„És kérdik, egyre többen kérdik, Hebegve, mert végképp nem értik – ők, akik örökségbe kapták – Ilyen nagy dolog a Szabadság?” (Márai Sándor: Mennyből az angyal)

Magyar szabadságharcosok. Ha mindegyikük nevét föl kellene vésni a történelem dicsőségtáblájára, az a kegyeleti hely talán el sem férne az ország területén. Nem csoda, mivel nemzeti történelmünk során szinte mindig a függetlenségért, a szabadságért harcolt a magyarság. Azt, hogy valóban élünk és ismét harcolunk, ha békés eszközökkel is, többek között az 1956-os forradalmároknak és szabadságharcosoknak köszönhetjük, köztük is elsősorban Pongrátz Gergely Corvin közi parancsnoknak. A Corvin köz nevét az egész szabad világ megismerte éppúgy, mint Pongrátz Gergelyét és a maroknyi pesti srácét, akik egy pillanat alatt váltak felnőtté. A világ egyik leg­ütőképesebb hadseregét verték vissza napokon át a maguk által készített robbanószerekkel, az oroszoktól szerzett fegyverekkel és azzal a csavaros észjárással, amivel az örmény-magyar főparancsnok és a szárnyai alá vett pesti srácok szellemi fölénybe kerültek a megszálló, ellenséges csapatokkal szemben.

Honnan jött Pongrátz főparancsnok, milyen élmények hatására vált belőle akár az életét is föláldozó nemzeti hős, ’56 jelképe? Szamosújváron született 1932. február 18-án. Erdélynek azon a területén magyarrá lett örmények éltek, az a város volt a központjuk. Gyermekként tanúja volt 1940-ben a magyar csapatok bevonulásának a visszacsatolt partiumi és észak-erdélyi részekre. A második világháború vége felé már a szovjet és román csapatok elől hátráló fronttal együtt Mátészalkára menekült a Pongrátz család, majd Soroksárra, ahol gazdálkodásból éltek. Édesapja Szamosújvár polgármestere volt, antikommunista értelmiségi nyolc gyermekkel. Gergely Bácsalmáson végzett mezőgazdasági technikumot, szakértelmét később itthon is kamatoztatta.

A forradalom lázas napjai Pesten találták, komoly harci tapasztalatokra tett szert, mivel társaival már az első napokban részt vett a Boráros tér irányából támadó szovjet tankok kilövésében. A Corvin közbe október 25-én hajnalban került, ahol bátyjai – Ödön és Kristóf – már harcoltak. A Corvin közt a harcok tették stratégiai központtá. Egy diplomáciai rendszámú Pobjeda október 24-én gyilkos sorozatot adott le az összeverődött, fegyvertelen tömegre. Itt gyújtott fel egy idősebb ember egy páncélautót, gépfegyverét megmentve. Utóbbit vitték föl a későbbi harcosok a Kilián laktanya (Ferenc körút-Üllői út sarka) második emeletére, azért lőtték szét az oroszok a laktanya sarkát.

Pongrátz Gergelyt október 30-án választották főparancsnokukká a sokszoros túlerővel támadó szovjet csapatok által eredménytelenül ostromolt Corvin köz harcosai. Egész arzenált zsákmányoltak a támadóktól: „volt 4 darab 122 mm-es lövegünk, három légvédelmi ágyúnk, 11 szovjet tankunk, T-34-es és T-54-es, hat darab 76-os lövegünk repeszgránáttal, Molotov-koktélok, kézifegyverek” – emlékezett később a főparancsnok. Bár óriási tűzerővel lőtték az oroszok a budapesti harcok legerősebb gócpontját, november 8-ig nem érte találat a Corvin mozi épületét.

Pongrátz Gergely és Pongrátz Ödön részt vettek a Kilián laktanyában azon a tárgyaláson, ahol a Nemzetőrség fölállításáról tanácskoztak október 31-én. Viszonyuk Maléter Pállal nem volt felhőtlen, sohasem hittek a kivonulást ígérő szovjeteknek, sőt a velük egyezkedő magyar politikai és katonai vezetéssel szemben is bizalmatlanok voltak. A későbbiek őket igazolták. A Pongrátz fivérek – hatan harcoltak közülük – a radikális, megalkuvást nem tűrő ellenállók közé tartoztak, csakúgy, mint a Corvin közi Falábú Jancsi (Mesz János), Pongrátz legközelebbi harcostársa.

A forradalmat követő megtorlások idején családjával elhagyta az országot, Spanyolországba, majd az Egyesült Államokba mentek. Az emigráns forradalmárok szervezetei közül 1957-1967 között a Magyar Szabadságharcos Világszövetség alelnöke, 1967-1982 között elnöke. Számos cikket írt, köztük egy könyvet Corvin köz – 1956 címmel. Gergely 1990-ben hazatelepült, de nem találta a helyét a fővárosban. Bár több tisztséget viselt, tudta, hogy nem az történt a hazájában, amiért harcolt. Élete vége felé megkeseredetten Kiskunmajsára költözött, ahol önerőből létrehozta az ’56-os Pesti Srác első ’56-os múzeumát. Kiskunmajsán békésen gazdálkodott, de a termőföld védelméért ismét harcba szállt. Az 1997 őszén szervezett, engedély nélküli tüntetésen rendőri intézkedés közben megsérült, az ország és Kuncze Gábor legnagyobb szégyenére bilincsben vitték el.

Kiskunmajsai múzeumának udvarán 2005-ben, 73 évesen szívinfarktusban hunyt el. A Szent István-bazilikában örmény katolikus szertartás szerint búcsúztatták, majd a Corvin közben 2005. május 29-én ravatalozták föl. A bazilikától a Corvin közig gyalog kísérték a hálás budapestiek. Sokan könnyezve, sokan értetlenül kérdezték: kit temetnek?

A magyar hősiesség, bátorság, függetlenség és tevőleges hazaszeretet szimbólumát. „Angyal, vidd meg a hírt az égből, / Mindig új élet lesz a vérből!”