A Cicciolina-effektus
A mai magyar ellenzéket egy giccses vurstlibábjátékos rángatja: Gyurcsány, a vásári kikiáltó. Ez a politikai bábcirkusz a magyar közélethez méltatlan hiszterizálásban merül ki.
Egy országnak sokféle arculata van. Művelődési, köz- és magánerkölcsi, életvitelbeli, konyhaművészeti többek között. De a legárulkodóbb talán a politikai kultúra, és azon belül, hogy milyen az ellenzéke. Vagyis a mindenkori hatalmat tagadó ellenáramlat. A többpártrendszerű polgári demokráciában éppen úgy, mint a különféle diktatúrákban. Fura dolog ezt állítani, hiszen a diktatúra ismérve, hogy nem tűr ellenzéket. A történelem tanúsága szerint azonban nem létezett olyan diktatúra, aminek ne lett volna ellenzéke. És egy nép politikai arculatát az szabja meg, hogy milyen is az az ellenzék. Alázatosan jelentem, e tekintetben csúf a magyar nép politikai arculata.
Magyarországon több mint fancsali képű, torz ez a politikai arculat. Az ellenzék miatt.
A kormányzó koalíciónak van eszményképe, ideológiája, szellemisége, a gyakorlatban is igyekszik megvalósítani. Amibe persze hiba, sőt súlyos kivitelezési tévedés is belecsúszhat. A lényege a nemzetcentrikusság. Ami ellentétben áll a nemzetközi, a nemzeteket fölszámolni óhajtozó irányzatokkal. Egyfelől a több ezer éves keresztény eszmeiségre, másfelől a magyar nemzeti hagyományokra, függetlenségünk megőrzésére épül. Ez azonban nem önálló cél, hanem csupán eszköz. Egy közösség érdekeinek, létének a megőrzése érdekében.
A mai magyar politikai vezetés különleges föladatot kényszerül megoldani: a száz esztendővel ezelőtt ránk zúdított trianoni rablóbéke minden átkát megszüntetni. Amit először a náci, majd a kommunista terror súlyosbított. És ezt a munkát a mai ferdenyakú és buggyantott agyú ellenzék kézzel-lábbal igyekszik akadályozni. Hol internacionalista, hol kozmopolita, hol globális-liberális bőrbe bújva.
A hazafias, nemzetet őrző mozgalom ideológiájának kialakításában kulcsszerepet játszott a nemzeti-polgári irodalom, amit a népi szellemi mozgalom teljesített ki. És erre a mozgalomra, amely a rendszerváltoztatáshoz vezetett, a lakiteleki sátor terjesztett ki védőernyőt keresztény, nemzeti és konzervatív szellemben.
Mindezek ellenében a mai magyar ellenzéket egy giccses vurstlibábjátékos rángatja: Gyurcsány, a vásári kikiáltó. Ez a politikai bábcirkusz a magyar közélethez méltatlan hiszterizálásban merül ki. Gondoljanak a parlamenti hepeningekre, a televízió-székházbeli bangónéskodásra és a főpolgármesteri választás zagyva ellenzéki előkészületeire. Egyszerűen elképesztő, hogy a néhány önjelölt figura micsoda eszement cécót művel. Egymást marja, komoly politikai akciók helyett.
Gyurcsány jó érzékkel dobta be Dobrev Klárát, de hamar rájött arra, hogy a politikai palettán önmagában szürke, kevés. Ezért aztán ráfanyalodott Kálmán Olgára, a valóban tehetséges médiumpublicistára, aki azonban semmit sem ért a városvezetéshez. A bőszanettkedéstől kezdve Kálmán Olgáig: a föltűnési viszketegség, a minden mindegy, csak durranjon, a „ha cirkusz, hát legyen cirkusz”. Ez a Cicciolina-effektus eluralkodott a magyar ellenzéki politikában. És ennek a föltűnési viszketegségnek finomított változata most a Kálmán Olga-jelenség.
Semmi kétség. Karácsony bebizonyította, hogy alkalmatlan városvezetésre, de annyira nincs új arc az ellenzékben, hogy jobb híján ő is megfelelőnek tűnt. Puzsér eredetieskedő, egyénieskedő, felszínes vagabund. Sétáló Budapest programja naiv nullaság. Schmuck Andor kedves, viccelő ember, buddhista bölcs fölbukkanása és eltűnése az ellenzék komolytalanságának a karikatúrája. Kálmán Olga pedig kicsinyes: 5-15-25 perceivel, a 3-as metró légkondicionálásával még Cicciolina abszurd szexprogramját sem közelíti meg. Marad az egészből a Cicciolina-cirkuszcsinálás reménye – Gyurcsány erőlködéséből.
