, és készítette fel az „élettér” kiterjesztésére, vagyis a háborúra a németeket. E nyelvpolitika eredménye volt az intézmények nevét és a fogalmak leírását helyettesítő betűszavak elburjánzása és számos kifejezés áthangolása. Ez utóbbi törekvés sikerét mutatta, milyen gyorsan elfogadták a németek például a „faj” szó tartalmának átalakulását. De a diktatúra nyelvi kiépítését szolgálta az is, miként változott a hivatali nyelvezet. Hogyan vették át az uralmat az ügyintézésben és a közbeszédben azok a nyelvi formák, amelyek a személyes felelősségvállalást küszöbölték ki az állam- és közigazgatásból. A szenvedő szerkezet erre kiválóan megfelelt, immár nem elintézték az ügyeket, hanem el lettek intézve, nem ünnepséget rendeztek, hanem meg lettek rendezve (megrendezésre kerültek) az események. A legtöbb szenvedés azonban tagadhatatlanul a „végső megoldás” rémítő eufemizmusához kötődött.
Magyarországon szerencsére rövid ideig tartott Szálasi országlása, a csatazajban nem volt idő, hogy a német nyelvpolitika elemei beépüljenek a közgondolkodásba. Ám a Vörös Hadsereggel, Rákosi vezetésével megérkeztek a kommunisták, akiknek volt idejük átvenni és kiteljesíteni a hitleri nyelvpolitika eredményeit.
A legrettegettebb betűszó nálunk az AVO, majd az ÁVH lett. Olyan új szavakat vettünk át a szovjettől, mint a „kulák” a „kolhoz”, az „osztályidegen”, később a „másként gondolkodó”, amelynek kimondása családokat, életeket tett tönkre. De magyar szavakat is úgy hangoltak át, hogy például a „házmester” a félelem és a gyanakvás légkörét árassza. Megpróbálták kiirtani a karácsony fogalmát, és a várandós kismamákból „terhes anyák” lettek. A német mintára alakított szovjet típusú, szószaporító büronyelv, a bürokrácia nyelve pedig úgy tekeredett rá a hétköznapokra, hogy lehetőleg az utolsó szusszanásnyi levegőt is elvegye a józan észtől.
A nyolcvanas évek vége felé azt hittük, új esélyt kapunk arra, hogy visszavegyük a magyar közbeszédet a tiszta fogalmak és gondolatok számára. Olyan szavakat és kifejezéseket tanultunk, mint „jóvátétel”, „családi gazdaságok”, „civil szervezetek”, később a „rablóprivatizáció”. Azt is megtanultuk, hogy az állami tulajdon a szegényesség és a korrupció szinonimája akkor is, ha az ivóvízről vagy a villanyáramról van szó. A hegemón helyzetű liberális médiakórus azonban szitokszóvá tette és karanténba zárta a konzervatív kifejezést és gondolatot.
Az ezredforduló után kezdtük tanulgatni az uniós nyelvet. Kezdetben csak ízlelgettük az olyan végtelenül európai szavakat, mint direktíva, amely csak a tízes években szelídült meg, és lett „irányelv.” És megtanultuk, hogy a demokrácia kizárólag „liberális” lehet, a jogállam az, amit az uniós döntéshozók annak tartanak. Megtudtuk, hogy csak a „fenntartható” a jó, bármit is jelentsen, és „zöldnek” kell lenni, meg „befogadónak” és így tovább. És persze megtanultuk, hogy a liberális azt jelenti, hogy még gondolni is eretnekség olyat, amit a „fősodor” elítél. Üdvözölni kell minden illegális bevándorlót, és lenézni, elpusztítani minden nemzeti gondolatot.
De a birodalomépítők harmadik nemzedéke elszámította magát. Ideológiai alapon hadat üzent olyan szavaknak is, mint férfi, nő, apa, anya, család, szeretet vagy szerelem – a korlátlan önmegvalósítás és a liberálfasiszta szabadság nevében. Csakhogy ezek a szavak az emberi léleknek olyan mélyrétegeit érintik, amelyeket a birodalomépítő nyelvmérnökök nem ismernek, ezért legyőzni sem tudnak. Lassan bele kell törődniük a kudarcba: már látszanak a nyugati világban az első jelei, hogy a józan ész, a tiszta beszéd és gondolat kezdi visszahódítani az őt megillető helyet. Így talán még megmenthetjük a keresztény civilizációt annak ellenére, hogy a birodalomépítők halálra ítélték.
