A bolsevik
Azt írja Polyák Gábor, a legrangosabb magyar egyetem egyik tanszékének vezetője, hogy „Orbán Balázs kisfőni az ELTE ÁJK-n védi a PhD-dolgozatát”, amit ő kikér magának, merthogy noha a dolgozat megfelelő színvonalú, szerinte „a kormány mindennap beletörli a mocskos talpát az ELTE-be”. Fordítsuk ezt le magyarra: Polyák Gábornak nem egyszerűen nem tetszik a kormány politikája, hanem egyenesen tűrhetetlennek tartja, és és ezen az alapon feljogosítva érzi magát, hogy eldönthesse, ki, milyen nézeteket valló ember jogosult a tudományos teljesítménye elismerésére, és ki nem.
Ismerős hozzáállás? Az bizony. Ez maga a gőggel átitatott kultúrbolsevizmus. Polyák számára nem az a kérdés, hogy valaki milyen értékű tanulmánnyal áll elő, hanem az, hogy ki teszi ezt. Pontosan ezt a gyakorlatot követték a bolsevikok is, sorsok millióit téve tönkre. Kivételesen engedtessék meg, hogy a legszemélyesebb példát hozzam föl erre. Édesanyám – aki e lap főszerkesztőjének is édesanyja – a budapesti képzőművészeti gimnázium elvégzése után, 1950-ben, tanárai biztatására a legjobb reményekkel a Képzőművészeti Főiskolára jelentkezett. A felvételi vizsga során a jelentkezőknek egyebek mellett rajzot kellett készíteniük modell után. Édesanyám a többiekkel együtt csöndben dolgozott, amikor belépett a terembe Ék Sándor tanszékvezető festőtanár – róla tudni érdemes, hogy 1945-ben szovjet katonatisztként tért haza az emigrációból –, fölállította és kiküldte őt azt kiabálva, hogy osztályidegeneknek nincs helyük a főiskolán. Nem is vették föl, negyed évszázad múltán került vissza a művészi pályára, könyvillusztrátorként.
Polyák tanszékvezető pontosan arra tett kísérletet, amit annak idején Ék Sándornak hatalmában volt megtenni: ideológiai alapon eldönteni, hogy ki bontakoztathatja ki a tehetségét, és ki nem. Döntő különbség, hogy most nem a bolsevikok diktálnak. Demokrácia van, ahol Polyák tanszékvezető is szabadon működhet. De azért nem baj, ha tudjuk, kicsoda is ő.